Az utolsó fél nap kórház előtt

Megúsztam a vírusokat, és jelenleg pont jól viselhető a hőmérséklet. Szavam nem lehet!
Azt hiszem -- remélem --, minden fontosat bepakoltam. (Bár, hogy mi minden hiányzik, az úgyis ott szokott kiderülni.)
Másfél óra múlva indulunk a 12-eshez, Szilvi elkísér. A gyermek tegnap délre elég jól érezte magát, és az általuk napok óta tartó forszírozásnak (mert szombaton akarták, de Bencus akkor még majdnem 40 fokos volt!) engedve el is vitték -- ezen a héten az apai ágnál fog nyaralni, így Szilvi szabadságot nyert egy kicsit az én ügyemhez is.

Azt hiszem, pont jókor derült ki nálam ez a probléma, azaz ha nem derül ki úgy, hogy gyógyszerkiíratásnál épp be kellett mennem a doktornőhöz, akinek láttomra eszébe jutott, hogy adjon egy laborleletet -- és ezáltal elindult minden --, mostanra lett volna a pont, amikor már elgondolkoztam volna: netán orvoshoz kellene menni...?

Tegnap kétszer ettem. Tényleg nem sokat.
Hajszálvékony csíkokra vágott sertésmájat sütöttem meg sok hagymával, kis borssal, olajban. Ebből ettem, kenyérrel. Mit ne mondjak, félóra múlva elkezdődött az epetájék "sompolygása". Ez a fajta sompolygás, amit már régebbről is ismerek, csak nem tudtam nevén nevezni az eredetét.
Egy darabig elvoltam vele, ugyanúgy csináltam a dolgom, de a lüktető sajgás egyre inkább növekedett... már egyáltalán nem tudtam figyelmen kívül hagyni... Aztán persze úgy 1 órán belül elmúlt.
No, jött az este. Mit együnk, mi legyen a búcsúvacsoránk? A többes szám természetesen csak rólam szól most.
Egy darab tojásból csináltam egy szelet bundáskenyeret, természetesen olajban. Megettem. El is felejtettem. Majd... ülök a gépnél, tompa sajgás a már megszokott helyen. Hurrá, ugye!... Szóval ez se teccett az epémnek. Ugyanúgy, mint a májnál, a sajgás egyre inkább lüktetett és fájdalommá erősödött...
Már éppen arra kezdtem gondolni, hogy tán csak nem görcsölök be, épp az utolsó napon? Hisz ilyeneket máskor is ettem; én nem értettem eddig sem hozzá, de szerintem nem ezek a legbrutálisabb merényletű kaják epe ellen... vagy de?
Kezdtem gondolkozni, mifenét is szoktak vajon ilyenkor bevenni? Persze nekem nincs görcsoldóm, már mér is lenne. Illetve talán van régről No-spám, de szerintem az igencsak lejárt... meg mintha anyám azt mondta volna, hogy a No-spa, az epegörcsre nudli.
Aztán persze tűrök én, amíg lehet. Szavam sem volt, igyekeztem elterelni a figyelmem; játszottam, meg ilyenek. Egyszer csak elmúlik...? Ördögöm volt: elmúlt.
Szóval, ha most ez nem derült volna ki és nem lennék már sínen a műtéthez, akkor lehet, hogy most önként is el kellene kezdeni az orvoshoz járást és kideríttetést... és ezentúl minden kaja vége szenvedés lenne?
Én azt gondoltam, hogy az olaj a baj. Na de hát ha ugye, a zsír helyett az olaj az "egészségesebb" úgy fél évszázada, akkor mégis, hogy?
Nemrég beszéltem anyámmal, aki azt mondta, hogy nem, nem az olaj volt a baj. Hanem az egyiknél a hagyma, a másiknál a tojás! Szóval, jól beleválasztottam!
Most reggelizni volt szabad, innentől nem ehetek. Mondjuk, az nekem jól elcsúszott, mert reggel még nem tudok enni, úgyhogy 11 után ettem egy zsemlét parizerrel. A tünetek még nem jelentkeztek, huh!
Egy lájtos búcsúkávét (tasakos 3 in 1) viszont még úgy meginnék, csak nem merek. Nem tudom, mennyire szegtem már ezzel a kései reggelivel is szabályt; bár csak holnap műtenek...?
Kár, hogy senki okostól nem tom megkérdezni.

Nos, most mindenesetre elbúcsúzom. Bízom benne, hogy hétvégére jelentkezem.
Isten áldjon mindenkit, minden (irányomban is) jó szándékú embert!

