Közjáték

Milyen érdekes, mostanában van két éve, hogy kiléptem egy csoportból, és most ez az egész, mikor már elég rég szelektáltuk ilyen-olyan emlékeink közé, egyszer csak felidéződött.
K. felidézett egy bő kétéves csevegést, melyben elvileg az akkor még összes ottlevő részt vehetett, ha nem vett részt, akkor is olvashatta.
Nekem elég érdekesen jelent meg az egész, ugyanis nemhogy saját profilképemet nem láttam, de amit később K. sajátomként adott be (számomra azok a szövegek szerintem tőlem idegenek lettek volna), egyedül egy mondat volt ismerős, aminek az a lényege, hogy csatlakozom egy előttem szólóhoz, aki nem tud menni a talira, és mindenkinek jó szórakozást kívánok. Ezt valóban bevállalom, de azokat az írásjel nélküli kisbetűs odalökött "estére megbeszéljük, kaja mindegy" -- ez pl. nálam egész másnak (Á.) írásaként és képével jelent meg, és ugyanúgy még egy pár. Eleve nem írhattam, egyrészt mert mi valóban előre megfontolt szándékkal onnantól nem jártunk talira, itt is előre tudtuk és tudomásra is hoztuk, tehát NEM írhattam, hogy megyünk, megbeszéljük, a kaja meg pláne nem mindegy, mert nekem a lecsó meg a paprikás krumpli kezdettől nem azok a kaják, amiért 230 km-t vagyok hajlandó utazni (most meg már pláne, mikor 4 éve hetenként meg kell főznöm), vagyis nem írhattam, hogy mindegy a kaja!! (Tudomásunk szerint kettő tali volt azzal együtt még összesen, anno két évre visszamenőleg.) Anyagiak miatt (is) döntöttünk így, meg azért is, mert egy előző fanyűvős talin írd és mondd 5-en gyűltünk össze, és annak sem volt sok értelme -- ígéretek feledve, egy résztvevő beszélt végig, és erős gyanúval már akkor is, hogy egy másik ember valamiért nem szívesen találkozott volna velem, valószínűleg emiatt nem jött --, ergo nem akartam, hogy a többi talira is miattam ne menjen. Mai napig nem tudom persze, mi baja volt, én nagyon régen a lehető legjobban kijöttem vele, ám sajnos, édesanyja halálával abszolút tótágast fordult egész jelleme, lénye, tulajdonságai. Én igazából a Régi Őt kedveltem... az új énje tőlem távol áll minden szempontból, nem az én világom, tartózkodom tőle.
Amúgy folyamatosan "igénybe vett" barátnői szinten, amit én nem bántam, mert ez a sorsom; ha neki voltak lelki bajai, tényleg megpróbáltam a lehető legárnyaltabb módon úgy kielégíteni a baráti tanács szintjét, hogy igaz is legyen, de ne sérthessem meg. Ez azért baromi nehéz. Mert tapasztaltam: ő a legkülönbözőbb, legdurvább hangon szidhatja rossz választását és még brutálisabban annak a jó édesanyját, de ha én igazat adok neki és tetézem, akkor már baj van. Akkor meg elkezdte védeni. De könyörgöm: akkor mire is kellettem ezzel kapcsolatban?
Másokkal is kitárgyalta persze ugyanezeket, és idézett tőlük, az ő véleményeikből. Elmondanám, hogy sokkal naturálisabbak voltak, mint az enyéim -- érdekes módon velük (legjobb tudásom/feltételezésem szerint) mégsem változott a kapcsolata, tehát elgondolkodtató volt: tényleg ez-e a baja? Vagy ha nem, miért nem írja meg? Nekem éjjel 1 órakor is írhatott sms-t vagy mélt, igyekeztem minél gyorsabban a vigasztaló szerepet nyújtani. Soha egy kösz vagy bocs, sőt, megtörtént, hogy szívem szerint írtam volna valami brutálisat az illetővel kapcsolatban, hogy mit tegyen és hova ahelyett, hogy galád módon kihasználja "barátnőjét", de nem tettem, hanem helyette ugyanezt mézzel körítettem vagy félórás melóval, aztán barátnő hálából megkérdezi, hogy "és még?"
