Anyámnál szülinapon

Ma hajnali 5 körül ilyen volt a napkelte...

Mára beszéltük meg anyámmal a szülinapi legszűkebb családi banzájt, amit most csak mi hárman (gyerekeim és én) élveztünk -- másoknak más dolguk volt...
Danit felhívtam a biztonság kedvéért negyed 12-kor, mert neten nem láttam elérhetőnek. Mondta később, hogy jól tettem, mert elég fokozatosan ébredezett...
Mostanság is sok a munka, hétvégén is dolgoznak, a három műszak önmagában is elég lenne.
De van olyan, hogy mondjuk, pénteki műszak: 6-tól 14-ig, szombati éjjel 2-től 14 óráig (!!, ez 12 óra), és vasárnap újra megy 6-ra.
Mi elkészültünk elég kényelmesen, de hát nekünk ez a része könnyebb.
Előző nap már ajándékok becsomagolva, göngyölegek, maradékok, száraz kenyerek összekészítve; úgyhogy lényegében csak magunkat kell útra kész állapotba hozni.
Szilvivel így negyed 1-kor sikerült elindulnunk. Öt perc múlva hívott anyám, mondtam, hogy most indultunk, megyünk. Hihetetlen, mert Danit 1 órája ébresztettem fel, és már sikerült is ott lennie ekkor. Ő szándékosan megy ilyenkor korábban, hogy segítsen anyámnak. Mikor odaértünk, épp udvart sepert, mert az óriási eperfa miatt naponta többször is meg kell tenni, ha az ember nem akar bokáig eperben ragacskodni.
Közben már Dani segített teríteni, anyám meg tegnap megcsinálta a nagyját állítólag, ma még a hiányzókat.
Kipakoltam a göngyöleget, a kutyáknak hozott maradékokat, a száraz kenyeret, hogy tudja elpakolni.

Köszöntések közepette ittunk egy kis lájtosat vagy erőset, ki mit akart, sajtos aprókeksz kíséretében.
Anyám csak kicsit lepődött meg egyik-másik ajándékon -- általában olyat vittünk, ami kell is, hiányzik is, szereti is, volt ott minden: Danitól hajlakk és a melegtől enyhén hullámosodó táblacsoki; Szilvitől kilós kávé, lengyel karamella, rejtvényújságok, levesporok; én meg az előzetes háromezres mobilfeltöltésen kívül egy kisebb kávét, két nekivaló könyvet, egy doboz cherrys bonbont, két speciális bugyit, két zacskó csokis mazsolát vittem.

Ettünk isteni finom saját termésű zöldborsólevest nokedlivel, húsgombócokkal; majd lehetetlen volt nem megkóstolni a szintén saját termésű zöldbabból készült rakott zöldbabot, mely főtt tojással és gazdagon tejföllel volt dúsítva; s a sült oldalas petrezselymes krumplival és uborkasalátával már nem igazán fért sehova.
Természetesen, ha nem falunk fel mindent, anyámat ez nem zavarja: odapakolja. Sokszor még magának sem hagy, mert minek, nem kell neki, vagy csak nagyon keveset.
Szerencsére a sütésről sikerült kivételesen eredményesen lebeszélni, mert az, ahogy szokott is lenni, végképp nem ment volna! De meg kinek hiányzott volna a sütés ebben a melegben, amúgy is.
























Délután a szomszéd két kutya örömmel áhítozva várta a bőséges kutyamoslékot, melyet most is ketten kanalaztunk kétfelé, plusz még ott volt az asszisztencia is.
A kerten többször végigbujkáltunk, szerencsére a meggyleszedésben segítettek és az elrakáson is túlvan anyám. Szerette volna, ha lefotózom, míg kint vannak a befőttek az asztalon, de mire megérkeztünk, Dani szorgalmasan behordta azokat a spájzba.:)

 
Málnát többször is faltam pár marékkal, s vegyítettem az udvarra érve faeperrel. Érdekes, ezt még pár éve nem engedhettem volna meg magamnak... nagy gondjaim lettek volna hasmarsi szempontokból.
Pedig volt kaja után sör, kávé, meg ezek -- és speciel mégsem volt problémám. Ezért is érthetetlen néha -- mióta nem dolgozom, és főleg mióta epeműtétem volt, sokkal ritkábban! --, amikor indokolatlan a dolog, és mégis rohanni kell. Mert azért van ilyen...
Szilvivel készültünk rá, hogy a két kutya -- melyek az ő gyerekkorukhoz is tartoztak -- lekopott fejfájukon átírjuk a neveket; és most tényleg, Szilvinek eszébe is jutott, hogy elhozza az alkoholos filceket. Úgyhogy Buksi és Kicsi sírjánál már nemcsak lekopott fejfák és a köréjük ültetett -- egyikhez krizantémok, másikhoz őszirózsák -- jelzik a helyet, hanem meg vannak erősítve a nevek is.
Azt is kitaláltuk, hogy mivel tudjuk, hogy Kleofást (már szeptemberben 2 éve lesz, hogy 20 év után itthagyott bennünket!) Buksi mögé temettük, csinálunk neki is egy kis lécből fejfát. Szilvi rá is írta a nevét, meg nála pontos dátumokat is tudunk.

