Horány

És elérkezett a naaaagy macskaklubtalis nap, a régi jó bevált társasággal.
Nyilvánvaló, hogy ott volt a helyünk, hiszen mi a saját találkozásunkat is direkt ehhez igazítottuk.
Nem keltünk épp ződhajnalban, de nem is tanyáztunk reggel túl sokáig, elkészültünk, összepakoltuk, amit össze kellett, s irány Horány!:)
Kimentünk trolival a Nyugatiba, ahol jegyet vettünk Alsógödre. Még volt vagy 20 perc várakozási időnk, és szerencse, hogy közben Istvánt rávettem egy információs megkérdezésre, mert ennek híján rossz vonatra szálltunk volna, amely nem állt volna meg Alsógödön... a számunkra "jó vonat" kicsit később indult, de kényelmesen be lehetett tanyázni addig a bent álló személyvonatba.

Alsógöd úgy a 7. állomás  saccperkábé, olyan félóra az út. Szeretek vonatozni, gyerekkorom falusi nyaralásaira való utazásainkra emlékezem mindig ezeken a személyvonatozásokon; mekkora nagy kalandok voltak azok számunkra, még át is kellett szállni!...
Még emlékeztem rá, hogy az alsógödi állomáson a peronok mellett sok-sok pad van, amely a nagyvárosok állomásaira általában amúgy nem jellemző; s mindegyik pad támláján neves íróktól-költőktől vannak vésett idézetek. Természetesen a barbárság miért pont ide ne jutna el, itt-ott a festékszóró a feltűnőbb, és nem a kalligrafikus betűkkel írt irodalom.
Jó kis gyaloglás után elértünk a Duna-parti személyi komp kikötőjéhez, ahol láttuk, hogy 40 perc múlva lesz itt a mi kompunk. Ezt az időt sem töltöttük feleslegesen, de ez nyilvánvaló... a Duna-parton, egy parkos strandos résznél unatkozni két fotósnak? Visszaemlékeztünk, amikor legutóbb itt jártunk, és meg is találtuk ugyanazt a (Széchenyi-) forrást, ugyanazokat az öreg, furcsa, egyedi alakú fákat, mint akkor... Fotóztuk a Dunát sok szemszögből, fotóztuk a kenuzni tanuló (vagy gyakorló?) csoportot.

A Lepence nevű komp seperc alatt átért, belőle fotózni nem tudtam, mert nem jutottam nyitott ablakrészhez. Mivel előbb telefonáltunk, hogy melyik komppal megyünk, már vártak bennünket kocsival, hogy legalább Horányon belül ne kelljen tévelyegnünk sokat.
Még dél előtt odaértünk, és nem is mi voltunk az utolsók, de nem ám! Még jóval utánunk jöttek Peguék és Csibéék is! Először megszabadultunk a hozott cuccoktól, italfélék a közösbe és némi ajándékfélék a háziaknak, majd innentől kezdve belevetettük magunkat a jó hangulatba, tereferébe. Voltunk vagy 20-an, de még így sem tudott mindenki eljönni. Igazi nagy jövés-menés volt, csak hébe-hóba telepedtünk asztal mellé, közben a férfiak jóvoltából már odaértünkkor rotyogott a finom marhapörkölt a bográcsban.
Az igazi fő szenzáció Tibbe kiskutyája volt, akit magával hozott (mondván, hogy kutya nélkül úgy érzi magát, mint félkarú óriás:))). Három hónapos, Janice névre hallgat és tündéri. Szerintem Janice miatt triplaannyi fotó készült a talin, mintha nem lett volna ott. De végül is Tibbe bármilyen kutyát is hozott el bármilyen talira, mindig egyfajta kuriózum volt az illető. A macskások szeretik a kutyákat is, sokkal többen szerintem, mint ahány kutyás szereti a macskákat. A legideálisabb, ha állatszeretők lévén szeretjük mindkettőt, s azt csak helyzetünk, lehetőségeink, körülményeink szabják meg, hogy melyiket tartjuk, tarthatjuk-e egyáltalán, vagy hogy lehet-e az ember olyan szerencsés, hogy mindkettőt tarthatja.

Az elején kesudiót és sajtos tallért eszegettem -- persze más is volt, csak a magamét írom --, aztán mikor Csibéék megjöttek, a hozott hagymatortától mindenkinek megjött az előétvágya, és tényleg valami isteni volt!
Szuper volt mindenkivel jókat beszélgetni, akár komolyan, akár hülyéskedve. Persze mi Istvánnal aktívan fotóztunk is, ebben ő egészen a tali legvégéig kitartott; rajtunk kívül, azt hiszem, egyedül Tibbe fotózott.
Nagyon jólesett az igazi jó bográcsos marhapörkölt, melyhez nemcsak friss házikenyér volt, hanem a krumplisok kedvéért Hanzika külön krumplit is főzött.

A hazamenésig még sikerült megkóstolnom Ildi anyukájának, Valikának finom sütijét, és Hanzika -- szintén nem tudom, mi a neve, de sárga zselés tetejű, barna tésztájú és közte krém van -- mesés készítményét.
És nem hagyható ki Pegu háromféle házifagyija sem -- sikerült kétfélét megkóstolnom, tényleg isteni volt.
Sajnos, nem minden finomnak ígérkező sütit sikerült megkóstolni, meg ott volt például a gyümölcsös sangria, amiben nem sok kárt sikerült tennünk, sajnos; mert ugye, egyszerre nem bírja az ember, utána meg már elfelejtődött kicsit és megmelegedett a kinti, elég meleg hőmérsékleten.

Közben az egész napot végigkísérte az aktív kutyázás: Janice, ha nem aludt éppen a fáradtságtól, vagy nem a gyerekekkel futkározott, végig valamelyikünk ölében volt; ezekről személyenként jó sok fotó tanúskodik.
Szóval jó kis nap volt, igazi feltöltődés, kellemes kikapcsolódás.
Hazafelé Csibéék hoztak be bennünket Pestre, habár menettérti vonatjegyünk volt... no de így legalább nem kellett komphoz igazodnunk, majd onnan kimennünk a vasútállomásig; hanem úgy 8 után, majd' egy órai búcsúbeszélgetések és búcsúzkodások után egyszerre jöttünk el; talán már komp sem járt, úgyhogy mindenki a híd felé igyekezett.