Na jó, én, a jó balek, mint mindig, mindenkivel, megpróbáltam alkalmazkodni. Nem mondtam meg, hányszor gondoltam, hogy mekkora baromságot csinál. Hiába is mondtam volna! De nem is helyeseltem, hanem stilizáltan próbáltam véleményezni -- hát az szintén nem tetszett. Már magam sem tudtam, mi felelne meg neki: helyeselni kell-e az ürgét, vagy igazat adni az őt szidó barátnőnek, hogy NE én legyek már a bűnbak... s ez úgysem sikerül sokáig...
Az meg nekem rohadtul nem volt szimpatikus, hogy folyamatosan és mindenáron azonnal kapcsolatot akar keresni egy csalódás után. (Nyilván ezeken a lepra oldalakon talál is bárki.) A lejárt kapcsolatot pedig hagyni célszerű leülepedni, és nem egy új kapcsolatba azonnal nyakig belemenekülni -- eme gondolatom semmit nem jelentett. A tanácsaim mentek a vakok javára, valamint növelte ellenem való érzéseit.
Aztán az aktuális kihasználó barát a  2013-as év nőnap idején elég megalázó afférjuk körüli levelezésünk táján a "barátnő" egyszerre csak nem írt többet. Én próbálkoztam 1-2 hét szünetekkel utána még vagy kétszer, pár hónapig -- semmitmondó, sablonos válaszok, nicht őszinteség, vagy hogy kapjam be, ezért meg ezért innentől kezdve nem óhajt velem kapcsolatot. Semmi. A közös oldalunkon is hüledezve, de egyre inkább azt vettem észre, hogy szándékosan, célzatosan -- persze hogy senki más ne érthesse, de én igen (ebben sem vagyok ám kezdő!, sőt, déja vu-érzeteim támadtak) -- ellenem van, minden alkalmat megragad, hogy név nélkül, de azért úgy, hogy értsem, beszóljon.
Ehhez egy idő után partnerre is talált, és aztán már közösen fúrtak azzal a különbséggel, hogy a másik nem tudta, hogy ellenem dolgoznak, csak tromfolásra használta ki őt a jellemcserélt "barátnő".
Akkor már nyilvánvaló volt, hogy a barátság szó nem ezt takarja.

Közben apróságok: a 2013. júniusi I.-tali apropójából felújított cseteléses dolgokon szintén voltak megígért dolgok, amelyeket természetesen "képtelenség" volt betartani a másik fél részéről. Gyakorlatilag egy I. anyukája által készített kis filccicát kapott mindenki ajándékba, és nekünk is megígérték.
Most I. elmondta a véleményét, hogy oké, elismeri, hogy elfelejtették, de nekik is van dolguk, "akár hiszem, akár nem". Meg hogy én már fejembe vettem, hogy mindenki ellenem van, pedig higgyem el... magyarul én vagyok a bolond. Természetesen itt megint levettem, hogy I. sem tud semmit a "barátnő" irántam elkövetett szimpatikus miegymásairól.
De miért is ne tudnék én majd' hat évtizedes, nem semmi lét és tapasztalat után arról, hogy mindenkinek van EGYÉB baja, mint nekem feladni egy filccicát? Mert én, ugye, újszülött vagyok, és valószínűleg nem gondolnám, hogy másnak is vannak más teendői, gondjai. Könyörgöm, ÉN ezt biztos nem tudom, aki kettő kölyköt félig egyedül felneveltem 36 év folyamatos munka mellett, gyerekenként csupán másfél év otthonléttel? Egy anya annyi személy fejével gondolkozik, annyi személy életét tartja kézben elfelejtés nélkül, ahány gyereke van, néha a férje/párja minden dolgát is ő tartja fejben, nemhogy még az segítene benne -- de attól százfelé megtartja az ilyen mérvű ígéreteit, mint egy levél feladása pl.
