Rövidek Bencussal kapcsolatban

Bencus tegnapi klinikai kontrollja igen gyorsan és rendben zajlott. Sejthető volt, mert már keddtől lényegében semmire nem panaszkodik a gyerek, bár még kamillázás és kenegetés van, de most már engedi minden további nélkül, és a pisilés is csak a hétfői napon volt fájdalmas.
Nem én kísértem most őket, mert az apai nagynéni (avagy a "másik nagymama") akarta nagyon -- legyen, én bármikor láthatom, hiszen velem lakik...:)) Így aztán azt sem tudta, mivel halmozza el Bencust, hogy túlesett mindezeken a tortúrákon -- kapott játékokat, pólót, nadrágot, édességeket, kétszer hívta meg őket fagyizni stb. Annyi mindennel kárpótolta a gyereket, mintha ő tehetett volna róla, hogy Bencének ezen túl kellett esnie.
Helytelen pedagógia, mert ezzel mi nem tudunk versenyezni, de ha lenne rá lehetőségünk, sem akarnánk. Ráadásul Bence ezt már úgy megszokta tőle, hogy semmivel nem jobb, kedvesebb a "másik nagyihoz", mint hozzánk, minden plusz nélkül...

*

Ma Szilvinek a NAV-hoz kellett mennie, mert intéznie kellett a TB-jét. Erre tegnap este lemondtam a Katámmal tervezett botanikus kerti programot, hogy akkor nekem Bencusra kell itthon vigyáznom... egyúttal Kata is félig-meddig lemondta, mert neki meg úgy nézett ki, temetőbe kell kísérnie az anyukáját.
Erre ma kiderült, hogy Bence menni akar, imád buszozni, most nincs dögmeleg, és nem olyan unalmas, mint itthon tévézni és játszani a tízezernyi játékával...
Kata is megírta, hogy az anyukája mégsem ma akart menni a temetőbe, majd menjenek inkább a jövő héten... Soha nem fog összejönni az a botanikus kert.:))
Ezek vagyunk mi, a szervezés netovábbjai.:)))))))) Bár hát nem igazán mi tehetünk róla...

*

Bencus talán mégiscsak jobban tette volna, ha itthon marad velem, mert olyan sorozatokban volt része, melyek egy részét szívesen kihagyta volna ő és az anyja is.
1. Még itthon voltak, amikor -- hát istenem, egy darab zsúfolt szobában zajlik az életük -- Szilvi vasalás után lerakta az asztal alá a vasalót. Máskor is oda szokta, nincs nagy választási lehetőség. De Bencus annyit ugrándozott, hogy valahogy sikerült szorosan az asztal mellé állva arra eszmélnie, hogy a bal lába szárán furcsa fájdalmat érez: természetesen egy csíkot égetett rajta a vasaló még forró éle. Szilvi azonnal befújta aloe vera sprayvel, nem is fájlalta különösebben Bencus, és alig látszott (délutánra már sokkal jobban)!
2. Azután az történt, hogy a NAV előtti megállónál szabályosan jeleztek a buszon, ami ahogy megállt, egy járókeretes jóember már cuccolódott is felfele, úgy, hogy mellette nem fért le senki. Szilvi próbált szólni, hogy bocsánat, mi még leszállnánk, de a jóember, ahogy felkászálódott, ajtók csukódtak, busz indult. Úgyhogy elvitte őket a következő megállóig, onnan kellett visszagyalogolni... de itt legalább nem sérült senki...
3. Amikor már hazafelé jártak itt a Tócósban, bementek a C.BA-ba, mely nem túl régen lett itt nekünk a P.rofi helyett. (A pontokat direkt tettem be.) Szilvi tejtermékeket válogatott a tejes részen, miközben feszt kerülgették az így-úgy heverésző tele vagy üres raklapokat. A gyerek egy méterre volt néhány oldalára állított raklaptól, amin egy ott dolgozó fiatal lány matatott, Szilvinek fogalma sem volt, mit csinált vagy mi történt, lényeg, hogy a raklap Bence felé zúdult és ráesett a lábfejére! Mind a kettőre! Bencus természetesen üvöltött, mint akit nyúznak, az egész bolt személyzete és a vásárlók, mindenki összeszaladt. Hála a jó istennek, hogy az első fájdalmak és ijedelmek után kiderült, tud a gyerek járni, tehát nem tört el a lába, de akkor is, b@ssza már meg, mi van, ha a fejére dől az oldalára állított raklap, anélkül, hogy hozzáért volna? Ki a hibás? Nyilván nem a vásárlók... Ebben a mai munkahelyínséges világban nem sok jövőt jósolok annak, aki oda azokat felállította...
A boltosok bekísérték őket az irodába, és azért nagyon látszott, hogy nagyon kérik az elnézéseket, mert azt sem tudták, hogy járjanak kedvükbe. Mentőt, orvost akartak hívni, de a gyerek, miután megnyugodott és Szilvi is látta, hogy nincs törés, csak felületi ütésnyomok (még szerencse, hogy zokni és cipő volt a gyereken!), nem igazán ragaszkodott ehhez, hiszen még most lett vége az előző kórházasdinak, ezt a kört már, ha nem muszáj, nem futja le. A boltnak is szerencséje van, mert egy harciasabb és baromira önérzetesebb anya biztos jó kis vircsaftot csapott volna, programot szervezett volna, és nem hagyta volna ki akár a feljelentést vagy akármit, még ha megúszta is a gyerek, akkor sem... az ijedség azonban még az elmesélés alapján is felborzolja hátamon a szőrt, hisz bármi történhetett volna! Lába törik, fejére zuhanva agyrázkódás, válltörés -- bármi benne lehetett volna a pakliban! És azért egy ilyen sorozat után, kezdve a bárányhimlővel... szűzanyám!
A boltvezető egyébként még kedveskedni akart külön is a gyereknek: választhatott egy játékot -- Bencus egy szép színes labdát választott... --, és szólt a pénztárnak, hogy mi a helyzet; nehogy ott meg aztán probléma legyen... De egyébként akkora esemény volt ez a boltban, hogy aki akkor jelen volt a nem kis területen, az mind tudott róla.
4. Ezek után bementek a Százszorszép boltba (százas bolt, sűrűn járjuk...), és míg Szilvi válogatott a szükséges dolgok között, Bencus félguggoltában jól seggre esett... természetesen akkor is kitört a parasztlázadás (Bence ordítása), de ez már tényleg nem a bolt hibája volt, csak Szilvi kérdezte égre nézve halkan a jóistentől, hogy mit vétett?
5. Már tényleg majdnem hazaértek, amikor a piacon sétáltak végig, Bencus magához ölelte a vigaszul kapott labdát. Szilvi megállt a zöldségesnél, Bencus meg mellette, mikor egy nála kisebb, ám minden kétséget kizáróan cigánygyerek kiabálva és teljes erővel ököllel belevert a labdába, ami természetesen baromira gyomorszájon ütötte Bencét!! Újabb keserves ordítás, már majdnem Szilvi is sírt a tehetetlenségtől, bár lekiabálta az agresszív kölyköt, hogy mi a jófene baja van, mit vétett neki Bence, miért csinálta ezt stb., nézett körbe, de nem látott senkit, aki a gyerek anyja lehetett volna. Ráadásul a kölyök még ezek után is pofátlanul követte őket, és hol vigyorogva, hol kiabálva, ám egyértelműen hatalmas egóval és agresszióval mindenáron ki akarta ütni Bence kezéből a labdát! És senki nem akadt a piacon sem az eladók, sem a lézengők között, aki megfékezze a purgyét, mindenki csak nézett bambán... Szilvi is úgy vágja az illemszabályokat, hogy más gyerekét pláne tilos megütni. Mit lehet ilyenkor tenni?
A végén már szinte menekültek haza...
Elég volt a napból.
Még eszembe jutott, pedig nem vagyok babonás: péntek van ugyan, de nincs még pluszban 13-a is véletlenül? De nincs, csak 12-e...
Szegény Bencus mindenesetre sokkal jobban járt volna, ha mégsem akar ma olyan nagyon elmenni, hanem itthon marad velem...

