Gondolatok műtét előtt pár perccel

Most műtik, mindjárt.
Már az előkészítés folyik, megkapta a nyugtató injekciót, mely emlékszem, engem a nagy, élet-halál műtétem előtt is úgy lenyugtatott, hogy francot nem érdekelt semmi, pedig volt ugrálás körülöttem. Egykedvűen szemlélődtem a kerekes ágyról, hogy kiabálnak egymásnak: megvan-e a vér? Hol van XY? Stb.
A prof műtét utáni nap bejött hozzám (nem volt fogadott dokim!), és akkor mondta el, hogy "asszonyom, ha tudná, maga honnan menekült!" És elmondta, hogy soha nem műtenek ekkora stabil, beállt lázzal, előbb azt le kell vinni. Három napig próbálták, kétféle jött infúzión, lórúgáserősek. És semmi... Előtte otthon már egy hétig szedtem piszok erős antibiót. Semmi... Szóval nálam már nem volt rá idő. Bármikor szétdurranhattak volna a szétterjedt gyulladt gócok (akár még otthon), és ha az a vérbe jut... még a teljes vércsere sem segít, hiszen a vérrel azonnal eljut mindenhová... Műteni kellett csaknem 1 hónapja beállt 39 fokkal. És marha nagy szerencsém volt... intenzív osztályon 3 nap lebegés úgy, hogy mindenemből kiállt valami vagy rákötődött.
Onnan kikerülve még 3 nap infúzió, mert csak lázas voltam. Járni tanulás, csoszogás óra/5 méter. De 3. nap már hasi 20 centis cipzárból varratszedés és kiengedés. Az a kis hőemelkedés meg majd lemegy! (Két hónapig voltam még lázas otthon, és időnként nem csak az a kis hőemelkedés játszott.)

Most van fél 11. Ez csak egy kis műtét, Bencusom. Azt mondják, félórás lesz. Már biztos nyugodtan szemléled a környezeted, csak anyád aggódja halálra magát. Tudom fiatalanya-magamról: gyermekeink minden műtétjénél borzalmakat élünk át! Az ember lelke szinte meg tud halni a féltéstől, sajnálattól. De az anya nem halhat meg, nem lehet rosszul, nem pihenhet. Mert ránk szükség van, a mi sorsunk az állandó készenlét! Hisz mindjárt hozzák a gyerekét, aki belőle szakadt, akiért ő VAN! Így a lélek csak reszket, retteg, beleroppan... az anya riadtan nyeldesi könnyeit fájó, összeszorult torkán át, idegesen járkál fel s alá, nagy levegőket vesz, hátha csillapíthatná vergődő szívét. Mert nekünk olyankor tilos sírnunk! Hiszen a gyermeknek a biztonságot, a támaszt, a nyugalmat kell látnia. Hogy az anyai mosolytól megnyugodjon, gyógyuljon! Hogy milyen könnyedén át tudná venni olyankor a legtöbb anya gyermeke tortúráját!

Mindjárt túlleszel az egészen, kis Bence. Két nap múlva már alig fogsz rá gondolni, nagyobb korodra meg el is felejted az egészet.
Lélekben ott vagyok veled én is, fogom a kezed...