Úgy, hogy majd két évtized hétvégéi (és még nagykorukban is, míg lehetett, míg volt) is melóval teltek, továbbá a nyári szabadságok, hogy el tudjak mindenkit látni, tartani, soha ne felejtsek el a két gyerek nevében sem semmit, a munkatársaimnak, a munkámmal kapcsolatos dolgoknak, az itthoni, más céges melókkal kapcsolatos dolgokkal kapcsolatban is minden simán menjen, a legegyszerűbb dolgok is teljesítve legyenek? Szinte perces -- PERCES! -- napi beosztásaim voltak, nemhogy egyetlen szimpla postai boríték feladása gond lehetett volna! Hogy kenyér és ennivaló legyen otthon, a két gyerek hatodik osztályos koráig ki legyen minden kérdezve, üzenők-ellenőrzők-leckék átnézve, kisebb osztályokban ceruzahegyezve, torna-, tisztasági-, technika-, rajzfelszerelések naprakészen rendben legyenek úgy, hogy közben még szaladni este munka után takarítani is lépcsőházat, hogy legyen pénz mezei dolgokra? Késő este hazaesni, utána meg kéziratokat szedni hajnalig, s a gép mellől (akkor még 386-os AT)  kelteni a kölyköket, iskolába indítani, utána menni dolgozni?
Később számontartani és folyamatosan havonta fizetni nem kiemelkedő, "vidéki" keresetemből legalább 12 alapítványnak, menhelynek; rendezzem a könyveim kiadása körüli dolgokat, a 23 antológiámat minden vonatkozásukban, 4,5 évig rendszeresen írni az A macskába, időben leadni...? Mindkét gyerek szülőijén ott lenni, érettséginél ott lenni szervező szülők egyikeként, közben felolvasni járni munka után vak nénihez?
Segíteni közösségi rendezvényeken nagyműtét utáni kórházból hazatérés után egész napi vendéglátóként?
Vállam eltörve gyógytorna után frissen született unokához nyargalni esténként hetekig fürdetni úgy, hogy azonnal a gyógytornás időszak után még rámsóztak egy ECDL-tanfolyamot is heti kétszer? Azért fel volt adva nekem annyi minden, hogy egy kisvárosnak elég lett volna. Mégis be volt vásárolva, sokszor azt hittem, meghülyülök már, de levelek feladva stb.
S közben, elmondhatnám, amit megígértem, mindig teljesítettem. Ha netán véletlenül rajtam kívül álló okok miatt mégsem tudtam: előre szóltam és exkuzáltam, amennyire lehet. Én ne tudnám, hogy másnak, aki már lassan középkorú és mindig szülőknél lakott, nem igazán szorult szükségre, ha mégis igen; álltak mögötte, ő mint "nagy gyerek", biztosan mennyivel több gondja-baja volt gyerek nélkül, biztos több dolog vonta el a figyelmét, mint annak, aki már rákos szülőt ápolt huszonévesen gyed alatt, aki csomószor állt kiszolgáltatva betegként itt meg ott pár műtéttel háta mögött, akinek pici kora óta nem újdonság a kórház, sőt; aki gyerekkora óta nem felejthette el azt, hogy állatai is vannak és a felelősséget sem tolhatta át, aki átélte, hogy majdnem elvesztette nem egészen hároméves fiát, akinek egy 8 éves válás is a háta mögött áll, és aki rohadtul nem mellékesen 55 évesen egyetlen fél év alatt részesült 1. elbocsátásban, 2. féléves nagynéni-elápolásban és segítség nélküli eltemetésében, 3. egyidejűleg a fia albérletbe költözésével és a 4. 10 éve nem otthonlakó lánya ráköltözésével unokástul? Szabad nekem bármit is elfelejteni úgy, hogy 2,5 évig sem jut eszembe egy, ezekhez képest apró ígéret?