Összegyűltünk

Rég volt már ilyen alkalom, hogy anyámnál déltől pár óra hossza alatt összegyűltünk egyszerre ennyien: mind a négy unokája, a dédunoka, és kettő közül egyik gyermeke (én).
Szegénykém nem érezte egészségileg igazán jól magát, a lábfájásától eltekintve most egész nap nagyon szédült. Valamelyikünk folyton a közelében volt, és nem is engedtük egyedül cipelni, tálalni vagy támasz nélkül menni hagyni. De hát így sem fekhetett, nyilván, mert bár fokozatosan készült fel a mai napra, már nem lett volna értelme a délelőtt folyamán lemondani a családi találkozót, ha már ennyien össze tudtunk jönni, és félig már készen volt minden. Jó néhányszor láttam ijesztően megszédülni, mire utánakaptam, visszaszédült eredeti helyzetébe, s tök közömbösen megjegyezte, hogy "látod, így szoktam... de á, nem esek én el!"
Tőle kitelik az is, hogy sokkal rosszabbul volt, mint ahogy mutatta, mert ő sem egy panaszkodós típus, sőt, előttünk inkább bagatellizálni szokta az állapotát, nehogy megijedjünk... hogy csak maradjon jó hangulatunk. Még most is csak minket kímél és lehetőségeihez képest kibírta a napot.

Remélem, nem fárasztottuk nagyon, ha tőlem függött volna, odamegyek reggel és mindenben segítek, de hallani sem akart róla, mondván, hogy hétköznapi kajákat főz, semmi nagy trakta, ne aggódjak már, hát főzni ő is szokott, nem csak a mi kedvünkért stb., a kertben termett újborsója is már rég kifejtve és lefagyasztva várja az igazi Mamu-féle nokedlis-húsos-újrépás és zöldséges borsólevessé válást, a szintén zsenge zöldbabot is már előre lerendezte... higgyem el, semmi értelme, hogy odamenjek konyházni. Elvan ő, magának is csak szokott főzni, most egy kicsit többen leszünk, ennyi, majd segítünk ki-be húzgálni a cuccokat, teríteni, tálalni és a többi.

Mi hárman, azaz Szilvivel és Bencussal én gyalog indultunk neki a déli kánikulának, felpakolva. Bencust a körülményekhez képest képtelenek voltunk lebeszélni a lábbal lökős motorral való odáig menésről... hát nyilván nem akadályozta benne a műtét utáni állapota. Most már tényleg gyorsan gyógyul minden, nem lesz semmi gond.
Odaérve a régi, zárt kerítés legtávolabbi részéhez már hallottuk Molly összetéveszthetetlen, örvendetes csaholását, mellyel jelezte, hogy így is megismerte zajainkat-szagainkat. Tehát már ott volt kisebbik unokahúgom ővele. Mollyval ilyenkor egy jó 10 percig tanácsos nagyon vigyázni, mert annyira veszettül tud örülni az embernek, hogy annyi a ruháknak... valamint simán felboríthatja örömében a gyereket és anyámat elsősorban, de még minket is, akik nem vagyunk úgy hozzászokva, mint a gazdája.

A dolgozó emberek később érkeztek: Dani 3 óra körül biciklivel, Móni, nagyobbik unokahúgom saját autójával és kutyájával, úgy fél 4 körül. Így nem is egyszerre kajáltunk, hanem zsinórban, lényeg, hogy mindig voltak, akik éppen ettek. De nálunk sosem volt ilyesmiből probléma.

Ottlétünk alatt most is, mint mindig, az udvaron és kertben zajló családi életünk alatt a szomszéd kutyák is asszisztáltak mindehhez. Ők nagyon aranyosak, szépek is, de közel sincs olyan elit kutyatartásban részük, mint a mieinknek. Sok éve már, hogy Mamu és az itt leggyakrabban előforduló kisebbik unokahúgom minden maradékot azoknak a kutyáknak ad át, amit szinte már a levegőben elkapva habzsolnak... Legalább szabadon vannak, jöhetnek-mehetnek és van egyébként zárt helyük is, de normális ellátásban (értve ezalatt szerintem az orvosit is) és látványos emberi szeretetben nem igazán részesülnek. Ami ritka és igen óvatosnak is kell lenni az ilyesmivel: kerítésen át is csodálatosan simogatható a két kutya. Megismerik régóta a szagunkat. Szilvi unokahúgom jóban van a szomszéd emberrel is, és volt, hogy elkérte és áthozta tőle egy kis időre az egyik kutyát. Egy ideig jót rohangáltak Mollyval, de aztán látszott rajta, hogy nem találja a helyét. Hazavágyott. Még úgy is, hogy itt kapott szeretetet és kaját...

