Nem vidám

Szokott reggeli ceremóniával indult korán a nap.
Macska, gyógyszerek, ágyazás és annak előkészítése fogadásra, rendezkedés, pakolás, szükségletek előkészítése, majd magamból való embercsinálás...
Le anyámért, átadás, majd jött velem öcsém is, mivel mondtam neki, hogy a mosógép kivezető (kád oldalába bevezető) csöve a bevezetésnél csöpög, én nem merek hozzányúlni. Szerencsére csak meg kellett neki húzni, és elállt a csöpögés.
Ez a feljövése arra is volt jó, hogy észlelte megint a rossz páros villanykapcsolót. Ami már sok éve is rossz volt, még dolgoztam, mikor ő kicserélte magát a kapcsolót. Én már akkor gyanítottam, hogy nem csak annyi a baj, ahhoz túl gyakori a havi égőcsere... Egy ideig nem volt gond, de sajnos, nem sokkal később már megint, és hát évek óta így vagyunk... vannak különböző módszerek, hogyan kapcsoljuk fel, tudjuk, hogy néha a két kapcsoló túlzottan "együttműködik", most is mindenféle manipulációk voltak szükségesek ahhoz, hogy hogyan kapcsoljuk fel a fürdőszobait, mert az nem mindig sikerült. Ráadásul kapcsolásnál az időnkénti "berregés" egyértelmű zárlatosságra utalt...
No mindegy, ez most kiderült számára is, akinek ez a dolog végül is szakmája.
Megnézte a szobámat is, s mivel nekik egyértelműen és kifogást nem tűrően az felelt meg -- előre gondolkodva az időben --, hogy ha majd már nem járnak Kadarcsra, ősztől tavaszig 1 hét itt, 1 hét ott lenne a megoldás, természetesen éjjel-nappal. Nekik az elképzelésük, hogy ide mindenáron egy ágyat kell betenni! Amikor egy sámli is gondot jelent... Két-három ócska bútoromat javasolta elvitetni anyámhoz (nyilván az udvarra, a depót növelni...), és ahelyett egy ágyat berakni. De tovább nincs gondolva: ezek az ócska bútorok töméntelen cuccot nyelnek el és tartanak, vagy alattuk vannak. Hogy eleve a szoba közepén van a tévé a polcos szekrényével, tele egyéb készülékekkel, videókkal, dvd-kkel, könyvekkel...
Hogy eleve úgy vannak itt berakva bútorok, hogy HA egyes hátuk mögött lévőnek ajtaját, fiókját akarom nyitni, előbbieket el kell húzni. Mondom, eleve. Hova is jönne ide be egy ágy, és ami kimegy, azok szerepét mi fogja pótolni? Egy kb. 20 cm2 helyre aszongya, hogy az "egy csomó kihasználatlan hely"... Mellesleg elosztók vannak ott, meg az összes tyúkbél, ami a számítógép, tévé stb.-hez tartozik. És nem ismeri el, hogy ami nem megy, nem megy. Egyetlen szobát nem lehet varázsütésre kettővé varázsolni!
Ráadásul eleve nem egészséges szerintem az, hogy anyám, én és a macska ezáltal egy ilyen agyonzsúfolt egyetlen helyiségbe vagyunk bezsúfolva, hogy nekem, mondjuk, ennyi idős koromra, ilyen egészségi állapotban semmi privát szférám nincs. Így is nagyon nehezen viselem... Nincs saját életem, egész nap jó hangosan a Duna tv megy -- hiába van 120 csatornánk --, nem lehet más, mert anyám csak azt, max. az M1-et szokta meg.
Nincs külön tévénézés, nincs nappali ledőlési lehetőségem, ugyanitt bent van a fedett macskabudi, ami egyébként engem egyáltalán nem zavar, egyszerűen nincs máshol hely!, a fekvőkék -- nem, nem... semmi empátia, a cél érdekében kötelező megoldanom. Nyilván e váltott egy hetek alatt hozzam le a szobavécét is -- mondjuk, az erőszakolási tervekbe ez sem volt elképzelve...
Ez a megoldásképtelenség és akarat-rámerőszakolás nagyon nem tett jót nekem mentálisan. Ők ketten vannak, sógornőm tud panaszkodni állandóan öcsémnek, miszerint nem bírja a korán kelést, és ő a főnök, mert nem az ő anyjáról van szó! Öcsém meg rajtam és az egy szobámon tesz erőszakot. Az sem érdekel senkit, hogy a másik szobámba eleve rámköltözött a lányom a gyerekkel és egy teljes háztartással, hogy plafonig ér minden, és a közös helyiségek is centire be vannak legózva mindennel! Meg hogy leromlott, lepusztult minden. Tűzhely, konyhabútor, majd' minden bútor...
De az az igazság, én egyedül két ember ellen, akik három szobában élnek szellősen és lazán, járművekkel; én kevés, nulla vagyok. Pedig ott külön szobája van anyámnak, ahol betegszobaként tök természetes a szobavécé és külön tudnak tévét nézni, mivel minden helyiségben van, és a többi szobában is bárhol le lehet dőlni bármikor, ha kidől az ember. Úgy is, ha ott van anyám.
Én meg ülök egész nap, vagy dolgozom... úgy, hogy két méterre anyám körül ugrálok, igazgatom, kiszolgálom, ordít a tévé.
Anyám meg nyilván nekem önti állandóan a mérgét, hogy "nem engedjük haza". Mer' hogy ő otthon meggyógyulna. Nyilván sokkal jobban tudna menni, és nyilván a karját is tudná használni, főzni, mosni, magát ellátni, vécére járni, mosdani stb. A meleg vízhez kintről hordani a vizet és gázon melegíteni, majd behordani a fürdőszobába lavórba... És képtelen megérteni, amikor mondom a dolog lehetetlenségeit. Rám borítja minden keservét, én vagyon a gonosz, aki nem érti meg, hogy mint mindenki, ő is a saját otthonába vágyik! (Nekem vajon hol a búsban van saját otthonom már?)
És akkor óvakodjak a stressztől, mert azt imádja a rák. 2 éves kezelt, rendkívül lassan felépült, egyelőre elvileg tünetmentes rákbeteg vagyok, plusz szívbeteg -- ami egyáltalán nem tünetmentes! --, hogy a reumatikus és csontritkulásos problémákról már ne is beszéljek. Néha le kéne pihenni, ha másra nem, egy-egy félórára, míg pl. mondjuk, én is élnék valamit, megnéznék egy órás valamit, amit én akarok. Nem. Ez többé lehetetlen...
Nekem az az egy nyomorult ágyam nem is olyan rég nappali tartózkodási helyem is volt. Ott szoktam a száraz ruhatömeget összehajtogatni, rendbetenni. Ott szoktam színezni, rajzolni. Ott szoktam csomagolni, ott szoktam pakolni, de még vasalni is... Mostantól minden megszűnt. Csak főzhetek, moshatok, takaríthatok, valamint ülhetek a gép mellett.
Néha annyira HÚZNA lefelé a föld, hogy nem is tudom elmondani. De akkor meg anyám tüntetőleg duzzog és ki van kelve magából, hogy most őmiatta kell nekem földön feküdni stb., és alig feltűnően kiül direkt a keresztanyámtól örökölt kis ócska fotelomba... Hát így inkább vegetálok egész álló nap a széken, néha már majd' megpusztulok... És ordít a fülembe a tévé, mert halkan nem hallja szegény már.