Mert amúgy meg esküszöm, nálam jobban senki nem díjazta és értékelte volna azt a filccicát! Én az apró figyelmességekért a csillagokat tudnám lehozni az égről... Én azt vártam, kellett, szerettem volna!!! Mire mások rég elfelejtették vagy azt sem tudták, hol van, én még mindig vártam, kellett, szerettem volna... Tutira lefotózom, megblogolom és fent lenne a falamon. Míg másoknál, bárkinél vajon hol van?
Nyilván ha valakinek csak annyi feladata van, hogy munka után bevásároljon vagy tankoljon és a barátjával találkozzon, akkor nyilván elfoglalt és az a legnagyobb feladata. De ettől tudni kéne, nem szabadna egy kalap alá venni az emberiség minden tagját, mintha a ránk szakadt terhek egyenlően lennének elosztva. Mert baromira NEM! Ettől még az ígéretek attól ígéretek, hogy megpróbáljuk betartani őket -- ennyi. Vagy NE ígérjünk. Kész.
De nincs ebből részemről baj, mert miért ne fordulhatna elő, hogy mégsem száll el a szélben az ígéret, de legalább mikor szóba kerül más indíttatása következtében, ne én legyen már a bűnbak, ne beszéljen már velem úgy, mintha együtt őriztünk volna libát és nem lennék 20 évvel idősebb...
Én egész életemben mai napig, ha valamiben nem vagyok biztos, nem ígérek. Van, hogy csak bizonytalanra ígérem meg és hangsúlyozom, hogy ha egy mód van rá, igen, de nem biztos. Szerencsémre még ezeket is szinte mindig sikerült teljesítenem.
Nyilván nem vagyok én sem tökéletes távolról sem, sőt maga vagyok a tökéletlenség; de nehogy már hibásabb legyek, mint azok, akik ok nélkül ellenemre vannak; vagy hogy én osztogatok, tényleg, fűnek-fának kérés nélkül, mindig és örömmel, az én születésnapomon is MÁSNAK, de viszonzásul meg én vagyok a megszólnivaló, mert megemlítek (NEM magamtól!!) egy elmaradt ígéretet.

A lényeg viszont, hogy az, akinek velem f*ngom nincs, mi baja van, lapított most is, mint sz@r a fűben, de nyilván privát ügyeket egyértelmű, hogy eleve nem is itt kéne megbeszélni, ahol olyan emberek is benne vannak elvileg a csetben, akik közül egyik-másikat életemben egyszer láttam, s annyira nem voltak-vannak benne a társaság évtizedes életében, hogy tényleg túlzás, hogy mindenki minden bajával-nyűgével őket szórakoztassuk és magunkat alázzuk. Ez tény... De van privát cset és van e-mail. Ennyit megérdemeltem volna akkor. Most már mindegy, inkább NE, mert visszacsinálni ezt már nem lehet.
Engem mindenesetre úgy neveltek, hogy ha kérdeznek, válaszolok.
Ha megígérek valamit, igyekszem teljesíteni. Ha elfelejtek valamit, nem győzök elnézést kérni, és valahogy még kárpótlom is az illetőt; nem hogy még nekem álljon feljebb.
Ha valamiért befejezek egy kapcsolatot, megmondom az illetőnek, és azt is, hogy miért. Ki nem állom azt az emberi tulajdonságot, amikor sumákolva úgy teszünk, hogy akit annak előtte jó sok évig barátnőjének nyilvánított volna ki valaki, egyszeriben indokolatlanul elkezd hátba szurkálni nyilvánosan, de nekem nem mondja meg az okát, azt, hogy velem mi baja van. Akire addig napi szinten szüksége volt a lelki élete szempontjából, azt egyik napról a másikra leszarja és levegőnek nézi. S ezt nem első ízben. Volt régebben is egy majd' egyéves szünet pont ilyen apropóból... Aztán szükség lett ránk valami (gépszerelés) miatt... mindegy.