Természetesen Mamu felköszöntése is folyamatokban zajlott, néha befogtuk szegényt fényképezéshez modellt állni.:) Előre feltett szándékunk volt, hogy kivonulunk csapatostul a zöldbe (vagyis a kertben keresünk valami megfelelő zöld hátteret), és megörökítjük ezt a ritka pillanatot, hogy anyám és négy unoka plusz egy dédunoka együtt van. Sajnos, nem volt, aki egyben lefotózott volna bennünket, így valaki mindig hiányzik a fotókról (többnyire én), de az a lényeg, hogy az onokák hadserege plusz két kutya és Bence sokféleképpen meg van örökítve.
Mollyról így már, kicsit idősebb korában egyébként remek portrékat lehet készíteni. Hiszen kiskorában örökmozgósága révén gyakorlatilag csak altában lehetett fotózni...
Tök jó fej kutya...:))

Már említettem, Móni is hozta Mangót, aki egy ötéves kínai csupasz kutyus. Mindkét kutyus ivartalanított, hálisten. Mangóka annyi súlyú, mint az én Honestym.:) Egyébként meg Mangókára nagyon vigyázni kell, mert ilyenkor megsütheti a nap a bőrét, így kenni kell a testét, vagy valami "nyári ruhafélét" adni rá, a többi évszakban pedig egyértelmű, hogy elég ritkán mehet ki ruha nélkül...
Úgyhogy aztán a két kutyussal Bencusnak is megvolt a ragyogó szórakozás, ebéd után Mollyval azonnal elkezdett kötéldobálóst játszani, ami rögtön a harmadik dobálásra átesett a szomszédba, ahol az egyik szomszéd kutyus fel is kapta és körberohant a fák és a házuk körül... a szomszédnál pedig nem voltak otthon. Szóval ez jól sikerült.:)
A két-két unokatesó jókat beszélgetett, ez sem fordul elő olyan sűrűn, hogy órákon át együtt legyenek; meg hát mindnyájan úgy voltunk, hogy olyan nincs, hogy ne lehessen téma; ritkán gyűlünk így össze, de végtelenségig lehetne miről cseverészni.

Ez az alkalom tulajdonképpen nemcsak anyám szülinapjának, hanem a két hét múlva esedékes névnapjának is volt a köszöntése, nyilván nem rohamozzuk le két hét múlva újra...
Magam részéről 20 olyan könyvet csomagoltam 3 csomagba, melyeket már rég, előre eltervezett szándékkal, még dolgozós múltamban vásárolgattam apránként a mi könyvkerünkben, a 30%-os alkalmazotti kedvezmény segítségével direkt olyan könyveket, melyeket tudtam, hogy anyám kedvel. Csak az alkalomra várva bújtak meg a könyvek az előszobai beépített szekrény egyik polcának második sorában, hogy elfelejtődjenek. Szegény anyámnak meg sosincs mit olvasni, mert olyan sebesen olvas, mint a szél, őt az Isten sem tudná elegendő könyvvel ellátni. Lényeg, hogy a tavasszal előkerültek ezek a könyvek, úgyhogy így mindenki jól járt. Mert nekem, ugye, most pénzem nincs ajándékra, de így mégis kaphatott egy csomó könyvet -- már anyák napjakor is kapott 7 hasonlót (mikor azután 2 hét múlva érdeklődtem, hogy olvassa-e a könyveket, már gyakorlatilag el is felejtette, hogy volt mit olvasnia egy rövid ideig!), így egy rövid időre csak el lesz látva olvasási szomja. Dani mobilfeltöltést intézett neki, a három lány meg mindenféle hasznos dolgot, kozmetikumot, csokit, kávét, teát, virágot vitt neki.

Persze ő mindig, minden ellen tiltakozik, hogy nem kellett volna. De ha mi tiltakozunk, hogy NE készüljön, akkor esze ágában sincs figyelembe venni, merthogy enni csak kell... A fényképezés ellen is tiltakozik, hogy minek már "őtet" fotózni, ne pocsékoljuk (!!!) rá, végül meggyőztük, hogy egyszer 82 éves az ember...:) Vagy egyszer se.
Mindenesetre mi nagyon élveztük a napot, remélem, egészségi állapotát leszámítva neki sem volt rossz.
Természetesen anyám gyakorlatilag az összes maradék kaját elosztotta és hazavitette velünk...
Nyolc után, abszolút világosban (tehát nehezemre esik azt írni, hogy ESTE) elbúcsúzkodtunk, Móni hazavitt bennünket Mangókával, Szilvivel és Bencussal. Dani ment bicajjal, unokahúgom-Szilvi pedig Mollyval gyalog...

Nagy örömmel fedeztem fel, hogy a Móni autóüléskárpitja cicás!:)) Mangóka pedig a lábam mellett utazott. Nagy előnye a kutyusnak, hogy nem lesz tőle tiszta szőr az autó. Mosolyogtunk is rajta, de Móni pl. a húgát Mollyval nem szívesen viszi autón, mert Molly természetesen összeszőrözi az autót. No most meg igen szűken is fértünk volna el, öten plusz két kuty, így is kissé aggódtunk négyen és egy kuty, hogy levághatnak bennünket, mert nincs gyerekülésünk Bencusra...

Anyám 82 éves

Ma 82 éves az édesanyám.
Isten áldja drága jó szívét, s éltesse őt erőben, egészségben...

Tudom, a 82 év... az pont annyi.
Az az erő és az az egészség legalább stagnáljon minél tovább...

Boldog születésnapot a drágának!

Gondolatok anyámhoz

Beszélgettünk akkor is, mint annyiszor,

mint barátnők akár...

Tizenötöt töltöttem én, s te búsan

"öregezted" le magad,

mert te már negyven voltál...

Én tiltakoztam, de te oly mindentudón

s bölcsen hallgattál,

hogy szinte elhittem, egy negyvenéves

gyakorlatilag majd' a sír szélén áll...

Már nemcsak te, de én is rég tudom,

a negyvenévesség és az öregség

csak a gyereknek egy és ugyanaz,

több mint duplája alatt még mennyi

de mennyi ér-patak-folyónyi, mosolyból és

könnyből tengernyi történet lesz igaz.

