Kézimunkaszett ajándékba -- gondolatok az elismerésről

Pénteken újra jött a postás (1-jén ui. már jött egyszer az fht.-mmal), és egy hatalmas, légbuborékos, könnyű borítékot kaptam ajánlva és elsőbbségivel.
Az illető az Eszter blogjának tulajdonosa, aki 2011 legeleje óta vezeti azt, s ahol hihetetlen, de 243 versem van fent szépen... Nem az a meglepő, hogy a verseim bárhol megtalálhatók, tényleg nagyon sokan elviszik, időnként ha rákerestetek a nevemre, hát csak pakolgatom vissza az államat, hogy mennyi helyen ott vagyok -- szinte hihetetlen. No de ennyi verssel? Azt kell mondjam, szinte fele az összesnek fent van nála, és a terjedelmes listában csak ketten-hárman szerepelnek többel. Még nagyjaink is jóval hátrébb állnak versszám tekintetében.

Lényeg, hogy ő jelölt engem a FB-on úgy egy hónapja, és visszajelölésem után sokat csevegünk a mai napig, mindeközben folyamatosan rengeteg, már-már zavarba ejtő jelét adta annak, hogy mennyire szereti a verseimet, (egyik) kedvenc költőjének nevez. És hát, nem is tudom, hogy írjam, de szerintem ennyire soha senki nem "dicsőített", fényezett engem. Legtöbbször teljesen hidegvérrel vették az ajándékba adott versesköteteimet is, csak néha-néha tapasztaltam ebből a fajta értésből, hogy úgy mondjam, szinte rajongásból valamit. Szerintem néhányan bele sem néztek (de ha nem adok, sértődés lett volna, úgyhogy inkább presztízskérdés volt az ajándékozás), és nagyon sokan egy szóval sem méltattak sehova. Sőt, olyan is volt, több is, hogy annyira nem volt reakció, hogy esküszöm, még én restelltem magam... Ez annyira ciki...
Tisztelet néhány kivételnek, akiktől több-kevesebb őszinte elismerést azért mégis kaptam; de ennyit egy embertől soha.
Inkább az ignorálás nálam az alap, ebből indulok ki, innen számolom az emberek hozzáállását.
Sőt, számos kortárs író, költő (amatőr, profi -- mindegy) gyakorlatilag (és talán szándékosan) tulajdonképpen tudomást sem vesz rólam. Irigység? Talán igen. Nehogy mást dicsérjünk, mert azzal mi kevesebbek leszünk! Csakhogy én pont nem ez a típus vagyok. Én ugyanannyinak érzem magam akkor is, ha valaki mást -- eredményét, munkáját, lakását, kertjét, fotóit, állatát, könyvét, versét stb. -- megdicsérek, ha ő engem ok nélkül halottnak nyilvánított. Vagyis akkor is megdicsérem azt, ami nekem tetszik, ha engem kutyába sem vesznek. Attól én még ugyanannyi vagyok: sem több, sem kevesebb. És az általam megdicsért illető is ugyanannyi marad -- csak ő mégiscsak kapott egy kis jót, amit isten őrizz, hogy aktualitás esetén viszonozzon még tetszés vagy pozitívum ellenére sem; még leesne a korona vagy mi.
Így van ez régi, más téren megismert ismerősökkel: én lájkolom, megosztom, hozzászólok dolgaikhoz -- NEM kötelességérzetből (azt nem szoktam), NEM viszonzásból (mert nincs mit!) --, ha úgy találom, hogy tetszik és van mondanivalóm: megteszem. Őszintén, és főleg azért is, mert miért ne okozzak örömet akár egy pici reakcióval is? Nem számít, hogy az illetők le sem tojják a fejemet, ha megszakadnék, se reagálnának sehogy. Én köszöntök mindenkit minden ünnepén, saját fotókkal díszítve -- én nem okvetlen kapom vissza negyedét sem; de emiatt egyáltalán nincsenek álmatlan éjszakáim. Szeretek adni, szeretek segíteni, még akkor is, ha néha nekem is jóleshetne valami. Csak őszintén. Mert ha csak hízelgésből dicsérnék, az nem én lennék. Azt nem tudok. De mivel bántani sem, ezért egyszerűbb olyankor kikerülni a dolgot.
Épp ezek miatt hozzászoktam már, hogy nem várok semmit senkitől. Talán éppen ezért tudok tényleg bármilyen apróságnak IS örülni (mint pl. a kövek közül kinőtt virág, melyet lefotózhatok; az utcán talált spongyabobos kulcstartók, vagy a meglepetés nőnapi tulipán a Lidlből). Pláne szóhoz sem jutok, mikor olyasvalami érkezik váratlanul, amire az ember nem gondol.

No, ennyi bevezető után elég annyi, hogy 1 hetes kölcsönös ismerkedés és igen aktív levelezés után én úgy gondoltam, hogy ha valakit megillet, ha valaki megérdemli -- szigorúan ajándékba! -- a verseskötetemet a maradék 4-ből, melyet már egyáltalán nem reklámozok pont az ilyen véletlen esetek miatt -- az bizony nem más, mint Eszter. Ez meg is történt, ajánlva és elsőbbségivel az elhatározáshoz képest másnap már megkapta.