Ami egy közös társaságot bizony, előbb-utóbb szétbomlaszt, mert hol az egyik, hol a másik nem fog elmenni találkozókra, vagy egy közös oldalon vagy az egyik, vagy a másik nem fog ugyanahhoz a dologhoz hozzászólni. Sértő az is, amikor az ilyen ember közös társaságban rólad (az addig hú, de jó barátnőjéről) nem vesz tudomást, mást meg kisebb dolgokért szándékosan mennyekbe dicsér, esetleg direkt célzatos, hátba szurkálós megjegyzésekkel rám nézve, melyekkel biztosan úgy tudja, hogy fájdalmat okoz a másiknak, miközben ő dörzsöli a tenyerét. Közben minden bajom ellenére nem én szorultam állandó lelki tanácsadásra és megerősítésre, hanem ő...
Ha olyan társaságból van elegem, ahol 1-2 ember miatt számomra megmérgeződött a légkör és semmi értelme, hogy továbbra ott rontsam a levegőt, akkor nyilván feleslegesnek tartom dupla számjegyű, kívülálló tag tudomására hozni az okot, mivel az ominózus tag, esetleg tagok úgyis tudják.
Tehát nem volt vitás, némi kivárás után én egyszerűen kiléptem onnan. Innentől nyilván nem látom, mi történik, nem tudok semmiről, de ahogy hallottam, K. megpróbálja valahogy 1-1 bármi felrakásával életben tartani a "klubot", de amúgy a világon semmi. Nem vagyok kárörvendő, de ez, amiatt a sok negatívum miatt evidens volt, hogy bekövetkezik. Talán kár volt engem kiutálni...
Ráadásul, talán erre válaszként a nagyon-nagyon ellenkező jelleművé vált "barátnő" letiltott még ismeretségi szinten is a FB-on. Na, ez a másik válasz kedves I. részére, hogy mindezt az ellenszenvet szerinte én képzelem. Tényleg??? Kicsit gondolkozni is kell: a legjobb "barátnő" letilt FB-on... kell ehhez érettségi? A tényt szerinte beképzelem magam ellen??
Ha azt hiszi, hogy ezzel jól megbüntetett az illető, hát rohadtul téved. Én tényleg nem sokat vesztettem vele, nekem ő már rég nem ugyanaz, mint volt.
Az ő nevében nyilván nem nyilatkozhatom, de ezek szerint természetszerűleg én sem jelenthettem már neki semmit. Így van ez, a kapcsolatok elmúlnak... elmúlunk mi is.

Lényeg, hogy A., aki ugyancsak 2013-ban a "klub" utolsó taliját rendezte szeptemberben, jelezte, hogy ő is szeretne a talitémához hozzászólni, csak a férje most dolgozik a gépen.
Egy-két óra múlva meg is született a jó hosszú hozzászólás -- ergo tényleg lett volna ideje meggondolni magát, vagy a részleteket, hogy miről ír. Nem gondolta meg, és leírta.
Utána gondoltam, hogy micsoda szerencse, hogy ezen a talin SEM voltunk, mert minket nem érhetett az összes szemrehányás, amit eléggé naturálisan megfogalmazott. Miszerint elnézést kért, hogy két éve nem volt nála tali, de az utolsó teljesen kikészítette.
Elmondanám, hogy amiket leírt, én tökéletesen tudtam egy akkori résztvevő privát leírásából, úgyhogy semmin nem lepődtem meg. Ellenben tutira meglepődhettek egyesek -- akik ott voltak pedig --, amikor olvashatták.