Mesék és regények, remény, hit, szeretet,

önfeláldozás és pótolhatatlanság,

kényszerűség és bizonytalanság,

sok-sok apró öröm és végül győzelem,

életekért, könnyebbségért folyó küzdelem,

bizonyítandók, célok, problémák és gondok,

csapások, kudarcok, nem várt pofonok

egyvelege vár még az emberre,

hogy várhatná mindez, ha életútja felén

már valóban vén lenne?

Annyi mindennek részesei leszünk,

talán már mindenre nem is emlékezünk...

A szépség lelkedből jött egész életedben,

kérni sosem kértél, te adtál bárkinek,

szinte kérés nélkül is.

Aki ismerhetett, általad több, gazdagabb és jobb lett,

lehettél akár negyven- vagy nyolcvan-, de szerintem

akár ezeréves is.

Hetente gyújtok egy-egy gyertyát, de nemcsak

halottainkért, hanem szeretetből, érted,

azért, hogy élsz,

mert az embernek az anyja lehet csupán,

ki feltétel nélkül fogadja el, és ősi erővel szereti,

tisztán önmagáért.

Talán végre túl a holtponton

Reggel pár óra készülődés ráment, mire Bencussal és a legszükségesebbekkel együtt elindultunk 9 után a buszhoz. Valamiért érdekes módon a pisilés megtörténtével sem büszkélkedhettünk, pedig azt hihetné az ember, hogy reggel nincs az az ember, aki ne akarna pisilni...
10-re már kint voltunk a gyermekklinikán. Jelentkezés, majd szokásos tömeg, várakozás... másfél óráig! Szabad ülőhely nem volt a padokon, de egy szomszéd váróból Bencusnak odahoztunk egy gyerekszéket, mi meg álltunk. Közel kellett lennünk a rendelőhöz, ahonnan csak normál hangon hívták a betegeket, s a zsivajtól, sírásoktól sokszor háromszori elhangzás után sem volt érthető, kit hívnak. Ezért e másfél órából egyet én is végigálltam, aztán már úgy fájt a gerincem, hogy elmentem pár méterre leülni. Egyébként mindhárman nagyon idegesek voltunk...
Ahogy letelt a másfél óra, végre behívtak bennünket, és közölték, hogy Bencust nem itt fogják megvizsgálni, mivel az a doktornő, aki műtötte, odaát van az ilyen-olyan pavilonban. Ott, ahol gyakorlatilag a műtéti naptól végig voltak... Talán ha egyből odamentünk volna, hamarabb ránk kerül a sor? De ezt előre nem mondta senki, hogy nem a rendelőben lesz a kontroll...
A pavilonban is várakoztunk a kezelő-felvételi hely-tálaló szűk kis közös folyosóvárójában addig, míg a doktornőnk előkerült. Szilvi találkozott egy anyukával, akivel egy szobában voltak, de azt a gyereket mással műtötték és még bent vannak. Így jobban telt az idő, mivel kellemesen elbeszélgettek.
Bencust nagyon fárasztotta a várakozás és egyre jobban izgult, ezzel együtt csendben volt.
Bekerülve érdekesnek találta a doktornő, hogy hogy maradt rajta Bencus ominózus helyén az a fásliszerű anyag, ami beleragadt és nem tudtuk kiáztatni; egyáltalán: ki tette rá és miért... A doktornő ui. nem volt ott, amikor Bencusról leszedték kínkeservesen a duplán rácsavart gézt és felnőtt emberek erejével hadakozott a vele foglalkozó és őt lefogó 4 felnőttel minden beavatkozás, így a nadrág felhúzása ellen is... S hogy ez megtörténhessen, ezért rakta egy nővér oda azt az izét. Úgyhogy ezt röviden elmondta Szilvi, de közben már fel is fektettük Bencust a kezelőágyra, aki addig még tényleg csendben volt, sőt, még a vizsgálat és beavatkozás elején is.
A doktornő végül is nemhogy le nem tolt bennünket, de semmiből nem csinált gondot és csodálkozást; azt mondta, hogy na, akkor itt most egy erős feloldásra lesz szükség. Valószínűleg hidrogén-peroxid volt az oldószer, amit használt a doktornő a kötés és seb találkozásánál, és furán pezsgett, míg egy másik orvos fokozatosan tekerte lefele az anyagot, ahogy az oldószer hatott. Az elején csak nyöszörgés és fájdalmas arckifejezés, a művelet második részénél hatalmas üvöltés és soklóerős tiltakozás volt szegény Bencusom reakciója. Kiabált, üvöltve, sírva visított, hogy "mikor lesz már vége!?? meddig tart még!?? Vége van???? Ugye, kész van?????!?!?!?!?!?!? Hagyjátok már abba!!!!!!!!!!!!"
Közben felsőtestben felgörnyedt, pedig Szilvi tartotta a vállát és az arcánál suttogva próbálta elterelni a figyelmét, én pedig a két lábát fogtam le, mert középidőtájtól lábbal is szabadulni akart. Szóval újra négyemberes manipuláción estünk át...
De végre megtörtént, utána egy testes adag kenőcsöt kapott Bencus a műtéti területre, ami ellen előre hasonló ordítozásokkal tiltakozott, pedig az már csak nyugtatta volna a sebet. Ám ezt hiába próbálnád a gyereknek magyarázni, hiszen újra átesett a műtött testrésze körüli égető fájdalmakon és zaklatáson, akkor már ösztönből és zsigerből is tiltakozik már a közelítésre is.
Mivel vérzett a tájék és tiszta kenőcs volt, ezért nem lehetett csak úgy simán alsógatyót húzni, így újra kaptunk egy bizonyos anyagot, de ezt nem rátekerve, hanem legalább csak az alsógatya belsejének elejére. Mikor felhúztuk rá, valószínűleg ahhoz tapadt, nem az alsógatyához. Reménykedtünk, hogy tényleg elhihetjük: ez már tényleg nem fog beleragadni...
A doktornő viszont még csütörtökön is látni akarja, mivel hogy még gyakorlatilag most vagyunk a holtponton, még seb van, még vérzik, s eddig nem túl sok gyógyulási lehetőséget tudhatunk magunk mögött -- nem kenhettük, nem kamillázhattuk a rátapadt izé miatt.
Bencusnak kellett egy bő fél óra, mire valamennyire megnyugodott. Nem ordított már, csak sírdogált és panaszkodott, reszketett, valamint nagyon-nagyon lassan volt képes kisterpeszben haladni előre...

