Talán végre túl a holtponton

Reggel pár óra készülődés ráment, mire Bencussal és a legszükségesebbekkel együtt elindultunk 9 után a buszhoz. Valamiért érdekes módon a pisilés megtörténtével sem büszkélkedhettünk, pedig azt hihetné az ember, hogy reggel nincs az az ember, aki ne akarna pisilni...
10-re már kint voltunk a gyermekklinikán. Jelentkezés, majd szokásos tömeg, várakozás... másfél óráig! Szabad ülőhely nem volt a padokon, de egy szomszéd váróból Bencusnak odahoztunk egy gyerekszéket, mi meg álltunk. Közel kellett lennünk a rendelőhöz, ahonnan csak normál hangon hívták a betegeket, s a zsivajtól, sírásoktól sokszor háromszori elhangzás után sem volt érthető, kit hívnak. Ezért e másfél órából egyet én is végigálltam, aztán már úgy fájt a gerincem, hogy elmentem pár méterre leülni. Egyébként mindhárman nagyon idegesek voltunk...
Ahogy letelt a másfél óra, végre behívtak bennünket, és közölték, hogy Bencust nem itt fogják megvizsgálni, mivel az a doktornő, aki műtötte, odaát van az ilyen-olyan pavilonban. Ott, ahol gyakorlatilag a műtéti naptól végig voltak... Talán ha egyből odamentünk volna, hamarabb ránk kerül a sor? De ezt előre nem mondta senki, hogy nem a rendelőben lesz a kontroll...
A pavilonban is várakoztunk a kezelő-felvételi hely-tálaló szűk kis közös folyosóvárójában addig, míg a doktornőnk előkerült. Szilvi találkozott egy anyukával, akivel egy szobában voltak, de azt a gyereket mással műtötték és még bent vannak. Így jobban telt az idő, mivel kellemesen elbeszélgettek.
Bencust nagyon fárasztotta a várakozás és egyre jobban izgult, ezzel együtt csendben volt.
Bekerülve érdekesnek találta a doktornő, hogy hogy maradt rajta Bencus ominózus helyén az a fásliszerű anyag, ami beleragadt és nem tudtuk kiáztatni; egyáltalán: ki tette rá és miért... A doktornő ui. nem volt ott, amikor Bencusról leszedték kínkeservesen a duplán rácsavart gézt és felnőtt emberek erejével hadakozott a vele foglalkozó és őt lefogó 4 felnőttel minden beavatkozás, így a nadrág felhúzása ellen is... S hogy ez megtörténhessen, ezért rakta egy nővér oda azt az izét. Úgyhogy ezt röviden elmondta Szilvi, de közben már fel is fektettük Bencust a kezelőágyra, aki addig még tényleg csendben volt, sőt, még a vizsgálat és beavatkozás elején is.
A doktornő végül is nemhogy le nem tolt bennünket, de semmiből nem csinált gondot és csodálkozást; azt mondta, hogy na, akkor itt most egy erős feloldásra lesz szükség. Valószínűleg hidrogén-peroxid volt az oldószer, amit használt a doktornő a kötés és seb találkozásánál, és furán pezsgett, míg egy másik orvos fokozatosan tekerte lefele az anyagot, ahogy az oldószer hatott. Az elején csak nyöszörgés és fájdalmas arckifejezés, a művelet második részénél hatalmas üvöltés és soklóerős tiltakozás volt szegény Bencusom reakciója. Kiabált, üvöltve, sírva visított, hogy "mikor lesz már vége!?? meddig tart még!?? Vége van???? Ugye, kész van?????!?!?!?!?!?!? Hagyjátok már abba!!!!!!!!!!!!"
Közben felsőtestben felgörnyedt, pedig Szilvi tartotta a vállát és az arcánál suttogva próbálta elterelni a figyelmét, én pedig a két lábát fogtam le, mert középidőtájtól lábbal is szabadulni akart. Szóval újra négyemberes manipuláción estünk át...
De végre megtörtént, utána egy testes adag kenőcsöt kapott Bencus a műtéti területre, ami ellen előre hasonló ordítozásokkal tiltakozott, pedig az már csak nyugtatta volna a sebet. Ám ezt hiába próbálnád a gyereknek magyarázni, hiszen újra átesett a műtött testrésze körüli égető fájdalmakon és zaklatáson, akkor már ösztönből és zsigerből is tiltakozik már a közelítésre is.
Mivel vérzett a tájék és tiszta kenőcs volt, ezért nem lehetett csak úgy simán alsógatyót húzni, így újra kaptunk egy bizonyos anyagot, de ezt nem rátekerve, hanem legalább csak az alsógatya belsejének elejére. Mikor felhúztuk rá, valószínűleg ahhoz tapadt, nem az alsógatyához. Reménykedtünk, hogy tényleg elhihetjük: ez már tényleg nem fog beleragadni...
A doktornő viszont még csütörtökön is látni akarja, mivel hogy még gyakorlatilag most vagyunk a holtponton, még seb van, még vérzik, s eddig nem túl sok gyógyulási lehetőséget tudhatunk magunk mögött -- nem kenhettük, nem kamillázhattuk a rátapadt izé miatt.
Bencusnak kellett egy bő fél óra, mire valamennyire megnyugodott. Nem ordított már, csak sírdogált és panaszkodott, reszketett, valamint nagyon-nagyon lassan volt képes kisterpeszben haladni előre...