Vírusok és oviszünet

Bencus ezen a héten még járhatott volna pár napot oviba, ebből eleve kiesett a hétfő pünkösd miatt és a péntek nevelési akármi miatt. Úgyhogy ment is kedden, szerdán; aztán őt is elkapta az a vírus, amely már múlt hét óta szaporán futkos a csoportban, így csütörtökön nem ment oviba.
Azóta is alig evett, ha eszik, nem marad meg benne, hasmenés-hányás a tünet a magas lázon kívül.
Ráadásul Szilvi is két hete folyamatosan náthás, de két napja éjjel ő is lázas lett, gondolom, még a Bencusét is elkapta pluszban, bár szerencsére az övé nem olyan súlyos a lázon kívüli egyéb tünetekben.
Szegények...:((
Még jó, hogy az évzáró meg a gyerekhét lezajlott Bence betegsége nélkül, hiszen tavaly sem tudott évzárózni, akkor meg a bárányhimlő miatt.
Mostantól egészen, tudtommal augusztus utolsó hetéig óvodaszünet van. Ez azért rohadt sok, annyi, mint az iskolaszünet. Na jó, normálisan "csak" másfél hónap a rendes oviszünet, de az is borzasztó sok és nagy gond azoknak, akik dolgoznak! Szilvinél és más munkanélküli, illetve gyesen-gyeden lévő anyáknál tapintatosan és finoman, de gyakorlatilag... khm, nem is tudom, hogy fejezzem ki, mert durva szó az, hogy elutasítják a gyereket... szóval éppen nem, az tilos; de konkrétan arra inspirálják a szülőket, hogy NE hozzák a gyerekeket... meg azoknál a szülőknél is, akiknél iskolás gyerek van otthon testvérként. Mondván, hogy kérem szépen, kedves anyuka, az iskolásnak is meg kell oldani a nyarat, nemde!?
Anno az enyémeknél 1-1 hónap volt az oviszünet, és emlékszem, hogy mit összeszenvedtem, míg meg tudtam valahogy még azt is oldani! Általában nyilván a saját szabadságommal is összekötöttem, de mivel anyukám még dolgozott, így elég érdekes volt az egész... mindenesetre ő is, keresztanyám is közrejátszottak időnként...
Valamint Danit pl. vittem magammal a nyomdába, ui. ott működött egy nyári tábor évtizedeken át. Lényegében nem volt költsége, csak az ebédjegy a nyomdai étteremben (tízórait és uzsonnát mi pakoltunk a gyereknek), amit igazán ki lehetett bírni; meg nyilván a belépők ide-oda, ha vitték őket strandra, botanikus kertbe, moziba, bármilyen műsorra vagy előadásra. Ez természetes. Dani még kéthetes ingyenes úszótanfolyamon is részt vett ezáltal a nyomdához közeli lakótelepi uszodában. Rengeteg kézműves elfoglaltság volt, agyagoztak, korongoztak, gyöngyöt fűztek, origamiztak. Emellett rendszeres sport- vagy egyéb mozgási lehetőségek is biztosítva voltak korcsoportonként. A nyomda dolgozói nagy százalékban szívesen ki is használták ezt a lehetőséget.
Két nyáron kihasználtuk, és ezáltal abszolút sikerült mentesíteni anyámat, hogy egy unokával kevesebb gond legyen. Szilvit meg, emlékszem, anyukám vitte be magával az irodába -- az olyan munkahely volt, hogy nem csinált belőle problémát jó és csendes gyerekeknél. Szilvi meg olyan volt. Észre sem lehetett venni, hogy ott van! Teljes munkanapokat elvolt anyám mellett egy szabad íróasztalnál, rajzolgatva. Abszolút csendben és igénytelen volt. Anyám befizette és hordta magával ottani üzemi kosztra is. Szilvi mai napig úgy emlékszik vissza, milyen jó volt Mamuval lenni annak dógozójában! Mamu gépi számlázott, emberek jöttek-mentek, ő meg figyelt és rajzolgatott.

Visszatérve kapcsolt részeim mostani betegségeikre:
Máskor nem aggódom annyira, hogy én elkapom-e vagy sem -- hisz megtörténhet, itt vagyunk 53 nm-en --, nyilván ha dolgoznék, aggódnék.
Most viszont rohadtul nem lenne mindegy, úgyhogy aggódom. Könyörgöm, NE kapjam el! Már a kocka el van vetve, hadd essek túl ezen a műtéten! Ugyanis betegen nem műtenek, kezdhetném elölről az egész előjegyzési cirkuszt.
Már csak két nap, és bevonultam a kórházba. Három nap múlva ilyenkor talán már túl is leszek rajta, és kómában, valamint infúzióban heverészek kevésbé szemvidító állapotban.
Mondtam a kölyköknek is, hogy kedden nem igazán kell engem meglátogatni, ha véletlenül akarnának.
Hálás leszek azért is, ha valaki kikísér, meg valaki eljön értem -- másféle kívánságom nem igazán van.
Talán még annyi, hogy végtelenül örülnék, ha nem lenne annyira meleg!