Hogy ők, A.-ék, ugye, ingyen rendezték a talit, és csak arra kértek mindenkit, hogy italt, amit fogyaszt, valamint nassolnivalót hozzanak. A kaját és ásványvizet ők állják. A tali idejére rengeteg hűtőtáskát tettek ki a teraszra, és abba rakták bele azokat az üdítőket, melyeket a vendégek hoztak. Mindezek ellenére a vendégek voltak olyan pofátlanok, hogy a teraszi hűtőből szedték kifele a vendéglátók italait, és azt itták; s az összes 80-100 Ft-os nyamvadt üdítő, amilyeneket ők nem isznak, nyakukon maradt. Állítólag karácsonykor, mikor a szavatosságuk lejárt, a kukásoknak rakták ki a kuka mellé!!
Necces volt az is, hogy meg lett említve: aki annyit ígér, hogy a kávét és tartozékait hozza, rendszerint minden talin otthon felejti. Hát ehhez megint nincs fűznivalóm...
Én is voltam anno itt talin. Mivel én Debrecenből mentem, sokszor tényleg, a Nyugatiból utaztunk ki Gyálra azonnal, hátizsákokkal és szatyrokkal... mi fel voltunk mentve a viteli, cipelési kötelezettség alól -- mégis vittünk többezres ajándékokat és legalább egy kétliteres "normális", 350 vagy mennyi Ft-os kólát. Ráadásul én pl. a nasiig sosem jutottam el evésileg!!! Sokszor még a második fogásig sem! Úgyhogy én nem hiszem, hogy bármikor adós maradtam volna. Ráadásul én voltam az, aki, ha ott volt, köteles volt mindenki belefizetni legalább egy ezrest a házigazdáknak. A., a házigazdák női fele ugyanis a belefizetés ellen mindig hatásosan tiltakozott, a többség pedig azonnal hallgatott rá. Én pedig kiálltam a befizetés mellett -- és garantáltan nem azért, mert nem én voltam munkanélküli!!! Csak egyszerűen nem tartottam tisztességesnek, hogy ezer kaja közül zabálhat mindenki repedésig és ingyen.
Ergo azt a 2-3 ott átélt talit, illetve az ott "kierőszakolt" néminemű befizetést nekem köszönhetik! Most nem voltam ott -- nem is történt befizetés. Ha eleve fagyos és beszólásos volt a házigazdai hangulat, ezt nem lett volna szabad annyiban hagyni!
Azért a kávécucc rendszeres otthonhagyása és a 80 Ft-os üdítők kukásoknak való kirakása sem volt semmi pofánvágás a csapatnak (végre egyszer nem engem szidtak!), de azonkívül megjegyzés volt arra is, hogy a terasz volt a kijelölt talihely -- mint máshol is, ahol talik voltak rendezve! --, és mégis feszt a lakásban tanyáztak az emberek. Meg hogy nem mondhatják, hogy bizalmatlanok, ui. I. barátját akkor ismerték meg (jelzem, ez NEM IGAZ, mert előtte A.-ék voltak I.-ék taliján, és ott már megismerték I. pasiját!), és mégis ugyanúgy járt-kelt a lakásban, mint mindenki más! Hát na nem, majd biztos kinn marad büntiben, amennyiben mindenki bent van...
Valamint a konyhaszekrényt is otthonosan nyitogatta a jónép!
Ezt a pofátlanságot! :))))))
Fel volt sorolva, hogy Á. és I. kivételével senkinek nem jutott eszébe, hogy náluk is lehetne tartva a tali. Hogy ők fűt-fát beengednek az otthonukba, ennek ellenére ő mai napig nem tudja, ki hol lakik.
No, itt gondoltam, hogy még ez a szerencse...
Eszembe jutott, hogy anno Sz. talijai után hogyan ecsetelte A., hogy mi minden nem tetszett neki (és akkor finom vagyok), akkor ha ott a rosszullét vett rajta erőt, énnálam valóban ki is taccsolt volna...:D
Valahogy nem hiszem, hogy hiányzott volna neki eljönni Debrecenbe az én kis 7. emeleti, 53 nm-es, 30 éves lepusztult paneldepómba, a 60 éves szedett-vedett bútoraim közé, ahol összesen négy szék van (a puffokkal együtt!), és nincs pl. ülőgarnitúra, nemhogy terasz és kerti grill, tárcsa meg bogrács. A röhögés vett rajtam erőt, hogy vajon meg lenne-e elégedve... azonnal hányt volna-e vagy csak később?? :D
És nyilván őt sem kényszerítette soha senki, hogy talikat csináljon, ingyen. Maga választotta, és most felhánytorgatja. Ott meg játszotta nekünk Szent Erzsébetet.
