Hőguta

Iszonyat a hőség. Nemhiába ettől rettegek már februártól kezdve... mikor sípolnak az emberek a hideg miatt, én max. az elcsúszás miatt pánikolok, és magamban már akkor elkezdek félni a kánikulától.

Sokan olyan hamar elfelejtik a kánikulai iszonyú antikomfortérzetet és rossz közérzetet, a hőség okozta erőtlenséget, levertséget és túlélési reménykedést; így aztán ha jön egy időváltozás és 15 fokkal kevesebbre ébredünk, akkor már reklamálnak és vágynak a "szép időre"... "nyaf, jaaaaj, mikor lesz már nyáááár?", na, ezt sosem bírom felfogni. Illetve felfogom, hogyne. Csak magamévá tenni a felfogást, azt nem. Felöltözni mindig fel lehet még jobban. Meg még annál is jobban. De az emberbőrt már csak nem vethetjük le, ugyebár, vagy nem hordozhatunk a hátunkon klímaberendezést.

Mivel sosincs olyan, hogy tartósabban 20-25 fok között legyen maximum a hőmérséklet, így itt már nincs olyan, hogy szép idő! Könyörgöm, mitől szép az, hogy az embernek élni sincs kedve? Hogy minden marad dolgavégezetlenül, mert ereje sincs, hogy hozzákezdjen, hacsak nem imádja a verejtékben úszást, a szívdobogást, a fejfájást?

Most az átlagemberről beszélek, természetesen, nem azokról, akiknek klímából klímába vezet a napi teendője, értve ezalatt az autót is, amivel szállíttatik; illetve azokról sem, akik bármiféle gond nélkül és tök egészségesen nyakig a tengerben töltik a kibírhatatlan napokat.

Borzalmas... megpróbálok nem gondolni rá, és sikerül is millió dologgal - sokkal többel, mint amennyivel elbírok - elfoglalni magam, ugyanis mától 5 munkanapnyi szabadságot sikerült kiharcolnom nagykeservesen.

Ventilátor nélkül meghalnék, de így is érzem, mennyivel többet dolgozik a motor, és hát a közérzet meg a kilátás egyáltalán nem olyan baromira fényes, mint az éghajlat. A ventilátor viszont csak addig jó, míg egy helyben ülhet, meg se mozdul az ember. Alváskor pl. egészen jó szolgálatot tesz, speciel tudok aludni. Namármost viszont, ha jön-megy, tesz-vesz a paraszt, akkor ugyanúgy ömlik róla a víz, mintha nem is lenne. Mármint ventyilátor.

Nem bírtam magam rászánni, hogy menjek fel vonatjegyet venni, bár tudom, holnap mindenképp meg kell venni, és holnap sem lesz enyhébb az idő... és bennem motoszkál az is, hogy mi van, ha feleslegesen veszem meg, mert egyszerűen olyan tartósabb szívbaj, keringési zavar, rosszullét jön rám, hogy nem tudok elmenni? Így hát két mosógéppel lement és azokat kiteregettem, lerendeztem néhány lemaradásomat - tisztában voltam vele, hogy ezeket is meg kell csinálnom... és még nincs vége a napnak, tehát még egy csomó mindent, és még munkám is van itthon. Ha semmi más dolgom nem lenne itthon, csak folyamatosan gépelni, azzal is eltelne egy hónap...

De "szép idő" van, hurrá, gratulálok! Csak én tehetek róla, hogy nekem nem hiányzott... és télen is meg merem mondani, hogy nekem egggggyáltalán nem hiányzik!

Pipacs az aszfaltban

Verőfény, hőguta,
olvad az aszfalt.
Ólmos-fáradtan lépkedek,
ez a nap nehéz volt, felfalt.

Nem vágyom másra, mint
haza, haza...
Még párszáz méter, mit tennék.
Úgy érzem, gondolataim nincsenek,
de legalábbis nincs,
mit annak nevezhetnék.
Ez egy állapot az ötvenfokos
negyvenperces buszút
és a "haza" között...
Homlokomon a hőség
kottákat pöttyözött...