Anyámnál - műtét előtt utoljára

Mindenképpen terveztem még a kórház előtt utoljára elmenni anyámhoz. Amúgy nyilván remélem, hogy nem utoljára, de ahhoz képest igen.
Már csak azért is, mert alig 2 hete jártam ott, és ezalatt beérett a ribizli, a cseresznye és legfőképpen a málna. Nos, nekem a málnalegelészés fontos szempont szezon alatt, és tavaly nagyon jó évet zártam, hiszen júniustól októberig bármikor mentem, mindig tudtam málnát legelészni, ami azért így folyamatosan 4-5 hónapig meglehetősen nagy ritkaság!
Hát ki akartam az idén először és utoljára élvezni a málnazabálás örömeit.:)

Most pedig, mivel epeműtét után szinte semmit nem lehet jó darabig -- hetekig, hónapokig! -- enni, azon csodálkozom, hogy egyáltalán vajon hogyan marad meg, miből az ember; főleg, aki amúgy is olyan kákabélű, hogy így is, mikor még nincsenek tilosok, alig bírom kitalálni azt a qrva napi két kajálást! Szóval el nem tudom képzelni, hogy lesz az, ha a dolgok 90%-a azután tabu.
Jaj, a kávé, a kávé! Azt se lehet!?

Jó, az egyértelmű, hogy zsírosat nem lehet enni, de én 30 éve amúgy is olajjal csinálom még a rántást is... vajat hírből ismerünk, margarin van (ami tudvalevő, lassan kiderül, milyen egészségtelen, holott anno feszt a margarint reklámozták...!?). Nem vagyok szalonnás és zsíros kenyeres sem, pedig ez utóbbi napi szinten volt gyerekkorunkban... Manapság nagyon ritkán, primőrök idején veszek egy-egy kis doboznyi liba- vagy kacsazsírt friss kenyérhez, betart majd' egy évig is akár... és jó, ha idényben is havonta egyszer eszembe jut. De ha a nyers zöldség is (természetesen) tilos, akkor nyilván ez is, amúgy is sztornó! Nem vagyok túl gyümölcsös, de anyámnál a málnát és a faepret szívesen eszegetem -- hát mostantól felejtsem el. A ribizlit haza szoktam hozni, lepucoválni, megmosni és kis cukorral leszórva lehűteni. Mennyei desszert, felér a fagyival! (Tejszínhabbal még finomabb lehet, de az nekünk nincs.)

A cseresznye nélkül ezer éve megvagyok, mert annak idején sokszor kapott nálam sajnos, újabb és újabb esélyt, de nem volt az a tökéletesnek ajánlott, hibátlannak talált, gyönyörű, friss, keménynek reklámozott tuti példány, amiben én ne csalódtam volna! Úgyhogy bármennyire is jó az íze, a kukacfóbiám százszorosan felülbírálta -- kész.
Mákos cuccok, olajos magvak kizárva; tejfélék is -- legalábbis egyelőre.

Na most, ha végiggondolom: pont az eddig felsoroltakat: gyümölcs, zöldség, mák, olajos magvak, tejtermékek azok, melyeket ezerrel erőszakolnának belém a csontritkulásom miatt! Hát ez f@sza lesz!
Kizártak a rántott cuccok, bármilyen pörkölt és sült, hogy speciel a disznótorosról ne is beszéljünk -- jó, efféle amúgy is ritkán fenyeget, de néha megkívánom a hurkát-kolbászt és megsütöm magamnak. Úgy kéthavonta egyszer biztosan szoktam némi tepertőt is enni -- valami zőccsíggel. Felejtsem el. Hentesáruk közül kizárólag a legsoványabb dolgok: csirkemellsonka, parizer és diétás virsli. Felejtsük el a kóbászt, szalámit, disznósajtot! Tojást is tilos... mondjuk, amúgy is kb. havi kettő belőle a fogyasztásom.
Jaj, a kávé, a kávé! Pedig szerintem ez a 3 in 1 tasakos Nescafe, amit én iszom, nem egyenlő egy erős feketével!