Gyors csigagaloppban jutottunk el a hátsó szökőkútig, ahol leültünk annak peremére az árnyékba, és kekszeztek, ittak, én meg barátkoztam egy feketerigóval, fotóztam, valamint ettem 5-6 szál ropit.
Ezután visszafelé sétáltunk a klinikai kavicsos sétányon, Bencusnak már egész jó kedve volt, normálisan lépkedett, és szokás szerint egy pálcával "botozott", segített nekem szép kavicsokat gyűjtögetni, míg Szilvi a közben kapott 3 sms-ének megfelelve megcsörgette a másik mamát, aki visszahívta őt, és szinte a kijáratig sikerült beszélgetniük. Ott a klinika bejáratától jobbra felfele felfedeztem egy másik szökőkutat is, ami tudomásom szerint annak idején, mikor utoljára azon a részen jártam, nem volt ott, de az is lehet, hogy igen, mert elég jól körbe van nőve növényekkel, fákkal. Ott is üldögéltünk kicsit, majd kifele menve nagyon jólesett az a fagyi, amit a mozgókocsis fagyistól Szilvi vett mindhármunknak, mert neki még volt valamennyi pénze, az én "foglalkoztatás nélküli támogatásom" meg még cseszett megérkezni idáig. Mondtam is, ahogy majdnem déli 1-kor kiléptünk az agyforraló kánikulába,  hogy ez a fagyi vérré vált bennem!

Aztán átmentünk az úton a túlsó buszmegálló egyetlen fája alá, ahol már tolongott egy harmadbusznyi nép. Kiderült, hogy jobb lett volna nem átjönni ide, mert a másik, Tócós felé más irányvonalon járó busz, ami a klinika előtti oldalról indul, szinte azonnal érkezett és félig üres volt, helyünk is lett volna... még ha menetrend szerint pedig az sokkal később jött volna egyébként, ráadásul ott nem volt más lehetőség, mint a tűző napon állni és várni... ehelyett választottuk a fás buszmegállót. Hát így jártunk.
Szerencsére a mi buszunk is jött vagy 10 perc árnyékban állás után, és a buszon volt ülőhely és légkondi is. Innentől már nagyszerű volt a háromnegyed órás városnéző körút.
A macskaköves sétányon Bence bemutatta, hogy már szaladni is tud.:)
Két óra után értünk haza...

Itthon első dolgaink között volt Bencus alsógatyáját levenni és az ott belerakott anyagtól megszabadulni. Természetesen az is már oda volt ragadva kissé, és ahogy Bencus kezdte magától eltávolítani, egy idő után újra sírásba torkollott a dolog. Szilvi odanyúlt és óvatosan, de határozottan elhúzta onnan az anyagot, nehogy újra beleragadjon.
Sajnos, megint várni kellett, míg Bencus megnyugszik; a fájdalom érzetekor annyira fél, hogy elmondhatatlan. De megígérte, hogy kis idő múlva engedi majd kamillázni és Betadinnal bekenni.
Kicsit aggódtunk, hogy még mindig nem volt pisi egész nap, aztán végre sor került rá, már épp ideje volt. A megháborgatott sebet persze rendesen csípte, úgyhogy nagy ordítás volt utána újra jó ideig, de legalább túl voltunk rajta.
Mikor ezek megtörténnek, természetesen mindig van némi cirkusz, de most már szerintem sínen vagyunk...

Még nincs vége

Bevallom, azt hittem, ilyenkorra bőven nem lesz semmi gond.
Daninál már másnap sem volt, pedig ugye, ő ambuláns műtétként esett át rajta.
Más idők járnak.
Megadták mindennek a módját. Az első nap vizsgálatai alkalmával már kézfejében volt a branül. Volt nyugtató injekció, ami szerintünk valami próba lehetett még, mert túl korán beadták -- reggel 7-kor, holott a műtét végül is csúszott, 11-kor került sor Bencusra.
Úgy véljük, azért, hogy láthassák, az altatószer kis dózisára hogy reagál a gyerek, mert aszerint választják meg vagy adagolják stb. De ez persze nem biztos. Hát... Bencus kettőt látott a szomszéd ágynál lévő anyukából, meg színes pillangókat látott röpködni a szoba falánál, és valami ugráló kockákat... így, mikor ezeket mutatta volna az anyjának, tizedmásodperc alatt leesett az ágyról... csak 5-6 felnőtt volt még a kis szobában...
Utána gyakorlatilag jegyzőkönyvet vettek fel, hogyan történt a leesés... ezt Szilvinek alá is kellett írni. Csak találgatunk újra, hogy amiatt, ha véletlen az esés miatt bármi probléma jelentkezne, elismerje, hogy ott volt a gyerek ágya oldalánál (Bence a másik oldalra zúgott ki, ha az ágy egyik oldala falnál áll, ez nem történhetett volna meg!), és ne terhelje a kórházat semmiféle felelősség. (Csak találgatunk, amúgy meg fogalmunk sincs.) De egyébként Bencus meg se nyikkant efelől, továbbra is a pillangókat mesélte...

Az anyukák természetesen nem kaptak külön ágyat. Lehetett választani, hogy a műanyag széken virraszt át két éjszakát, vagy a Bence ágya szélén próbálkozik. Végül is ez utóbbi lett, mert félt, hogy újra le talál esni a gyerek. Roppant kényelmetlen volt, meg sem mert moccanni, sem hátat fordítani a gyereknek, állandóan elzsibbadt a bal oldala, és folyton leste az ablakot, hogy mikor lesz már reggel!
Egy anyuka jobban járt, ő megágyazott magának a gyerek ágya alatt. Naná, akik és cuccaik kocsival érkeznek és értük is mennek ugyanúgy, az vihet plusz laticelt, kispárnát és pokrócot.