S most meglátlak, pipacs!
Ott, hol az aszfalt megrepedt,
tűsarkak nyoma körülötted,
s te kihajtottál, élsz, virulsz,
pompázol diadalmasan,
holott se árnyék, se víz,
s jövődért, úgy tűnik,
percig sem aggódsz...

Jaj, te pipacs!
Holnapra eltikkadsz...
Ehhez képest... ugyan már...
mi is az én problémám?

Anyám 79 éves

Július 9-én töltötte be a 79-et az édesanyám, de személyesen ma köszöntöttem.

Olyan kellemesen ott tudok feledkezni nála, holott itthon munka várt, de ha odamegyek, úgy vagyok nála, hogy valahogy nehezen akaródzik hazafelé indulni.

Hiába mondtam, hogy nem kell semmit főzőcskézzen ebben a nagy hőségben, természetesen mintha a falnak beszéltem volna. Kapun beérve már az isteni finom, kizárólag Mamu-féle húsleves illata csapott meg... és csak a kedvemért nokedli és paprikáscsirke...

Olyan torokszorítóan furcsa minden alkalommal a lepusztult ház a rengeteg lommal, ami az évek során egyre csak halmozódott, olyan kicsinek tűnik minden, ami gyermekkorunkban teljesen normális méretűnek látszott...

A kerten ebben az esős-kánikulás-viharos-hőséges nyárban alig látszik, hogy valaha is gyomlálva és vetve volt itt valami, anyám nem nagyon bír vele, bár csinálgatja. Kora reggel kimegy és dél felé megy be, de látszata nem sok van. Pár nap alatt újra féllábszárig ér a gaz. Segítenek néha az unokák, de akkor sem. Ez a kert is milyen nagynak tűnt gyerekkorunkban...

Daninak meséltem a ház sarkánál álló, a háznál magasabb óriás fenyőről, melynek tisztán tudom az eredetét: 81-ben, mikor lányom született, azon a karácsonyon vettük cserépben, az volt a karácsonyfánk és Szilvi első fája, ami alá alátettük a hordozószékben.:)

Élj sokáig, anyám

Anyja vagy "Annya"? -
első szavunk ez volt, így hívtunk
öcsémmel téged, anyu.
Majd változott a kép, kiskorunk
elmúlt lassan, s ahogy unokák becéznek,
úgy maradt rajtad: Mamu.

Csak a szomszéd megyét láttad
hetvenkilenc éved alatt, soha
semmit nem pihentél,
magadért s kényelmedért
oly keveset vártál, érte apró
szikrányit sem tettél.

Nem lényeges, nem fontos,
mondtad mindig, majd csak
lesz veled is valahogy...
Te nem rovod fel, szegény,
hogy háttérbe szorulsz, pedig
az erőd csak egyre fogy.

Hálát vagy viszonzást
semmilyen jótettért sohasem vársz,
csak adsz, mindig adsz,
fullánkot sem szúrsz és
nem alázod meg azt, kinek ingyen
szeretetet osztasz.

Ha bántottak szóval,
csak hallgattál mélyen... úgy tűnt,
meg sem érint, pedig fájt
sok minden, tudom, de te
tökélyre vitted a kenyérrel
való visszadobást.

Te erre hivattál, s e világ
mennyivel reményteljesebb, másabb,
különb, jobb lehetne,
ha a te szívedből egy kevéssel
több születhetne, ha az önzés helyét
a szeretet tölthetné be.

"A macska" - Haramia és a számítógép - 6.

Megjelent az A macska magazin, s benne a Haramiáról szóló történetem 6. része.