Hát, fogalmam sincs, mi lesz. Nem vagyok nagy kajás, épp emiatt aggódom, hogy egyáltalán hogy lehet csontritkulásos kákabélű embernek fennmaradni úgy, hogy bizonyos dolgok meg pont kellenének, és szinte semmit nem ehet az ember...
Jó, olvasok én sok helyen témába vágó fórumokat meg "orvos válaszol" oldalakat, hogy ahány ember, annyiféle. Van, aki azt vallja, hogy ő egy percig sem diétázott... Van, aki műtét után 1 hét múlva töltött káposztát evett... Nyilván mindent majd fokozatosan... mindenhez apránként újra szoknia kell a szervezetnek. De úgy általában az egy hónap szigorú diéta olvasható, és onnantól lehet szoktatnia magát az embernek.
Anyámnak nem volt még epeköve -- legalábbis a 2007-es kórházi vizsgálatainál tiszta epehólyag volt az ultrahangleletén --, így nem sokkal tud többet a témáról, mint én...
Keresztanyámnak volt epeműtétje, még nem laparoszkóposan, a '90-es években. Én jártam hozzá ki a kórházba munka mellett és hétvégén, mert anyám Füzesgyarmaton volt akkor 5 évig, nagyanyámat ápolni! Őt viszont már nem kérdezgethetem... De emlékeim vannak bőven, hogy eléggé sok mindent nem evett, mert szerinte nem ehetett. Az biztos, hogy ő maximálisan vigyázott magára és nagyon, túlságosan is betartott mindent. Amit bármilyen orvos mondott, az szent volt. Semmiféle saját tapasztalat nem érdekelte. Akkor volt probléma, mikor két orvostól hallott... ellenkező véleményt! Na, akkor ideges lett.
Én lehet, hogy azért lassanként meg fogok merni próbálni dolgokat, amiket ő látatlanból nem, merthogy valaki azt mondta. Pl. nyilván zsírosakat egyáltalán, de füstölt dolgokat, mákos, olajos magvas cuccokat, zöldségeket, bizonyos fajta főtt kajákat, szénsavast, kakaót tartalmazó süteményt vagy csokit évekkel később sem evett soha. Kávét viszont ivott. De vajon mikortól?
Vajon egy hónapig tutira nem ihatok kávét?

Anyám szilvás gombócot csinált egy rahedlit, isssssteni volt. Jó részét ide is pakolta, Szilvi is imádja.
Hét elején kisebbik unokahúgom adott be egy zacskó lekváros pehelykiflit anyám által, mert ő ott volt nála Mollyval, és vele küldött nekünk is. Hálásan faltuk pár napig...
A faeper csak potyog, potyog, anyám már egy talicskával tárol, mert mindig seperni kell, különben elcsúszik rajta az ember. Megkóstoltam azt is: elég vízízű, de én szeretem... nos, az is magvas, tehát azt sem lehet majd.

A szomszédból elvitték Hajast, a nagy kutyust... állítólag oda, ahol a tulaj lakik -- mert ez is háza, de ezt árulja tulajdonképpen, és ő nem itt lakik. A kutyusok egyedül voltak itt, csak etetni járt lényegében ide a jóember vagy valamelyik családtagja. Most meg szegény kiskutya tök egyedül...:(( Mindenesetre úgy falta a száraz sütivégeket, amiket Bencus meg szokott hagyni (lekváros, kakaós töltött kiflik), a száraz kukoricapelyhet és főttkaja-maradékot csak úgy, a kezemből (bár nagyon kapkodtam, hogy nehogy kajának nézze a kezemet, annyira borzasztóan éhes!), hogy hihetetlen. Pedig amúgy nem látszik soványnak. Hát, így, hogy Hajas már nincs itt, ő fogja az összes szárazkenyeret megenni, amit majd Mamu mosléknak megcsinál neki. Mondtam Mamunak, hogy egy kutya is kutya, éhes az attól, hogy Hajas nincs itt... adja csak továbbra is szegénykének, így nekünk se megy kárba. Sajnálom, mert ennyire egyedül van. (Még jó, hogy nincs megkötve...)

Az ecetfa sárga virágporával tele van a fele udvar egyébként... érdekes, ezt a fura szagú sárga virágport soha nem vettem észre (vagy nem tartottam lényegesnek megjegyezni?), pedig 28 éves koromig ott laktam, és mindig volt egy ecetfánk, konkrétan az én, kertre néző ablakom alatt; nem különösebben a haszna, mint az árnyéka miatt.