Na, gondoltam, nekem nincs vesztenivalóm, csak és kizárólag én írtam meg neki a véleményem. Ott, ahol ő is.
Mindezt persze jótékonyságba csomagolva, ui. megírta a bajait is, hogy megszűnt a munkahelye, nem dolgozik, meg hogy "haldoklik", a gyereket nem vették fel egyetemre, nehéz a kamasszal, előbb-utóbb megoldja, hogy ő senkinek se legyen terhére -- tehát ami A.-tól már megszokott is volt mindig időnként.
Megírtam, hogy én bizony szívesen elfogyasztottam volna azokat a kukásoknak kitett 80-100 Ft-os üdítőket az itthoni langyos, poshadt ízű víz helyett, és hogy gondoljon arra, hogy ott a szerető családja, szükségük van rá, és hogy bizonyára nincsenek kenyérgondjaik, mert képzelje, nekem már voltak!
És hogy próbáljon meg pozitívan gondolkodni, elfoglalni magát olyasmivel, amit szeret csinálni, foglalkozzon a hobbijaival, ha vannak neki, kösse le magát, és álljon nyugodtan, normálisan a dolgokhoz. Minden rossznak megvan a jó oldala, próbáljon meg aszerint élni. Attól, ha ideges és állandóan negatív, rosszkedvű, attól nem lesz sem munkahelye, sem egészségesebb nem lesz. Ja, és írtam, hogy neki sem volt kötelező talikat rendezni. De ha már rendezett, miért nem lehetett nála is úgy, mint Á.-nál és I.-nél, hogy összeadták az összes hozzávalót étellel-itallal, elosztották, és mindenki befizette tali végén a fejkvótát. Ez így tisztességes, és magára vessen, ha ő ezt nem engedte. Emlékeztettem arra is, hogy amelyik talijain mi ott voltunk, bizony, nem jöttünk el fizetség nélkül, még ha csak névleges összeget engedett is befizetni -- hát most még annyi sem jött neki össze! De ezért NE másokat okoljon!
Nem írtam bele, de az sem volt szép tőle, hogy I. pasijának a lakásukban való járkálását is nehezményezte, holott "ők akkor látták először". Na és, ha tényleg akkor látták volna? (Mint mondtam, ez nem igaz.) Mikor a tali szerveződött, I. mondta, hány fővel jön és jöhet-e. A. természetesen mindig mindenkinek hívta a kapcsolt részét -- akkor most mi van, mi nem tetszett neki? Ez azért I.-re nézve nem lehetett hízelgő. De nem írtam erről semmit, azok után, ahogy I. már kifejtette nem túl empatikus véleményét arról, hogy én felhoztam a nem teljesített ígéretet.
Az irományom nagy része főleg persze biztatásból és lelki pátyolgatásból állt.
Erre A. ezt úgy hálálta meg, hogy mivel rázúdult némi igazság, rögvest megbánta, amit órákkal az írása előtt elhatározott, hogy megír -- kérte K.-t, hogy törölje azonnal az írását. Nekem gyakorlatilag semmit.
Én írtam, hogy ez nem fair, mert akkor én ki a fenének is írtam? És megköszöntem A.-nak a háláját, köszönetét azért, mert kiálltam mellette és megpróbáltam simítani a dolgokat, őt meg megvigasztalni... meg hogy köszi, hogy lényegében hülyét csinált belőlem. Tipikus esete a kő és kenyérnek, csak fordítva. Megdobtam kenyérrel és visszagórt kővel. Hát köszi, kedves A.