Haramia
és a számítógép

6. rész

Haramia imádja már pici korától, ha otthon dolgozom a számítógépen. Illetve teljesen mindegy, hogy dolgozom-e vagy csak úgy internetezem, lényeg, hogy ott üljek. Azonnal jön és amíg el nem fárad, röpdös át a könyvkupacokon, polcokon, itt-ott dobbantva egyet, hogy új erővel tudjon rugaszkodni. Egy közbülső állomás a monitor teteje; akár a padlóról egyenest fel tud rá ugrani. Azt csodálom, hogy még működik…
Eleinte meglepődtem, később hozzászoktam, hogy kismacskám gumilabdaként szeli a távokat akár vízszintesben, akár függőleges irányban. Szerintem külön élvezi, hogy a monitor a lendülettől hangos nyikorgással ad hangot nemtetszésének, valamint ennek a műveletnek a során ide-oda leng is kissé a szerencsétlen műszaki tartozék. A monitoron néha van egy kis pihenő, ami alatt én is folytathatom a munkát. Van, hogy csak ül rajta egyiptomi macska pózában, és kifele mereng az ablakon. Van, hogy élénk mosakodásba kezd, időnként jókat forgolódva, ami cirka negyedóráig is eltart. Közben persze én abból állok ki, hogy a minduntalan lelógó cirmos farkát próbálom több-kevesebb toleranciával elhessegetni az útból, mivel időnként jó lenne látni is valamit a monitoron. Ezáltal persze megtakarékoskodom azt az időt, amit portörléssel töltenék ezen a területen… Nem is tudom, mi lenne szegény macskával, ha egyszer úgy döntenék, hogy lapmonitort vennék!

A faroklógáshoz tartozik még a mosakodás közbeni monitoringadozás, recsegés-ropogás kíséretében. Van, hogy ezt követően úgy dönt, hogy igenis, itt fogja aludni aktuális napszaki álmát, és habár rendesen lejt a monitor teteje, ezáltal egyáltalán nem biztos, hogy kényelmes; őt ez nem érdekli, ha én épp itt ülök. Abba viszont bele sem merek gondolni, mi lehet a monitor belsejében, már ami a macskaszőrt illeti! Hiszen, mint tudjuk, a ferde tető sűrűn lyukacsos, ahol önmagában is beszáll tetemes mennyiségű por, de ha még az évek során felgyűlt macskaszőrmennyiségre is gondolok… ajaj, beszéljünk másról!
Baloldalt az asztalon tartom a kéziratokat, amikor pl. egy leendő könyv anyagát vinném a gépbe. Haramia nemes egyszerűséggel imád erre a kézirathalmazra ráugrani, akár a monitor tetejéről, akár a padlóról, de akár a vasalódeszkáról. Ez utóbbi nem azért áll állandóan nyitva, mert annyira imádok vasalni és sűrűn tenném, hanem azért, mert birkabőrrel letakarva egyik kedvenc macskapihenőhelyünk.
Na most, ettől a kéziratra ugrándozástól nem halad ám gyorsabban a meló! Tekintettel arra, hogy a papírmennyiség általában szanaszéjjel repked a levegőben a lendület következtében. És tegyük hozzá, van olyan szerző, aki a több száz oldalas kéziratát nem látta el oldalszámmal! Előfordult, hogy a nap hátralevő részében azzal töltöttem az időt, hogy a padlón ülve több-kevesebb sikerrel és egyre növekvő, reménytelen kétségbeeséssel próbálkoztam sorrendbe rakni a kéziratot. Mi több, szerencsétlenségemre Haramia ebben is megpróbált aktívan segíteni!