A jó félórás műtét után visszahozták Bencust az ágyába, ahol ébredésig benne volt a torkában valami cső és a kézfejébe kötött branülön folyt az infúzió.
Bencus lassan ébredezett, kb. 4 óra hossza is volt, amíg elérkezett a "félárbocos" stádiumba. Ekkor, ahogy már nyelt is, a cső a torkából magától kifordult, az infúziótól is megszabadították. Aztán kétszer hányt. Aznap nem ehetett semmit, tehát végül is a hányás tulajdonképpen csak öklendezés volt. Sokszor ránéztek a műtött helyre, a gyerekre, elvileg másnap délelőtt jöhet haza, ha lesz pisi, és nemcsak este, hanem másnap reggel is.
Este eljött a nagy izgalom időszaka: az első pisilés! Kis nyöszörgéssel, de sikerült, hála istennek, s ezután ehetett kekszet vagy ropit, ihatott teát. A branülön át még kapott fájdalomcsillapítót és nyugtatót, így jól aludt.
Harmadnap, szombat reggel kisvizit, majd nagyvizit, végre egy normális reggeli. Készülődés, pakolászás, és már csak a pisire kellett várni. Ha csak délutánra pisil a gyerek -- akkor addig marad, csak akkor mehet. És nem segítség, ha a gyerek próbálkozik, próbálkozik, és félpercenként benéz valaki a vécébe, hogy "Na? Van már pisi?" (Egy türelméről nem híres rokon-hozzátartozó...)
Mikor végre megszületett jó pár decinyi konkrétum, jött a győztes öröm. Én úgy gondoltam, innentől már tényleg nem lesz gond! Ahogy Manóka azt elgondolta...

Aztán menni a kezelőbe, ahol elkezdték volna leszedni a kötést. A szerencsésebb kisfiúknál lejött a pisivel együtt! A kevésbé szerencséseknél egy réteg leszedését kellett valahogy kibírni... Bencus pedig a harmadik kategória volt, akit a gézes kötéssel duplán átkötöttek. Naná, hogy ez száz pisiléstől se moccan meg!
Azt az ordítást, üvöltést nem lehet leírni. Négyen fogták le Bencust, és így is alig bírtak vele! Szerintem, ha tudták volna, hogy ennyire beragadt a cucc, akkor adtak volna talán valami érzéstelenítőt vagy ilyesmi. Minden ízében reszketve üvöltött, és egyszerűen semmilyen nadrágot nem engedett felhúzatni magára. Többen próbálták egyszerre, de akkor sem! Erősen tartotta két kézzel a nadrág korcát, közben visított. Végül nagy keservesen egy pizsamaalsót sikerült ráimádkozni, de csak úgy, hogy egy nővér egy fásliszerű anyagot rátekert a műtött helyre, mondván, hogy elmenetel előtt leszedik. Kérdésre, hogy nem fog-e beleragadni, azt válaszolták, hogy áááá, ez nem géz, ez nem fog, különben is csak addig és azért lesz, hogy valami nadrágfélét engedjen a gyerek feladhatni magára.
Közben a fentebb jelzett, türelméről nem híres rokon-hozzátartozó folyamatosan morgott és sürgette őket, legalább háromszor elsütötte azt a hú-de-vicces poént szegény Bencusnak, hogy na, haladjunk már, nem a lábad tört el! Ha én ott lettem volna, megköszönöm szépen az eddigi segítséget és engedélyt adok távozásra. Nem is értem, hogy egyébként mi a francért kellett az igazán segítőkész, jószándékú, önzetlen és mindent bevállaló másik nagyinak az illetőt magával hozni, pont hazamenetelre! Mert még ha az lett volna, hogy van autója és csak ő tud vezetni. De erről szó sincs, autójuk nekik sincs. A taxival való hazaszállítást vállalta a másik nagyi, de azt ők ketten Szilvivel bőven el tudták volna intézni!
Az illető mérgesen lekezelve okoskodott, hogy mit képzel Szilvi, nem most adják a zárójelentést, hanem majd hétfőn, amikor vissza kell jönni. Ő már csak tudja. De szerencsére Szilvi jól felvilágosítódott már, hogy a zárójelentésnek az a dolga, hogy a kórházból való távozáskor adassék. Én is mondtam neki, hogy mindenképp várja meg, anélkül el ne jöjjön. Meg hogy Szilvi nehogy hazavigye már a lábzsákot! Mert biztos azt akarta... nyilván. Mindezt akkor, miközben haladtak a lábzsákban a lábzsáktartók felé, tehát még ezután jött a bedobás a használtba -- de közben az illető meg bedobta a sajátját a tiszták tartójába, annyira példamutatóan és csak ő cselekszik helyesen... Meg ugye, nem Szilvi van már ott harmadik napja... Jaaaaj...
Nem részletezem itt, de folyamatosan beleszólt mindenbe, hátráltatott, kiverte a fejükből a fontosabb dolgokat...
Mindig a volt gyerekorvosom egy mondása jut eszembe ilyenkor, akivel más dolgokról beszélgettünk éppen, mint betegségek és gyerekek: "Aki nem tud építeni, legalább ne romboljon!" Itt és most: Aki nem tud segíteni, legalább ne hátráltasson!
Lényeg, hogy a nagy sürgetésben és a folytonos "botra beszéléssel" Szilvi és Bencus ellenében elfelejtődött a fontos dolog: a ruhaanyag leszedése a műtött helyről! Senkinek eszébe sem jutott. Fontosabb volt hanyatt-homlok rohanni hazafelé -- pedig ha nem pisilt volna a gyerek, haza sem engedik.
Itthon láttuk egyébként később, hogy a zárójelentésen a kórházból való kiengedés dátuma egy nappal későbbre, vagyis mára szól! Szilvi nem is bánta volna, mégiscsak biztosabb környezetben vészelte volna át még azt az egy napot, ha ilyen problémák vannak. Csak nyilván hétvége lévén, gondolom, probléma híján egyszerűbb ma hazaengedniük a társaságot, nem várni holnapig! Ha úgy lett volna, ennél a rongybeleragadásnál nem ragadunk mi is le... nos, szakértő helyen valami segítség csak lett volna rá.