Ebből jött, hogy Kicsi fejfája fölé tegyünk még 3 kis lécfát Rebinek, Cucusnak, Hosszúkásnak. Őket már nem tudni biztosan, hol vannak, de szimbolikus végül is az egész. Rebi és Cucus is hozzátartozik a kölkeim gyerekkorához, mi vettük, mi gondoztuk, nálunk haltak meg -- és idehoztuk eltemetni őket. Rebeka 5 évet élt nimfa, Cucus pedig 2 évet élt aranyhörcsög volt. Hosszúkás pedig egy olyan kutya, akit ugyanúgy, mint Kicsit, a jobb oldali szomszédtól "örököltünk", mert különben rosszul jártak volna, ha anyám nem vette volna át... Hosszúkás sok-sok évet élt nálunk, anyám hűséges kutyája volt, mint az összes többi. Ő volt az, aki az összes macskánkkal képes volt összebújva együttaludni...
Én balga jószág úgy gondoltam, hogy fogom a léceket, és leszúrom a földbe. Hát, ahogy Móricka elképzelte!
Anyám meg is kérdezte, hogy hogy gondoltam én ezt, ebbe a földbe? Ami kemény, mint a kő? Itt nálunk alig esik valami eső, az a pár csepp is, ami most vagy kétszer volt, semmit, de semmit nem jelentett a földnek.
Úgyhogy megkaptam a fejszét. A tőkénél kettévágtam a konkrétan ősrégi budihoz támasztott és ott lelt hosszúkás léceket, úgy fél méteresekre. Naná, hogy még rajzolni sem tudtam volna velük a talajra, nemhogy beledugni! A Kleofásét és még kettőt levertem valahogy a fejsze fokával, de az utolsóval sehogy sem boldogultam! Szilvi közben a feliratozásokkal volt elfoglalva, de látta, hogy egyetlen millimétert sem megy le a fejszefok-csapásokkal sem a léc, így segíteni próbált. Még ki is vájta a fejszével a földet, de onnantól sem ment semerre... Így kihívtam Danit, hogy ugyan már, egy erős férfiú csak bele tud tán verni ebbe a qrva kemény fődbe egy lécet? Rásózott, mire tőben eltört a léc -- ám a vége, az akkor sem ment lejjebb! Még kétszer így jártunk... míg oszt eccer valahogy sikerült ferdén leverni valameddig neki.
Eléggé árnyékban van az egész, mert ezek itt a diófa árnyékában vannak -- míg kijjebb a Buksié és mögötte Kleofásé pedig szilvafa árnyékában.
Na mindegy, ezekkel is jól eltöltöttük az időt, le is főttünk, mint állat.

Közben Dani lassan elfele készült, mert próbálni ment. Ekkor jutott Szilvi eszébe, hogy Jézusmária, hát a meglepetést meg majdnem elfelejtettük!
Ugyanis tegnap délután sopánkodtunk egy sort, hogy szegény anyámnak még egész életében nem valószínű, hogy lett volna bármikor is szülinapi tortája. És hogy most is milyen hülyék voltunk, hogy nem rendeztünk neki legalább egy kicsike tortát! És Szilvinek jött az ötlet, hogy a vasárnapi bótbezárások óta a Coop szombaton este 6-ig tart nyitva -- ő lement fél 5 körül, és hálisten, volt még somlói! Hozott egyet, meg kapott mellé számgyertyát és tűzijátékot is! Hurrá, nagyon örültünk neki... reméltük, lesz majd meglepi!
Daninak mondtuk, hogy várjon már, lesz még meglepetés, igyekszünk, maradjon már még egy kicsit. Próba lehet még, mit számít, ha kicsit késik, de szülinap egyszer van egy évben.

Úgyhogy Szilvivel gyorsan hevenyészve előkészítettük - levágtam a doboz tetejét, beleszúrtuk a 84-et, mögé raktuk a tűzijátékot. Tálra, szalvétára raktuk (jobb és szebb előkészületek híján) az egészet, majd behívtuk anyámat, és leültettük elé. Észrevettük, hogy elakadt a hangja egy időre. Csak nézett, mint aki nem hisz a szemének. Meggyújtottuk a gyertyát, mosolygott, és könnyeket láttam a szemében. Hát mi sem sokat tudtunk szólni, éneklésről meg végképp nem eshetett szó... aztán elfújattuk vele, mondván, hogy kívánjon valamit.:)

Tűzijátékot, mint mondta is, életében most látott a valóságban először! Nagyon cuki volt az egész... és megható.

   
Utána kiszedtük a gyertyákat, lemostam, a tűzijátékot kidobtuk, fedél rá a somlóira, be a hűtőbe. Mondtuk, hogy ha most az istennek nem akarja megenni, akkor, majd ha már eltakarodtunk, tessék befalni! :))))
Szóval ez nagyon jó ötlet volt Szilvitől. De egy kicsit nekem is köszönhető, mert én kezdtem el mondogatni, hogy szegénynek hogyhogy nem jutott eszünkbe szervezni egy kis tortát, meg hogy most már késő stb.
Ezek után Dani elment (nem üres hátizsákkal, biciklin), mi még maradtunk egy órát, pakolgattunk, fotózgattunk ezt-azt.

S miután anyám odapakolta az összes maradék kaját, úgy 8 előtt mi is elindultunk haza, tele aranyos, kellemes emlékekkel...