Valójában innentől már csak hisztizett, egyetlen szóval nem köszönt meg semmit, csakis a törlésen ment a hiszti.
Mit mondjak, nem csalódtam A.-ban, ez már számtalanszor volt így, saját tapasztalat volt, hogy anno amire én betűre emlékeztem, hogy ő hogy reagált erre-arra-amarra, egy év múlva tök ellenkezőjüket mesélte fűnek-fának. Én meg se köpni, se nyelni -- elfelejtette, sőt már maga is elhitte, amit hazudott? Mert hogy abszolút nem úgy volt; mai napig emlékszem 10 évvel ezelőtti sirámaira, amikről az újratalizásoknál egész máshogy beszélt.
Senki másnak nem volt hozzáfűznivalója a dolgokhoz.
Eleinte K. nem akarta törölni, mert hogy ez nem fair a többiekkel szemben. Másnap mégiscsak törölte, majd visszaléptette A.-t.
De egyébként a világon egy árva hang sem volt azóta a mienken kívül.
Hát ezért jó kívülállónak lenni.
És lám, milyen jól megéreztük anno, mikor kell kilépni. Utána még két, számunkra nem kompetens tali, ami A. részéről vérre ment, kikészítette, és vége is lett. Pedig a hogyanjáról és mikéntjéről ő maga tehet! Mindenki úgy rendezi a taliját, ahogy ő maga gondolja. Ha másoknál bevált a közös befizetés, itt nem tudom, mi akadálya volt -- többmillkás kocsijuk van, hatalmas, Lakáskultúrába illő kondis házuk egy porszem nélkül, parkos kertjük... évi all inclusive külföldi nyaralásokkal... egészségükre, Isten az atyám, hogy soha nem irigyeltem, csak nem éreztem magam odavalónak! Nem volt őszinte az az anyáskodás, aztán meg a panaszkodás, mintha ezerrel szerencsétlenebb lenne, mint én.
Szóval nem gyalog cipekedve kellett volna nekik beszerezni az összes enni- és innivalót (mint ahogy így sem tették nyilván), hanem kocsival, s aztán meg osszák szét a hozzávalókat a fogyasztás arányában -- ennyi! Akinek nem tetszik, ne menjen! Akkor vesznek flancos üdítőket, és nincs pofába vágás a 80-100 Ft-os, kukásokhoz méltó üdítőkkel... ami bezzeg a mi bélünkbe jól jött volna, nemcsak a kukásoknak!
(Ezzel lényegében minősített engem is.)
Mindig tudtam, éreztem, hogy nem vagyok odavaló. Távol áll tőlem ez a flanc, ez a gazdagság; én csak szétosztogatott saját ingyenkötetekkel próbáltam 2010 júliusában pontosan itt, A.-nál az egész társaságot meglepni, amit lám, Debrecenből cipeltem vonathoz és vonattól. Nem volt semmi, mert itt nem 100 oldalas, 120 verses kötetecskéről beszélünk, melynek darabját 2000-2500-ért adják, hanem háromszorosáról, súlyra és versre egyaránt, mert nekem nem az számított, hogy hány kötetre való anyagot adok ki egy kötetben, hanem az, hogy egy, de velős legyen kiadva, tehát addigi, gyakorlatilag egész életművem.
Nekem ennyim volt. Szinte lefogadnám, hogy a társaság fele bele se nézett...
Mindenesetre ahogy szólnak hozzám, ahogy kiosztottak stb., nem sok tisztelet vagy egyéb jóindulat, vagy legalább udvariasság látszott...
No, ennyit erről. Ez az érdekesség zajlott hét elején pár napig, nem újdonság, isten ments, hogy port kavarjon e bejegyzés. Direkt nem írtam neveket, direkt nem írtam, milyen társaság, ésatöbbi.
Ez már a múlt, és remélem, az emlékeket, melyek azért szépek voltak, főleg az elejéről, közepéről ennek a dolognak, nem fogják elrontani.