Az aktuális oldalt, amin dolgozom, egy ferdén álló kézirattartóra csipeszelem fel. Ezeket a csipeszeket is imádja rágicsálni Haramia, miközben dolgoznék. Időnként rettenetesen el van foglalva ezzel, és érdekes módon egyáltalán nem érdekli, hogy én szapora időközökben jelzem neki, hogy édesapja nem volt üveges és őmacskasága nem átlátszó; mindezt célzásként arra, hogy én közben tudnék esetleg haladni is, ha nem állna a kézirat elé.
Van, amikor isteni szerencse folytán a kéziratra ugrás következtében nem verődik le, mondjuk, ötven oldal, csak kettő, ami igazán szóra sem érdemes. Ám mire a kettőt ültömből felkapirgálom, Haramia végigterül az asztalon hagyott maradékon, ami valami csoda következtében nem zúgott le. Látványosan végignyúlik vagy átmegy kakaóscsigába, jelezve, hogy na, ő most itt és csakis itt szeretne megpihenni néhány órácskát. A munka sürgősségétől függ, hogy van-e szívem Haramiának ezt a tervét keresztülhúzni vagy sem.
Létezik egy olyan haramiás dolog, ami számítógépes működésemkor léphet fel: imád ugyanis keresztülfutni a billentyűzeten édes kis jószágom. Először, mondjuk, jobbról balra, majd ugyanez fordítva, és ezt ismételgeti számolatlanul.
Gondolom, az már ismerős sokak számára, amikor a macskák átsétálnak a billentyűkön, és ezáltal a képernyőn legjobb esetben furcsa, oda nem illő hieroglifák jelennek meg – hát istenem, fogja és kitörli az ember, ennyi szórakozása csak lehet tán annak az ártatlan jószágnak! De mikor olyat produkál, amit én készakarva sehogy sem tudok rekonstruálni? Nevezetesen például, hogy hogyan lehet ezt elérni: nyitva van internetezés közben egy rakás ablakom, interneten kívül is 4-5-6 program. Macska fogja, átlibben vagy rohan (teljesen mindegy) a taszteren, és a gazdadelikvens leesett állal, beavatkozásképtelenül nézi, hogy másodpercenként csukódnak befelé az ablakok, miközben lélegzetet venni is elfelejt. Meg sem kérdezi egyik program sem, hogy tényleg becsukódjon-e. Csukódnak – az összes. És mikor végigzár tizenakárhány ablakot, programokat; kilép magától a gép mindenből, kijelentkezik és kikap-csol. Ez nem mindig hasznos ám! Pláne, ha munkában van az ember, és mondjuk, fél napja nem mentett…
Mikor először láttam, azt hittem, nem vagyok normális, hiszen ez nem lehet, ilyen nincs! Szemem láttára zajlott, de szerintem senki nem hinné el, sőt, ha jobban belegondolok, én sem hiszem el! Ám azóta megismétlődött már, és azóta sem jöttem rá, hogyan történhet ilyesmi…

"Házon kívül" - hajléktalan-kiállítás

Ma A macska magazin keresése közben - mely Pesten már megjelent, nálunk még nem - eljutottam a Balthazár Dezső térre, a MODEM melletti, Házon kívül címmel rendezett szabadtéri kiállításmegnyitóra, melyen Jens Galschiot dán szobrász tizenhárom, hajléktalanokat ábrázoló bronzszobrát mutatták be. A kiállítást a ReFoMix Nonprofit Kft. és a Modem szervezte, köszöntőt mondott Gulyás Gábor MODEM-igazgató, a tárlatot Soltész Miklós szociálpolitikai államtitkár (Nemzeti Erőforrás Minisztérium) nyitotta meg.

A tárlat már csak azért is exkluzív, mert hazánkban egyedül a mi városunkban látható kb. 3 hétig, ide Brüsszelből érkezett, majd július 28-án visszautazik a kiállítási anyag Koppenhágába, ahonnan európai vándorlásra indul.

"Mint minden európai nagyvárosban, Debrecenben is számos hajléktalan él. A társadalmi kirekesztés, amely osztályrészül jut nekik, sokunk számára elfogadhatatlan. Keserű tapasztalat, hogy a perifériára szorult emberek sanyarú helyzetét önmagában sem az állami és önkormányzati intézmények, sem a civil, karitatív szervezetek áldozatos tevékenysége nem képes megváltoztatni.

A szolidaritás által motivált széleskörű összefogásra pedig, amely esélyt jelenthetne a hajléktalanoknak, egyelőre nem látszik reális esély. Mindez azonban nem jelenthet felmentést a cselekvés alól - sőt éppenséggel ez ad különös felelősséget mindannyiunknak, akik nem vagyunk közömbösek az egzisztenciális nyomorúság iránt." (Modem és Kortárs Művészeti Központ kiadványa)

Három híres szaxofonos: Csepregi Gyula, St. Martin és Wahorn András játszottak a tér három különböző sarkában, egymástól függetlenül, s az előttük álló "perselybe", s a kiállítás egyéb helyein összegyűjtött pénzt a  hajléktalanok javára ajánlották fel. A rendezvényhez kapcsolódott állófogadás helyett ételosztás és filmvetítés is.