Gyors csigagaloppban jutottunk el a hátsó szökőkútig, ahol leültünk annak peremére az árnyékba, és kekszeztek, ittak, én meg barátkoztam egy feketerigóval, fotóztam, valamint ettem 5-6 szál ropit.
Ezután visszafelé sétáltunk a klinikai kavicsos sétányon, Bencusnak már egész jó kedve volt, normálisan lépkedett, és szokás szerint egy pálcával "botozott", segített nekem szép kavicsokat gyűjtögetni, míg Szilvi a közben kapott 3 sms-ének megfelelve megcsörgette a másik mamát, aki visszahívta őt, és szinte a kijáratig sikerült beszélgetniük. Ott a klinika bejáratától jobbra felfele felfedeztem egy másik szökőkutat is, ami tudomásom szerint annak idején, mikor utoljára azon a részen jártam, nem volt ott, de az is lehet, hogy igen, mert elég jól körbe van nőve növényekkel, fákkal. Ott is üldögéltünk kicsit, majd kifele menve nagyon jólesett az a fagyi, amit a mozgókocsis fagyistól Szilvi vett mindhármunknak, mert neki még volt valamennyi pénze, az én "foglalkoztatás nélküli támogatásom" meg még cseszett megérkezni idáig. Mondtam is, ahogy majdnem déli 1-kor kiléptünk az agyforraló kánikulába,  hogy ez a fagyi vérré vált bennem!

Aztán átmentünk az úton a túlsó buszmegálló egyetlen fája alá, ahol már tolongott egy harmadbusznyi nép. Kiderült, hogy jobb lett volna nem átjönni ide, mert a másik, Tócós felé más irányvonalon járó busz, ami a klinika előtti oldalról indul, szinte azonnal érkezett és félig üres volt, helyünk is lett volna... még ha menetrend szerint pedig az sokkal később jött volna egyébként, ráadásul ott nem volt más lehetőség, mint a tűző napon állni és várni... ehelyett választottuk a fás buszmegállót. Hát így jártunk.
Szerencsére a mi buszunk is jött vagy 10 perc árnyékban állás után, és a buszon volt ülőhely és légkondi is. Innentől már nagyszerű volt a háromnegyed órás városnéző körút.
A macskaköves sétányon Bence bemutatta, hogy már szaladni is tud.:)
Két óra után értünk haza...

Itthon első dolgaink között volt Bencus alsógatyáját levenni és az ott belerakott anyagtól megszabadulni. Természetesen az is már oda volt ragadva kissé, és ahogy Bencus kezdte magától eltávolítani, egy idő után újra sírásba torkollott a dolog. Szilvi odanyúlt és óvatosan, de határozottan elhúzta onnan az anyagot, nehogy újra beleragadjon.
Sajnos, megint várni kellett, míg Bencus megnyugszik; a fájdalom érzetekor annyira fél, hogy elmondhatatlan. De megígérte, hogy kis idő múlva engedi majd kamillázni és Betadinnal bekenni.
Kicsit aggódtunk, hogy még mindig nem volt pisi egész nap, aztán végre sor került rá, már épp ideje volt. A megháborgatott sebet persze rendesen csípte, úgyhogy nagy ordítás volt utána újra jó ideig, de legalább túl voltunk rajta.
Mikor ezek megtörténnek, természetesen mindig van némi cirkusz, de most már szerintem sínen vagyunk...