Így imádták egymást:))

Régi, itt-ott színehagyott fotók kerülnek a kezünkbe a több száz fényképalbum időnkénti nézegetésével. Bár nagyrészük nem kicsit színeződött el az év(tized)ek során, mégis ujjong a lelkünk, felrikoltozunk örömünkben, amikor újraélednek a régmúlt élményei.
A kuriózumszerűeket újrafotózza Szilvi, én pedig beviszem a gépbe, megpróbálom PhotoScape-pel a lehető legtöbbet valahogy kihozni belőlük (biztos Photoshoppal jobban is lehetne, de az most nincs, s különben sem fotószépségversenyre megyünk ezekkel), előtte-közben és aztán ámuldozunk egy sort.:)
Pedig ezeket már átéltük, nem is egyszer, több nyáron át huzamosabb élmény volt, hogy Szilvinek ilyen volt a viszonya anyám csirkéivel-tyúkjaival, mikor nyaranta ott időzött!


Soha senki nem tud meggyőzni, hogy nem kellenek a fotók. Aki nem szeret fotózni, mert számára az nem fontos, másodlagos, az általában azzal védi ki a kérdést, mely szerint: "de miért nem?", hogy neki nincs szüksége fotózásra, ő az agyában tárolja az élményeket. Na persze, hogy. Pláne aki évente megy legalább egyszer tartósabb üdülésre, netán több teljes európai vagy világ körüli utat tesz meg részletenként, de akár évente, az majd, bármilyen tálentum vagy memóriazseni is, majd biztos fog mindenre emlékezni 5-10-20-... év múlva is! Hát ezt biztos jól elhiszem...
És vannak ismerőseim, akiknek x az n-ediken lehetőségük volt az akárhány az n-ediken országot bejárni, fotó meg alig, vagy egy szál sem... De nem, minek az, az agyban kell, hogy ott legyenek, nem az albumokban! Hát, ő tudja... de hogy tutira nem lesznek az agyában, az hétszentség!
Én tökéletesen megértem, hogy nem vagyunk egyformák és nem igényeljük ugyanazt. Neki biztos nem fog hiányozni, csak annyit tudhat, hogy kipipálhatja ezt vagy azt az országot és elmondhatja: ők bizony ott is voltak!
Előrevetem, hogy nem általánosítok. De: számtalan embert ismerek, akik elmentek "Görögbe", "Törökbe", "Olaszba" és még ezer másik helyre, aztán HA fotóztak és én láthattam is azokat a fotókat, csak csendben ríttam odabent. Mert én, ugye, sosem juthatok el sehova, DE én amúgy is, bármilyen helyi városi zöld helyen tudok baromira fotogén helyeket találni és százasával lőni a képeket, aztán meg örülni nekik. Ők meg hazajönnek 20-50, na jó, 100 fotóval valami hú, de egzotikus helyről, és mit látsz? Ennyi fotón gyakorlatilag ugyanazt a tengerpartot, ugyanazt a pucér társaságot, valamint kocsmát vagy egyéb bulizós helyet, ahol ugyanezek esznek vagy buliznak. Nekik ennyi volt Görög, Török, Olasz és egyebek. Ezért én ki sem mennék -- és esküszöm, nem az irigység beszél belőlem. Menjenek csak nyugodtan; én lehet, boldogabb vagyok egy vekeris, fancsikás vagy szuszparkos fotózás eredményein élvezkedve.:))
Én viszont azt tudom, hogy (egyelőre legalábbis!) nincs okom memóriapanaszra. Sőt.
Mégis tudnak nekem is meglepetést és újra és újra örömet okozni a régi fényképek! Mert persze, hogy nem felejtettem el, de az ember agya szelektál, és millió minden háttérbe szorul, soha esetleg eszébe nem jut, ha nincs, ami előhozza, hogy tényleg, ez így volt, ezt is láttuk, itt is voltunk... és emlékszel, hogy...? Emlékszel, mikor itt meg itt... ez és ez? S ezek tutira nem maguktól jönnek, hanem a régi fényképek láttán!
Ezeket a fotókat is most leltük meg és újra egy csomó örömet okozott: Szilvi, a nagy szárnyastömegvonzó központ! Neki úgy mentek az ölébe a tyúkok, csirkék, mint nekem a macska.:)) Akármeddig ölben maradtak nála -- időnként tele volt... khm, végterméklenyomatokkal is az otthoni öltözéke:)) --, jót aludtak közben rajta, ő meg simogatta őket, mint más a macskáját vagy kutyáját...