Ezeken nem vettem részt, ám a szobrok között többször körbejártam, elszorult torokkal hallgattam a zenét, és a gyűjtőhelyeket csekély tehetségemhez méretezetten én sem hagytam érintetlenül...

Szívhang a kövek mögül

Izgalmas órák - előtte hetek, napok - állnak mögöttem.

Többek biztatására és unszolására sikerült: megjelent az első önálló verseskötetem!

Igazság szerint már évek óta forszírozzák egyre többen, de mindig ódzkodtam; sem bizodalmam, sem keretem, sem időm valahogy nem volt hozzá. Tavaly már egyszer majdnem rábeszéltük magamat, de a kiadói ajánlat után, mire meggondoltam magam és jelentkeztem: eltűnt a kiadó!:))) :-o Még szerencse, hogy nem, mondjuk, az előleg befizetése után!... (Egy, már úton levő antológia is ugrott ugyanígy, egy csomó ember részvételi pénzével - legalábbis szerintem bottal üthetjük a nyomát ugyanennek a kiadónak!)

Tulajdonképpen az idén pedig az a dolog ejtette az utolsó cseppet a pohárba, amikor egyik kedves, többkötetes ismerősöm rám ripakodott, hogy teremburáját, meddig várok? Van 500 versem, ő nem forszírozná, ha tudná, hogy nem könyvbe valók, elhihetem, meg különben is, ha tudnám, mik jelennek meg, nem ódzkodnék. Irgum és burgum, meg hogy őszintén mondjam meg, posthumus szeretnék-e lenni? Kezdtem én erre egy csomó mondatot "De..."-vel, ám mindegyik hamar ki lett ütve. S mivel a Kedves már tavaly felajánlotta támogatását, úgymond, évfordulós ajándéknak, már a keret sem lehetett probléma; így aztán pár év alatt sikerült is eldönteni.

Szűk 1 hónap alatt cakompakk gatyába rántotta és kiadta a könyvem a Z-Press Kiadó Kft.

Igaz, a gyorsaság annak is köszönhető, hogy belívileg pdf-et adtam le, magyarul kész tördelt belívet, címnegyeddel, benne kolofonnal, 400 verset tördelve, tipografizálva, plusz az egészhez a nem szerény mennyiségű tartalomjegyzéket. Természetesen gondosan ügyelve az ívszámra, hogy mindennel együtt 16-tal, de minimum 8-cal legyen osztható az oldalszámom - 236 oldal lett. Tehát belív szempontjából a kiadónak csupán az ISBN-számot kellett belerakni valahogy - gondolom, szövegbokszilag volt megoldható - a kolofonba.

A válogatás, szelektálás és pláne a tördelés kb. 2 teljes hétvégémbe telt - ebből az egyik tavaly nyáron zajlott. Szerencsére tiszta szedés és korrektúra alapvetően van minden általam létrehozott és tárolt dokumentumban, ezzel már nem kellett foglalkozni, na nyilván a végén többször is átnéztem, hiszen az ördög nem alszik. A nyomda ördöge meg pláne...

De magam készítettem a borítórajzot is, valamint Szeitz János - ahogy ő nevezett engem és ha szabad így mondanom nekem is - költőtársam írt a hátsó borítóra ajánlót, mely egy fényképpel megspékelve, technikai korrektúrázás után kész hátsóborító-tervet alkotott.

Csak dicsérni tudom a Könyvműhelyt, a Z-Press Kiadót. Gyors árajánlat, megrendelés, ügymenet - a munka elemeinek e-mailes postázása, a borítótervek 3-szori korrektúrázhatósága (de bármennyi is lehetett volna), állandó kapcsolattartás, udvarias, kedves, gyors, pontos folyamat végén jött az e-mail: elkészült a könyv, mikorra postázzák?

A mai napot jelöltem meg, de még telefonon is pontosítottunk, sőt, még előző este is érkezett egy e-mail a csomagszámmal és telefonszámmal, és ma nagyon kora reggel is felhívtak a helyi futárszolgálattól. Így szinte órára pontosan tudtam, mikorra várhatom nem is olyan kicsi csomagomat.