Amúgy átöltöztem, levittem a szelektáltba való cuccokat, valamint bementem a piacra, ahol hentesárukat vásároltam. Elmásztam a Sparba is, igencsak felturbózott mentális állapotban. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez nem fog megjavulni, sőt, változni sem; mivel az eredendő probléma állandó. Anyámat már soha többé nem küldhetjük haza egyedül a lepusztult, komforttalan házába... Odaköltözni meg lehetetlen. A törése utáni ott töltött két nap alatt majd' megpusztultam, annyit tepertem, dolgoztam olyan dolgok elvégzéséhez, amiket itthon negyedannyi idő alatt elvégzek... Arról nem beszélve, hogy egyetlen kisbolt két házzal arrébb, utána sehol semmi. A tócósbeli boltok vannak tulajdonképpen a legközelebb vagy a Tesco, 1-2 km-re... tehát hiányzik minden infrastruktúra, el vagyok vágva gyakorlatilag mindentől, se net, se semmi.

A Sparban vásárolt csípős rántott csirkeszárnyakhoz kukoricás rizset készítettem, csemegeuborkát vagdaltam mellé anyámnak, majd kávét főztem. Délután rizses csokival, keksszel, drazséval, kivivel hopszasszáztam; valamint gyógytornázni is próbáltunk, miközben anyám a sorozatait nézte fél 8-ig. Akkor levittem.
Annyira el vagyok fáradva, hogy ha tudnék normálisan aludni, miután átrendezem az ágyat, legszívesebben fel se kelnék többet. Félek, hogy így tök egyedül, ebben az állapotban, ilyen szerencsétlen körülmények között én ezt nem leszek képes úgy csinálni, hogy megfeleljek a feladatnak. Ami nyilván kötelességem. De a kétségbeesésem nem jut el azokhoz, akikhez kéne, és ez csak fokozza a frusztráltságomat.