Tegnap este is kínlódtunk a leszedéssel, de már a kamillás borogatás szándékától is besokkolt a gyerek. Ha az ember közelített felé, Bencus reszketős sírógörcsöt kapott, visítozott, ordibált, annyira meg sem közelíthettük az ominózus területet. Kamillateával kellett (volna) mosogatni, de mint akit ölnek...! Nem tudom, mit gondolhattak a szomszédok. Mivel az a szarság rajtamaradt, így a Betadint sem tudtuk hatékonyan használni.
Hálisten, pisi van, fájni egyébként nem fáj neki, de az anyag nem enged...
Ma folytatódott a kínlódás, semmire nem jutottunk. Szilvi mosogatta, ennyit már engedett Bencus, csak néha hallottam visítva őrjöngést. Óvatosan, lassan még csipesszel is megpróbált a fáslira hatással lenni, de lehetetlenség.
Tegnap órákig tartott a rettegős-reszketős idegrohama, olyanokat is visítozott, hogy hívja a rendőrséget!:)) Meg hogy "ne nyúljatok hozzám, hadd nyugodjak már meg!"
Úgyhogy nem tudom, mi lesz... Holnap, hétfőn vissza kell még vinni, most én megyek velük. Maximum égni fog a pofánk, hogy ennyire nem voltunk képesek... de ott hétszentség, hogy leveszik, akárhányan kellenek is, hogy lefogják. Nagyon remélem, azért gondoskodnak vagy kitalálnak valami enyhítő és fájdalomcsökkentő megoldást, mert borzasztó egy rettegő gyereket szenvedni látni... Akárhogy szedik is le, ami ott marad, újra eleven lesz. Bármi is bele fog megint ragadni! És ilyen alapon örökké ezt fogjuk csinálni...? Ááááá, őrület...

Én mint gyakorlott anya, aki a fiával szintén túlesett hasonlón, soha nem hittem volna, hogy ez nem egy apróság, egy ambuláns műtét, ami alig nagyobb valami, mint egy foghúzás. Igaz, soha nem szabad általánosítani, ugyanis itt a teremben sem volt két egyforma eset.
Anno Dani nem volt 3 éves és neki csak egy kis függőleges bemetszés volt -- Bencus meg már 5 éves elmúlt és részleges körülmetélésre volt szükség. Laikus számára is van egy kis különbség...

Gondolatok műtét előtt pár perccel

Most műtik, mindjárt.
Már az előkészítés folyik, megkapta a nyugtató injekciót, mely emlékszem, engem a nagy, élet-halál műtétem előtt is úgy lenyugtatott, hogy francot nem érdekelt semmi, pedig volt ugrálás körülöttem. Egykedvűen szemlélődtem a kerekes ágyról, hogy kiabálnak egymásnak: megvan-e a vér? Hol van XY? Stb.
A prof műtét utáni nap bejött hozzám (nem volt fogadott dokim!), és akkor mondta el, hogy "asszonyom, ha tudná, maga honnan menekült!" És elmondta, hogy soha nem műtenek ekkora stabil, beállt lázzal, előbb azt le kell vinni. Három napig próbálták, kétféle jött infúzión, lórúgáserősek. És semmi... Előtte otthon már egy hétig szedtem piszok erős antibiót. Semmi... Szóval nálam már nem volt rá idő. Bármikor szétdurranhattak volna a szétterjedt gyulladt gócok (akár még otthon), és ha az a vérbe jut... még a teljes vércsere sem segít, hiszen a vérrel azonnal eljut mindenhová... Műteni kellett csaknem 1 hónapja beállt 39 fokkal. És marha nagy szerencsém volt... intenzív osztályon 3 nap lebegés úgy, hogy mindenemből kiállt valami vagy rákötődött.
Onnan kikerülve még 3 nap infúzió, mert csak lázas voltam. Járni tanulás, csoszogás óra/5 méter. De 3. nap már hasi 20 centis cipzárból varratszedés és kiengedés. Az a kis hőemelkedés meg majd lemegy! (Két hónapig voltam még lázas otthon, és időnként nem csak az a kis hőemelkedés játszott.)

Most van fél 11. Ez csak egy kis műtét, Bencusom. Azt mondják, félórás lesz. Már biztos nyugodtan szemléled a környezeted, csak anyád aggódja halálra magát. Tudom fiatalanya-magamról: gyermekeink minden műtétjénél borzalmakat élünk át! Az ember lelke szinte meg tud halni a féltéstől, sajnálattól. De az anya nem halhat meg, nem lehet rosszul, nem pihenhet. Mert ránk szükség van, a mi sorsunk az állandó készenlét! Hisz mindjárt hozzák a gyerekét, aki belőle szakadt, akiért ő VAN! Így a lélek csak reszket, retteg, beleroppan... az anya riadtan nyeldesi könnyeit fájó, összeszorult torkán át, idegesen járkál fel s alá, nagy levegőket vesz, hátha csillapíthatná vergődő szívét. Mert nekünk olyankor tilos sírnunk! Hiszen a gyermeknek a biztonságot, a támaszt, a nyugalmat kell látnia. Hogy az anyai mosolytól megnyugodjon, gyógyuljon! Hogy milyen könnyedén át tudná venni olyankor a legtöbb anya gyermeke tortúráját!

Mindjárt túlleszel az egészen, kis Bence. Két nap múlva már alig fogsz rá gondolni, nagyobb korodra meg el is felejted az egészet.
Lélekben ott vagyok veled én is, fogom a kezed...

Bencus kórházban

Szilviék ma bevonultak a gyermekklinikára.
Már 3 éve csak a kínlódás van Bencus phimosisa miatt, évente kontroll, és a lazán, kenőcshasználati utasítással alkalmanként hazaküldött gyereknél persze nem javult a dolog semmit. Sőt, azóta 2 helyett 5 éves múlt az "áldozat", aki elég erős és tudatos már az ellenkezéshez, hogy abszolút ne is tudjon a dolog haladni semerre. De ha véletlenül netán közreműködne, bizton állíthatom (lévén nekem is volt fiúgyermekem hasonló problémával), hogy az eredmény fizikailag is képtelenség már ránézésre is, vagyis lehetetlenség, hogy rendbejöjjön csupán egy kis kenőcsözéstől a dolog. A "cucc" meg sem moccan, még szerencse, hogy Bencus pisilni tud egyáltalán... ezt profik miért nem látják meg azonnal?
Múlt heti kontrollnál, amikor majdnem hazaküldték megint őket, megnyerve újra a kenőcsözés ötletes örömét; végre Szilvi kiállt határozottan amellett, hogy most nem hagyja ennyiben a dolgot. Szorgosan ecsetelte az elmúlt évek összes eredménytelenségét és kínlódását, bizton állítva, hogy amennyiben továbbra is elutasítják a műtétet, örökké ide fognak járni... ami pedig igen érdekes lenne...
A határozott kiállás hatására, ahogy jobban megvizsgálták Bencus "gondját", az orvos is úgy döntött, hogy hát igen, itt valóban és tényleg műtétre lesz szükség.
Előjegyzés mára.