Természetesen szabit sikerült kivennem mára, így van időm örülni. Már zöldhajnaltól kezdve öltöztetgettem ünnepi díszbe a szívem - ezt a Kedves javaslatára... -, ugyanis az idei évfordulónkra  valóban sikerült, hogy ez legyen az ő, számomra végtelenül kedves gesztusa és nagy-nagy ajándéka.

Előszójelleggel a könyvből:

„Arcommal napfényre
merészkedhettem,
ám kőfalak mögé
bújtattam el szívem.
…
Rejtőzködhetem bár
felhők mögé tőled,
úgy tűnik, falaim
megismernek téged.”

Köszönet mindazoknak, akik bármilyen módon elősegítették azt, hogy e könyv megjelenhessen. Azoknak az értő és figyelő, jó szándékú, profi és tehetséges amatőr költőknek, akik több éves verselésem során biztattak, építő tanácsokkal láttak el és segítőkész észrevételeik hasznomra válhattak.
Köszönöm az antológiák kiadóinak az általuk nyújtott lehetőségre való figyelemkeltést, ahol eddig megjelenhettek verseim.
Köszönöm barátaimnak, akik lehetővé tették, hogy időnként sikerélményekkel gazdagodhassam.
Nagyon szépen köszönöm Szeitz János andragógusnak, költőnek s egyben kedves ismerősömnek számomra igen pozitív jelentésű ajánlóját.
Köszönöm a kiadónak a gyors és precíz munkát.
Végül pedig, de nem utolsósorban köszönöm a Kedvesnek, barátomnak, aki nélkül jó néhány vers meg sem születhetett volna… s aki nemcsak szeretetével, megértésével és buzdításával, hanem különböző technikai és egyéb segítségekkel is hozzájárult ahhoz, hogy ez a könyv megjelenhetett.

Apró örömök röpke sétában

Azt is díjazom a Kedves tulajdonságaiban, hogy soha nem csodálkozik az emberiség nagy része szerint bizonyára szokatlan hóbortjaimon, kívánságaimon, ötleteimen. Ez annál is inkább így van, mert volt már, hogy ő vetett fel hasonló bohémságokat. Bizonyára azért, mert valamilyen szinten ő is ilyen. Lelkünkben megőriztük a gyermeket, s ez nagyon jól van így, remélem, így is marad!

Gondjainkat, problémáinkat nyilván ugyanúgy meg kell oldanunk, s az életben magunknak kell helyt állnunk, időnként és többnyire támasz nélkül. De mennyire lenne ez másképpen, ha nem ápolgatnánk odabent azt a kicsi, pihe-puha örömökre vágyó gyermeket? A kettő nem zárja ki egymást!

Rövid ideig eleinte nemigen mertem volna hasonlókkal jönni, míg valamennyire meg nem ismertem, utána már bezzeg bátran, tudom, hogy nem nevet ki, nem néz rám - vagy az égre - furcsán, szemeit forgatva. Partner bármilyen hülyeségemben.

Hogy mikről beszélek? Hát például arról, hogy lefotózok mindenféle oroszlánnal, sárkánnyal vagy cicával összefüggő dolgot. De mivel máshol élünk, ezért az ilyet, hogy Aranyoroszlán gyógyszertár, Vörös Oroszlán teaház stb., egyedül fotóztam le, néha pusztán csak a fotó kedvéért elzarándokolva bizonyos helyekre,  felvállalva, hogy furcsán nézhetnek rám az emberek.

Most speciel arról van szó, hogy elkezdtünk a neten keresztül Budapest térképén olyan nevű utcákat keresni, amelyek nekünk mondanak/jelentenek valamit.