Most odafele nagyon kivoltam, alig tudtam elporoszkálni anyámhoz. Alig álltam a lábamon. Vittem is nem nehéz, de nagy cuccokat (kosár és nagyobb táska száraz kenyérrel, maradékkal, anyám dobozai), meg aztán 35 fok volt árnyékban. Hiába tehető meg az út fele árnyékos részen, a másik felét a tűző napon kell... és hát közben pihegi befele az ember a forró levegőt... iszonyat. Mindezt azért írom le, mert odafele egyáltalán nem volt erőm fényképezni most kivételesen...
Mamunál is kellett vagy háromnegyed óra, míg a relatíve hűvös szobában helyrejöttem. Amit onnan veszek észre, hogy normálisabban ver a szívem, és nem olyan a fejem, mintha belülről forrna valamiféle gőz benne...
Úgyhogy mikor helyrejöttem, kimentem a kertbe nézelődni és fotózni. Hát bizony, 2 hét alatt most is egy csomó minden változott...

Hazafelé már lassan alkonyodott, hiszen majdnem 8 óra volt, hogy elindultam, mert nekem sem akaródzott jönni, de főleg anyám marasztalt. Hiszen ki tudja, mikor megyek megint...
De hazafelé jött egy kis frissítő szél, és sokkal "fiatalosabban" kocogtam haza, mint ahogy ideporoszkáltam, pedig volt nálam szilvásgombóc, ribizli, málna 1-1 liternyi kb., meg egy csomag jóféle kacsanyak is.

Kintlevőség rendezése

Eszembe jutott, hogy több mint 3 éve van egy kintlevőségem.
Most már nem lehetek olyan nagyvonalú, hogy azt gondolom, hogy ciki visszakérni azt, ami az enyém, bár ez eléggé jellemző rám (lásd főleg könyvek, de rengeteg egyéb tárgyaink is valahogy "ott felejtődtek" már másoknál; egyik-másik olyan "rég volt, hogy igaz se volt" alapon van már eltárolva az ember agyában... vagy abban, ami annak helyén van.
Most viszont, hogy már begörcsöl az agyam állandóan attól, hogy hogyan és miből szerezzek pénzt, vettem a bátorságot, és megírtam egy 2011. május elején ajánlatot tévő antológiaszerkesztő részére, hogy ha nem esik nehezére, kérem vissza a beugró pénzt. Ugyanis kiválasztott anno egy versemet, hogy egy antológiába, ha lennék szíves adni. Adtam is, hogyne, az engedélyt, cserébe természetesen 4 tiszteletpéldány megvétele a megjelenésért az ár -- az antológiaszerkesztők nyilván valamiből kell, hogy fizessék a nyomdai és saját szerkesztési költségeiket. Ez akkor 6000 Ft volt, s pár nappal az ajánlat után át is utaltam...
No most, teltek az évek... azaz három darab munkanélküli év! Amikor éhes voltam, vagy nem volt valamilyen számlára vagy gyógyszerre és még mi mindenre pénz, bizony, érdekes módon valahogy nem adtak egy meg nem jelent antológia részemről átutalt árából nekem semmit!
2012-ben, 1 év múlva rákérdeztem, de akkor türelmemet kérte az illető, hogy még nincs elég ember az antológiához. Oké. Igazán türelmes voltam amúgy... vagy nem túl sűrűn jutott eszembe egyéb nyomorom mellett egy újabb antológia? Hiszen mikor ezt még bevállaltam, még dolgoztam, és fogalmam sem volt, hogy leépítenek. Milyen furcsa: ez 2011. május elején történt, és ugyanabban a hónapban, május 19-én mondtak nekem fel. Most volt három éve... Ha utána kapom az ajánlatot, tutira el sem kezdődött volna ez az igen hosszú, ám eredménytelen és felesleges történet...
Szóval most, mikor eszembe jutott, hogy már 3 éve és 1 hónapja "várunk és be vagyunk fizetve" egy antológiára, az konkrétan sehol. És valahogy... az illető oldaláról felém lapítás van, legalábbis ezt érzékeltem.
Most szóltam neki, hogy mivel úgy gondolom, ebből az antológiából nem lesz semmi, jogosan kérném vissza a 3 éve átutalt pénzt, mivel jelenleg baromira nem mindegy, hogy van-é 6000 Ft-om, vagy nincs-é 6000 Ft-om! És még kamatot sem kérek, na.

Szerencsére nem sok antológiánál akadtak hasonló gondok, de azért volt már rá példa, hogy igen becsapottnak éreztük magunkat egy ideig; úgy nézett ki másfél évig, hogy az illető szerkesztő és kiadást vállaló egyén külföldre "lógott" a nyomdai költségek címén tiszteletpéldányokra befizetett pénzünkkel... és ott is igen sokára és nehezen kerekedtek ki a dolgok.
No, lényeg az, hogy ha én nem szólok, valószínűleg a dolog annyiban is marad, és nyilván antológia sem lesz.
De egy becsületes és intelligens embernek valahogy nyilván normálisan kell a hasonló szitukból kijönnie: egy napos szünettel kaptam választ, hogy ő abban a tudatban volt, hogy számomra is, mint a többiek számára is visszautalta már az összeget. Utánanézett, és kiderült, hogy valóban nem. Tehát elnézésemet a kellemetlenségekért, máris utalja.
Tényleg utalta: másnap kora reggel sms jelezte, hogy megérkezett a kintlevőségem.
Hála a jó istennek.