A dolog rengeteget változott negyedszázad óta. Amiben nem változott, az az, hogy krém ugyan akkoriban nem volt (legalábbis nekünk nem szóltak róla), de a gyerekorvos akkor is önállóan és elég erőszakosan "oldotta meg" a dolgot, se kenőcs, se érzéstelenítés, semmi; csak vér, fájdalom és gyereküvöltés. Naná, hogy ezek után természetesen a szülő képtelen volt a gyerekének (pláne rendszeresen) fájdalmat okozni. (Gratulálok, akinek esetleg sikerült -- megérdemli az elismerést. Bár talán két phimosis sincs, ami egyforma lenne, attól is függhet.)
Szóval a "mi időnkben" egy év alatt két ilyen drasztikus és eredménytelen beavatkozás után végre viszont megkaptuk a beutalót a gyerekorvostól az urológiára, ott megtörtént a vizsgálat, megkaptuk a kisműtét időpontját. Időpontkor odamentünk a gyermekklinika sebészetére, tömegesen töltöttük meg a folyosót szülők és kisfiúk... Teltek az órák, igen nehezen, közben egy-egy kisfiúra rákerült a sor... kint fel-alá sétafikált(ak) kéztördelve és sóhajtozva az ominózus szülő(k). Mikor "ránk" került a sor, kb. negyedóra volt a beavatkozás, majd kijött a doki, szólt, hogy rendben van, kész van. A nyitott ajtón még láttam is a fekvő, még nem egészen hároméves babám szőke göndör hajú fejét, arcán lélegeztetőmaszkkal. Doki mondta, hogy meg kell várni az ébredést, és el lehet menni. Gyakorlatilag egy ambuláns kisműtét volt.
Otthon persze még várt ránk egy szörnyű fél nap, rettegtünk az első pisitől... s aki átélte a kisfiával, tudja, milyen borzasztó volt az üvöltő gyereket megnyugtatni, és újrakezdeni a rettegést, mert a következő pisilést már alapból visszatartja... A második után nyugodhatott csak meg az ember, mert hallhattunk elég rémtörténetet ezzel kapcsolatban...

Most ehelyett befektetik a kórházba a gyereket műtétre. Sőt, már műtét előtt egy nappal. Úgyhogy Szilvi nagy utazótáskával és kisebbek kíséretében vitte a gyereket. Ami szerencse, hogy az anya befekhet vele, végig bent maradhat -- régebben csak a gyerek hároméves koráig volt lehetőség anyás kórházban tartózkodásra, és Bencus már öt is elmúlt.
Ma, csütörtökön megtörtént a felvétel, laborvizsgálat, egyéb vizsgálatok, a kórházi ágy elfoglalása, berendezkedés, az altatóorvossal való megbeszélés...
Sokat javult a régihez képest a kórházi helyzet olyan szempontból, hogy kisebb termek vannak, Bencusék egy háromágyasban kaptak helyet, ahol hűtő is van, s amely szobához külön fürdőszoba, benne felnőtt- és gyerekvécé, de még bili is van! Természetesen az anyukáknak nincs külön ágyuk, meg kell húzniuk magukat a gyermekeikkel egy ágyban.
Bencus magához és a többi gyerekhez képest is nagyon jól tűrte a vizsgálatokat, pedig még a branült is benne hagyták a kis kézfejében. Alapjában véve jellemző rá, hogy az orvosi vizsgálatoknál mindig nagyon szófogadó és együttműködő, jó kisfiúként viselkedik.

Holnap délelőtt fél 11-kor lesz a műtét, és utána még bent kell egyet aludni. Előreláthatólag szombaton délelőtt engedik majd el őket.
Gyakorlatilag pedig az volt a tapasztalatom évtizedek óta, legyen az gyereken vagy felnőttön végzett kis- vagy nagyműtét, hogy alig van meg a procedúra, pár nap és már hajítják is kifele a betegeket, mert hogy nincs hely. Végiggondolva jómagam és több rokonom, ismerősöm nagy, 10-20 centi vágást és intenzív osztályt is igénylő műtéteire, megszokott tendencia, hogy harmadnapra ki vagyunk hajítva. Szülések után is, bár igaz, akkor úgy mondják: negyednapra. Mert ha éjjel 11-kor vittek be és hajnalra szültél meg, igaz, hogy 5 órája vagy csak bent, de már másodnapos vagy... s ha nincs semmi gond, negyednap reggel már illa berek.
Ehhez képest egy phimotomia is csaknem ennyi kórházi tartózkodást igényel, ami húsz évvel korábban gyakorlatilag ambuláns műtétnek számított...
Na mindegy, ezek csak elmélkedések; jobb is ez így végül is. Ott esik át a gyerek a műtét utáni időszakon, ahol segíthetnek, ha baj van. Ott éli át a nagy fájdalmat az első/második pisiléskor, az anya pedig az idegességet és féltést, amiket mi utána otthon éltünk át laikus háttér mellett a gyerekkel.
Hiába élt már meg az ember egy csomó mindent, mindig van új a nap alatt, ez tény.

Lassan két éve, hogy Szilviék itt laknak, és fura lesz most, hogy két éjjel is egyedül leszek a lakásban. Ilyen még nem történt. Mert oké, hogy Bencust sokszor elviszik apás hétvégekre vagy a szünidők felére -- olyankor csend és nyugalom honol itthon, s mi Szilvivel élvezzük olyankor ezt az áldást. De Szilvi még soha nem ment el itthonról gyerek nélkül sehova még nappal sem (az ügyintézéseit, interjúit, orvosi és kötelező dolgait kivéve), nemhogy este vagy éjszaka. És (egyelőre legalábbis) nem is igényli a kikapcsolódások semmilyen formáját.
Én megértem. A sok rosszat baromi nehéz kiheverni, elhinni és feldolgozni, és ezt csak az értheti meg, akinek volt benne része rendesen. Amikor a legnagyobb áldást, jótéteményt és szinte kikapcsolódást is jelentheti akár tartósan is az embernek az, hogy _egyedül lehet _nyugodtan, _itthon, _békén; _zaklatás _félelem, _idegesség és _fájdalmak _nélkül.