Így vasárnap, mivel már félnapos programra nem volt idő, csak 1-2 órásra, rövid úton csak azért kivillamosoztunk a Józsefvárosba, a nyóckerbe, hogy megkeressük a Magdolna utcát, mely a Szűz utcából nyílik - ez tudvalevő mindkettőnk csillagjegye! -, feltételezve, hogy akkor közös sarkuk van, és látszik mindkét utcanévtábla.:))

Na most hab lett a tortán, hogy ettől a saroktól pár méterre a Szűz utcán felfedeztünk egy sárkányos(!!!)-váras(!!! - szintén egy mániám: a várak!) emléktáblát, melyet Kacsóh Pongrác zeneszerző és János vitéz dalműve emlékére emeltek...

És szinte ezzel szemben egy földszinti nyitott ablak külső párkányán ülő teknőc kiscicának is örülhettünk.

Mindennek és bármilyen hasonló dolognak én gyerekmódon tudok örülni, és párom ebben semmi különöset nem talál, sőt, ő is élvezi és velem örül - ez hihetetlen!:)))

Az elmúlt közös évekre visszanézve számtalan ilyen dologra emlékezhetünk. Jó, tudom, akik évente legalább egyszer egzotikus utakra mennek, azoknak ez tisztára nevetséges. De megkockáztatom, hogy számunkra ezek, az élet apró örömei talán többet jelentenek, mint másoknak a büszkélkednivaló, jelentőségteljes üdülések-nyaralások-utazások. Van, aki pár tőmondattal lezárja a beszámolót egy-egy ilyen út után, ami abban merül ki, milyen volt a szálloda és a kaja, valamint a tenger hőmérséklete. Én meg egy-két utcanévtábla-fotózásból blogot írok.
Nem bírom megállni kacagás nélkül!:)) Lehet, MI nem vagyunk jól összerakva, ám a mi életünk ezekkel az apróbb örömökkel van tele...

S még egy kis ízelítő Józsefvárosból:

Bográcsgulyás Ildyéknél

Kellemesen telt a hosszú - péntekkel meghosszabbított - hétvégém.

A három nap középsőjén találkoztunk a barátainkkal, szigethalmi kerti bográcsolással egybekötve.

Isteni bográcsgulyást ettünk, de ezt leszámítva is nagyon jó hangulatú, bensőséges órákat töltött együtt a társaság. Kezdődött ott, hogy mindenféle "elhárítás" ellenére órás pluszkerülőt képes volt miattunk tenni egy család, hogy felvegyen bennünket a metró végállomásánál.

A szép kertes háznál pedig mindent elkövettek a házigazdák, hogy jól érezze magát a társaság.

Az időjárás elég megbízhatatlannak tűnt, de azért megpróbáltunk bízni benne, hogy legalább míg a főzés és ebédelés megtörténik, addig legyen elviselhető - ez nagyjából így is lett. A sátorponyva inkább napvédő volt, mint esővédő, így, mikor a kaja után úgy tűnt, nem fogja a csepergés elzárni magát, nyilván átázott egy idő után, s mi felvonultunk a fedett teraszra, ahol sok jó ember kis helyen is elférve fergeteges hangulatban röhögtünk annyit, hogy az nem igaz. Volt egy félórás időszak, amikor vissza kellett magam fognom, mert egészen belefájdult a gyomrom a sok "mosolygásba"...

Persze itt mindenki állatszerető. Házigazdáinknál 2 benti MC cica és egy kinti cirmos cica, Cirmi éldegél. Cirminek jó napja volt, mivel szelíd, simizni magát engedő minioroszlánként viselkedett, rengeteg szeretetet bezsebelt. A bentiek kissé félénkebbek, mikor felmentünk Ildi csodálatos külön lakásába, Galát pl. nem is láttuk, Jayden is csak biztos támpont mögül kandikált elő...

Tibbe elhozta egyik, 9 hónapos tibetkéjét is, akinél Tibbe úgy ítélte meg, hogy most már szoknia kell a társaságot. Végül is semmi gond nem volt, csak éppen Tibbétől nem tágított Jamie...

De megszeretgettük a szomszéd vizslát, Barnust is, aki igen kíváncsian és szeretetéhesen ágaskodott a kerítésre, most éppen gazdanélkülisége révén... azt hiszem, a maradékokkal és a sok történéssel sikerült kissé elterelnünk a figyelmét arról, hogy pár napig a szomszédok etetik szegénykét.