Műtéti előkészületek 3.

Pünkösdhétfő utáni keddre hívott vissza a sebész a leletekkel.
Azok egy része (labor, mellkasröntgen) már eleve a számítógépes bázisukba lett küldve, de az aneszteziológiai és kardiológiai leleteket vinnem kellett.
Odaértem relatíve jókor, ui. rendeléskezdésre ilyen helyekre soha nem szabad menni, hacsak nem direkt időre úgy hívnak. Tehát úgy fél 11 körül odamentem, úgy 15 percen belül be tudtam adni a papírjaimat.
Jóval többen voltak, mint a múlt kedden, s később jöttem rá, hogy hát persze, mert itt ma van hétfőnek megfelelő, azaz első munkanap van a hétvége és ünnep után. Úgyhogy jó darabig le sem tudtam ülni, pedig a kinti hőség után csak sokára hűltem le úgy-ahogy, és azon drukkoltam, hogy ne legyek rosszul.
Na mindegy, itt a lényeg tulajdonképpen semmi más, minthogy jómagam még szerintem 5 percet sem voltam bent, mikor végre 2,5 óra elteltével beszólítottak, s miközben egy csomó olyan embert meg igen, akik utánam, illetve jóval utánam jöttek! És mivel nem ennyi miatt, mint én, hanem mondjuk, első megbeszélés, így volt, aki 20-30 percet is bent volt...
Nálam pedig az volt a lényeg, hogy rendben van, akkor úgy, ahogy megbeszéltük és ahogy elő vagyok jegyezve: befekszem jövő hétfőn du., és kedden műtét.
Hétfőn reggel még ehetek, aztán már semmi se nem...
Valamint az aneszteziológus előírása szerint 5 nappal műtét előtt el kell hagyjam a vérhígító szedését.

Annyira sokáig várakoztam már, hogy közben másra sem tudtam gondolni, mint hogy egyre jobban pisilni kell. De nem mertem elmenni az egyetlen, általam ismert vécére, mert ugye, mi van, ha közben végre mégiscsak szólítanak?
Úgyhogy miután végeztem, az volt az első, hogy eltrappoltam a vécére, utána pedig vettem egy automatából krémkapucsínót, mert mivel negyed 2 körül járt és még nem ettem, eléggé kellett valami ellensúlyozás.

 
Természetesen megint "rossz helyen" mentem ki az épületből, de már nem paráztam ezen.
Akárhol mentem volna is ki, akkor is "fűbe" vág a hőség! Időnk van, kapucsínót ittunk, pisiltünk, mi más bajunk lehetne?
Tehát kóvályogtam az ősparkos részen, hogy normális utat találjak, közben a szívsebészet környékén találtam egy tavaly átadott szobrot:

Kiérve ott állt egy fagyiskocsi az Auguszta bejáratánál, úgyhogy vettem magamnak életmentésként, s míg habzsoltam, csendesen főttem egy fa árnyéka alatt a buszmegállótól nem messze -- mert amúgy a buszmegálló környéke konkrétan maga a szauna, az ő szó szerinti lélegzetelállító szituációjában. Szívesek előnyben, amennyiben a lélegzetelállítás élményében szeretnének részesülni...

Családi nap az oviban

Mikor hazamentem a klinikákról, némi evés és lazulás után volt erőm újra elkészülni és Szilvivel oviba menni. Ott ugyanis ma, a gyermekhét zárónapja alkalmával "kerti parti" volt, hivatalos nevén családi nap.
Ez sok mindent magában foglalt. Családoknak lehetett nevezni ügyességi-gyorsasági jellegű sportos versenyekre. Több állomás volt, 6 egészen biztosan, de lehet, hogy több is; ahol gyerekek, anyukák, apukák, sőt, helyenként nagyszülők is -- kortól és testsúlytól abszolút függetlenül -- szaladgáltak egyik vedertől a másik lavórig, kezükben kiskanálban egyensúlyozott vízzel; vagy rohangálva bújtattak át földtől 10 centi magasságú kis "sorompón" egyik kézből a másikba apró tárgyakat, mindezeket időre... és nem is nagyon tudom felsorolni, mi mindennel kellett ügyeskedni a vállalkozó családoknak.
Mi persze most sem neveztünk, ez nem volt kötelező szerencsére.
De azért ott maradtunk vagy 2,5 óráig, nézelődni.