Nagyon-nagyon jólesett végtelen és hihetetlenül intenzív hálája, az ezerszeri megköszönése, az őszinte, szinte euforikus öröme; nekem mindez több, sokkal több volt, mint bármilyen jutalom! Ezzel én befejezettnek is tekintettem a dolgot. Ráadásul hálával még én tartozom, hiszen gyakorta feltesz a verseimből a FB-ra is, ahova pedig én magamtól valahogy restellek -- nem tehetek róla, ilyen vagyok, nem értek az önreklámozáshoz, zavarba ejt, öndicséret számomra, és mindig is irtóztam a magam piedesztálra való emeléséről. Talán ezért is nem jutottam semmire.
Sokan nálam (még:)) kevesebb tudással és kevesebb tehetséggel magasságokra jutottak.
Talán pont ezért írom ezt a blogot is, ezért van külön sajátverses blogom, gportalom -- én így fejezem ki magam; nem úgy, hogy többszáz FB-os ismerős elé ontom rogyásig a verseimet... Más teheti, ha akarja, engem nem zavar -- de mivel én annyira megszoktam a magam antireklámozását, hogy szerintem még a kortársak sem mind tudják, hogy én is írogató-költögető vagyok...
Hát igen: a gyerekkori magas elvárások, (talán csak képzelt) örök elégedetlenség és velem szembeni kevés (szinte semmi) dicséret kifejlesztett bennem egy borzasztó önbizalomhiányt, szinte frusztrációt olyan téren, hogy én nem érek semmit. És ugyanakkor önmagammal szembeni maximalizmust is, hogy képes voltam egy négyes miatt sírni, és minden téren erőltetni és elérni a maximumot -- hogy végre meg legyenek elégedve. Mások is és én is. Ha nem ment, magamba roskadtam egy darabig. Dicséret nélkül -- hozzáteszem: megérdemelt dicséret nélkül -- nincs motiváció, elhal az önbizalom.
Én anno meg is fogadtam gyerekeim születése előtt, hogy önmaguk képességeihez képest bármilyen pluszt produkálnak, én mindig ott leszek: ha kell, dicsérem, ha kell, bátorítom, erősítem őket. Hitüket önmagukban. Hogy ne legyenek ilyen szerencsétlenek, mint én.

Vissza a mostani lényeghez: Eszter nem hagyta annyiban, ő mindenképp honorálni akart valamilyen módon. A végén aztán annyira jól sikerült a honorálása, mintha egy egész könyvtárat kapott volna!:)) De komolyan.

Első ízben küldött egy kilós Omniát. De ez nem volt jószívű lelkének elég (pedig pont és bőven is elég lett volna, már ha minden lebeszélésem ellenére viszont szeretne ajándékozni), ugyanis számtalanszor idézi tőlem kedvenc versét:

Jószay Magdolna

RÁD GONDOLOK 

Egyszerű asztalterítőmet

csipkés-hímzetté varázsolja

a gondolat,

ha este fáradtan magam elé nézek,

csendben üldögélek,

és rád gondolok, kedves.

Emberi jóságod fénye

a közönyt eltörli, belesöpri

a régmúltba,

ha idevarázsolom gyöngéd-mókás hangod,

érző, szelíd lényed,

hisz rád gondolok, kedves.

Mélybársony szemeid lángja

érzés-sugaraid felém ontja,

és érezlek,

már nem vagyok egyedül és összeköt minket

közös hullámhosszunk,

mert rád gondolok, kedves.

Summa summárum: az ajándékötlet a vers első két sorából származott. És ennek alapján egy nagyon megbecsült, anyósától örökölt 6 db-os szettet küldött a mai nap. Én is kézimunkás vagyok, többfélét is csináltam, csinálok, de ezt a fajtát nem ismertem: Kalodás hímzés, szálkihúzással, gyöngyfonalas hímzéssel.
Nem győztem levegőért kapkodni. Említette ugyan, hogy szerinte ma várjam a postást, mert futót küldene az asztalomra. Aztán már három darab "cuccról" beszélt... és ami jött, az bizony, nem 1, nem 3, hanem 6 darab kézimunka.
Nem én lennék, ha nem kezdegettem volna lefotózni e cuccokat. Ahol minden elfért, az az ágy volt, úgyhogy ott látható egészben a küldemény, még ha a zöld alap nem okvetlen a legjobb a világoskékhez -- úgysem azon fogom használni (bár szerintem csak gyönyörködés lesz a használat célja).

És akkor mintha ez nem lenne még a soknál is több, gondolván az unokámra is, írta, hogy ő nem használja ki a tescós pontgyűjtési lehetőségeket, de ha ott vásárol, elhozza, ami jár -- így Bencus is köszönhet magának most 8 csomag pingvint (amiket természetesen gyűjt, és már két félig telt pingvingyűjtő doboza is van!), valamint 3 db, pontokkal betelt gyűjtőfüzetet!

Egyszóval ez a hüledezések, örömszerzések napja volt, és nem is tudom, miért jutott eszembe a tegnapi százszoros teleholdas nap.:)
Amikor elkezdtem volna a terítőket kiteregetni a fotózáshoz, Honesty természetesen, jó kutyához méltóan azonnal konstatálta és rájuk telepedett. A cicák egyébként is baromira kíváncsiak. Mindig, de mindig ott kell nekik lenni, ahol éppen valami van. Semmiből nem maradhatnak ki. Meg szerintem vonzotta a belőlük áradó mosószer-, öblítőillat is.