Volt ugyanis zenebona, bohócok, népi táncosok és majorette-esek különböző korosztályokból, ezek este 7-ig kitöltötték az időt. Volt tombola, zsákbamacska, lehetett a szülőknek támogatójegyeket venni az óvoda javára. Ismerve az ilyesmit, szerepelni soha nem szerettem, de amíg nem ebben a helyzetben voltam, sosem hagytam ki legalább a támogatójegy-vásárlást, bármennyire is mindig lett volna hely minden filléremnek. De mint tavaly, ezt most sem tudtuk abszolválni...
A tavalyi családi napból okulva most Szilvi eleve jókora szendvicset csomagolt a gyümölcslé mellé otthon, hogy nehogy amiatt kelljen idejekorán eljönni, hogy Bence éhes. Amikor értementünk, elég kedvetlen volt a gyermek, rezignáltan nézegetett szét az udvaron, nem nagyon akaródzott neki maradni. Így Szilvi felkínálta a szendvicset, amit Bencus igen vehemensen el is fogyasztott, s miután evett-ivott, teljesen megváltozott a hangulata is! (Erre tavaly valahogy alapból nem gondoltunk, mivelhogy elvileg uzsonna!!! után kerül sor erre a programra.)

Az ovi előtt egyébként a jeles esemény tiszteletére ott állt egy mozgó fagyiárus. Hatféle fagyit árult 150 Ft/gombóconként, ami relatíve más helyekhez képest rohadt jó ár! (Ez a kocsi egyébként két napja délután az iskola előtt állt, mikor arra jártam; ott is volt akkor valami rendezvény, mert tömeg, az volt.) Színben többféle választékú tölcsérekkel... Úgyhogy ezt nem hagytuk ki: vettem mindannyiónknak.:)

Míg mi egy kicsit nézegettük a különböző korú népitáncos- és majorette-csoportokat, Bence elrohangált játszani aktívabb csoporttársaival, aztán fél 7 körül eljöttünk, amikor még tartott a banzáj, de mi is elfáradtunk az ácsorgásban és jövés-menésben, Bencuson meg több kiló kosz és homok volt, ami az izzadsággal keveredve érdekes képet mutatott a gyermekről...

Műtéti előkészületek 2.

Lehet, hogy csak magamnak, de a lényeg, hogy leírom.
Ma kimentem az Augusztára, mivel mára voltam kardiológiára, szív-UH-ra hivatalból, sürgősséggel előjegyeztetve. Annál is inkább lényeges, mivel ez péntek. Utána 3 napos ünnep jön, s kedden, első munkanap lévén mennem kell vissza a sebészhez a leletekkel. Ez a nap az utolsó lehetőség, amikorra kaphattam egy időpontot az aneszteziológia jóvoltából.
Hát, mi tagadás, rohadt nehezen találtam rá.
Én valahogy automatikusan arra a kardiológiára, abba az épületbe mentem, amelybe eleve is járok, az anginás problémák kezdetétől fogva. Szerencse, hogy már van ablakos jelentkezőrész, így hamar kiderült, hogy ááá, ezzel nem ide kell jönni! És következett egy relatíve hosszas leírás, majd csak legyintett, hogy ha oda elér, akkor majd kérdezze meg...
A ferde út adott volt, melynek végén egy olyan monumentális épület terpeszkedett, mint úgy általában az itteniek fele részben. Asszem, anno ennek valamelyik végébe jártam anyámhoz, meg valamelyik sarkánál bejutva keresztanyámhoz is... De itt? Kardiológia?
Na mindegy, bementem. Neurológia 70%-ig itt a belépéstől minden. Kénytelen voltam némi hezitálás után megkeresni egy "informatikust". Jól is tettem, mert szerintem magamtól a büdös életben nem lelem meg, még elmondani is hosszú... mindegy, menjek balra végestelen-végig egy folyosón, majd forduljak jobbra, ott meg majd találok egy jelentkezési kalickát, ott majd megmondják.
Így is történt, persze voltak kitérők...
A kalickánál sorállás volt. De ott reálisnak találták az érkezésem, és utasított a hölgy, hogy oké, kipipálta a beutalót, és menjek balra, ameddig csak meg nem látom a 4. UH című ajtót. Ott várjak, és aki kijön, nyomjam a kezébe a papíromat.
El sem képzeltem, hogy egy ekkora hatalmas csarnokszerű építményrész az mind kardiológiai váró! Tele emberrel, jézusmária!
A 4. UH-nál jó ideig max. máshonnan befelé menő hivatalos mozgás volt. Senki nem érdeklődött beutalók iránt. Míg egyszer valaki, s az el is vette, és elment valahová messze, a fasorba. Innentől izgulhattam: elmegy valahova, és otthagyja a papíromat? Onnantól kezdve annyi!
De nem, egy idő után jött vissza és kezében a papírom.
Utána némi várakozás után voltak némi problémák.
Az egyik az volt, hogy nők ketten voltunk a még épp várakozók közül, a többi férfi. Én nagyjából magam körüli korúnak vagy idősebbnek néztem a hölgyet... minden téren úgy nézett ki... s mint kiderült, a mobiltelefonnal kilépő, behívó asszisztens hölgynek is ez volt a feltételezése, s engem hívott be a másik, '69-es hölgy helyett egy intéssel.
Mikor már adták az ukázt, akkor derült ki, hogy én nem a '69-es hölgy vagyok, hanem bizony '56-os...! Jézusmária, súgta a hölgy, elnézést kérek, én kettejük közül abszolút magát gondoltam 69-esnek!...
No, ez legalábbis kis mosoly volt a napban, és remélhetőleg a '69-es hölgy sem tudta meg, hogy őt nézték az '56-osnak...:DDDD
Kicsit sokáig tartott ez az UH, nem is gondoltam volna. És úgy nyomták a cuccost a mellemnél, hogy fájt is. Alig vártam, hogy vége legyen! Végeztek már rajtam ilyet, de ez legalább 4-szer annyi ideig tartott! Lehet persze, azért is, mert közben folyamatosan ismételték a gép hibáit, hogy mennyire nehéz rajta dolgozni, nem jól látni az értékeket, és ahogy észrevettem, régóta hasztalanul bejelentve a gép hibáit, szenvednek vele...
Értékeknél voltak kisebb problémák, ahogy észrevettem -- a per utáni érték és a pulzusszám is téma volt --, valamint a jobb szívkamra nagyobb a kelleténél. Meg olyan pózba is kellett feküdnöm és így is UH-ztak, ahogy mást nem -- mivel nem nagyon takarta el semmi az előző vizsgált hölgyeket előlünk, így láttam, hogy ÍGY nem kellett pózolni senkinek sem, és a mell alatti részt nem UH-zták másnak. Valamint előzetes infók nélkül érdeklődött az UH-zó hölgy, hogy voltam/vagyok-e gondozásban ésatöbbi. Vagyis ez azért nyilvánvaló lett.
Miután megkaptam a leletet, "rohantam" volna vissza az aneszteziológushoz, de épületileg nem voltam a helyzet magaslatán.
Természetesen abszolút rossz helyen jöttem ki az épületből, így mindenképp táblákhoz kellett jussak, hogy visszataláljak a "kályhához", majd onnan újra megkeresem a megfelelő épülethez vezető nyilat. Így is történt: miután kitaláltam a főútra, lassan ráismertem a keddi útirányjelzők segítségével az akkori útra, s bejutottam oda, ahova a sebészhez is mentem. Most céltudatosan továbbhaladtam végestelen-végig, majd jobbra, s csakugyan ott volt az aneszteziológia. Vártam, s mikor a hölgy kijött valamiért, megismert -- "no, visszajött?" --, s elvette a papírt. Nemsokára, egy ember után behívtak, s ők is kiadtak egy igazolást, mely szerint altatható vagyok. Ez volt a lényeg. Említett kisebb eltéréseket ugyan, de az altathatás a lényeg. Meg hogy 5 nappal műtét előtt el kell hagynom a vérhígítót, amit alapból szedek az angina pectoris miatt.
Innen most megint csak rossz helyen jöttem ki az épületből. Annak ellenére, hogy igyekszem ott kijönni, ahol bementem, de eddig még sosem sikerült. Ahol kimentem belőle, az már a periféria volt! Komolyan, már nem ápolt parkok stb., és embert sem láttam útközben a kissé elvadult területen. Mindenesetre igyekeztem visszatalálni kissé civilizáltabb utakra, valami irányjelzőket látni stb. Húszperces sétafika után sikerült is...

Ezen a napon rohadt meleg volt különben. Bejött újfent a kánikula, s ha addig is ilyen lesz, úgy fel fog melegedni az épület is meg minden, hogy meg fogok dögleni konkrétan csak a hőségtől is a műtét, illetve a kórházi tartózkodás idején! Emlékszem, ekkora hőségben látogatni sem volt jó idejárni, nemhogy betegnek lenni!
Következő lépés az lesz, hogy pünkösd utáni kedden vissza kell mennem a sebészhez a leletekkel. Melyek egy részéhez ők hozzájutnak gépen, de egy részét nekem kell vinnem...
Már elkezdtem összeszedegetni a cuccokat...