Még nincs vége

Bevallom, azt hittem, ilyenkorra bőven nem lesz semmi gond.
Daninál már másnap sem volt, pedig ugye, ő ambuláns műtétként esett át rajta.
Más idők járnak.
Megadták mindennek a módját. Az első nap vizsgálatai alkalmával már kézfejében volt a branül. Volt nyugtató injekció, ami szerintünk valami próba lehetett még, mert túl korán beadták -- reggel 7-kor, holott a műtét végül is csúszott, 11-kor került sor Bencusra.
Úgy véljük, azért, hogy láthassák, az altatószer kis dózisára hogy reagál a gyerek, mert aszerint választják meg vagy adagolják stb. De ez persze nem biztos. Hát... Bencus kettőt látott a szomszéd ágynál lévő anyukából, meg színes pillangókat látott röpködni a szoba falánál, és valami ugráló kockákat... így, mikor ezeket mutatta volna az anyjának, tizedmásodperc alatt leesett az ágyról... csak 5-6 felnőtt volt még a kis szobában...
Utána gyakorlatilag jegyzőkönyvet vettek fel, hogyan történt a leesés... ezt Szilvinek alá is kellett írni. Csak találgatunk újra, hogy amiatt, ha véletlen az esés miatt bármi probléma jelentkezne, elismerje, hogy ott volt a gyerek ágya oldalánál (Bence a másik oldalra zúgott ki, ha az ágy egyik oldala falnál áll, ez nem történhetett volna meg!), és ne terhelje a kórházat semmiféle felelősség. (Csak találgatunk, amúgy meg fogalmunk sincs.) De egyébként Bencus meg se nyikkant efelől, továbbra is a pillangókat mesélte...

Az anyukák természetesen nem kaptak külön ágyat. Lehetett választani, hogy a műanyag széken virraszt át két éjszakát, vagy a Bence ágya szélén próbálkozik. Végül is ez utóbbi lett, mert félt, hogy újra le talál esni a gyerek. Roppant kényelmetlen volt, meg sem mert moccanni, sem hátat fordítani a gyereknek, állandóan elzsibbadt a bal oldala, és folyton leste az ablakot, hogy mikor lesz már reggel!
Egy anyuka jobban járt, ő megágyazott magának a gyerek ágya alatt. Naná, akik és cuccaik kocsival érkeznek és értük is mennek ugyanúgy, az vihet plusz laticelt, kispárnát és pokrócot.

A jó félórás műtét után visszahozták Bencust az ágyába, ahol ébredésig benne volt a torkában valami cső és a kézfejébe kötött branülön folyt az infúzió.
Bencus lassan ébredezett, kb. 4 óra hossza is volt, amíg elérkezett a "félárbocos" stádiumba. Ekkor, ahogy már nyelt is, a cső a torkából magától kifordult, az infúziótól is megszabadították. Aztán kétszer hányt. Aznap nem ehetett semmit, tehát végül is a hányás tulajdonképpen csak öklendezés volt. Sokszor ránéztek a műtött helyre, a gyerekre, elvileg másnap délelőtt jöhet haza, ha lesz pisi, és nemcsak este, hanem másnap reggel is.
Este eljött a nagy izgalom időszaka: az első pisilés! Kis nyöszörgéssel, de sikerült, hála istennek, s ezután ehetett kekszet vagy ropit, ihatott teát. A branülön át még kapott fájdalomcsillapítót és nyugtatót, így jól aludt.
Harmadnap, szombat reggel kisvizit, majd nagyvizit, végre egy normális reggeli. Készülődés, pakolászás, és már csak a pisire kellett várni. Ha csak délutánra pisil a gyerek -- akkor addig marad, csak akkor mehet. És nem segítség, ha a gyerek próbálkozik, próbálkozik, és félpercenként benéz valaki a vécébe, hogy "Na? Van már pisi?" (Egy türelméről nem híres rokon-hozzátartozó...)
Mikor végre megszületett jó pár decinyi konkrétum, jött a győztes öröm. Én úgy gondoltam, innentől már tényleg nem lesz gond! Ahogy Manóka azt elgondolta...

Aztán menni a kezelőbe, ahol elkezdték volna leszedni a kötést. A szerencsésebb kisfiúknál lejött a pisivel együtt! A kevésbé szerencséseknél egy réteg leszedését kellett valahogy kibírni... Bencus pedig a harmadik kategória volt, akit a gézes kötéssel duplán átkötöttek. Naná, hogy ez száz pisiléstől se moccan meg!
Azt az ordítást, üvöltést nem lehet leírni. Négyen fogták le Bencust, és így is alig bírtak vele! Szerintem, ha tudták volna, hogy ennyire beragadt a cucc, akkor adtak volna talán valami érzéstelenítőt vagy ilyesmi. Minden ízében reszketve üvöltött, és egyszerűen semmilyen nadrágot nem engedett felhúzatni magára. Többen próbálták egyszerre, de akkor sem! Erősen tartotta két kézzel a nadrág korcát, közben visított. Végül nagy keservesen egy pizsamaalsót sikerült ráimádkozni, de csak úgy, hogy egy nővér egy fásliszerű anyagot rátekert a műtött helyre, mondván, hogy elmenetel előtt leszedik. Kérdésre, hogy nem fog-e beleragadni, azt válaszolták, hogy áááá, ez nem géz, ez nem fog, különben is csak addig és azért lesz, hogy valami nadrágfélét engedjen a gyerek feladhatni magára.
Közben a fentebb jelzett, türelméről nem híres rokon-hozzátartozó folyamatosan morgott és sürgette őket, legalább háromszor elsütötte azt a hú-de-vicces poént szegény Bencusnak, hogy na, haladjunk már, nem a lábad tört el! Ha én ott lettem volna, megköszönöm szépen az eddigi segítséget és engedélyt adok távozásra. Nem is értem, hogy egyébként mi a francért kellett az igazán segítőkész, jószándékú, önzetlen és mindent bevállaló másik nagyinak az illetőt magával hozni, pont hazamenetelre! Mert még ha az lett volna, hogy van autója és csak ő tud vezetni. De erről szó sincs, autójuk nekik sincs. A taxival való hazaszállítást vállalta a másik nagyi, de azt ők ketten Szilvivel bőven el tudták volna intézni!
Az illető mérgesen lekezelve okoskodott, hogy mit képzel Szilvi, nem most adják a zárójelentést, hanem majd hétfőn, amikor vissza kell jönni. Ő már csak tudja. De szerencsére Szilvi jól felvilágosítódott már, hogy a zárójelentésnek az a dolga, hogy a kórházból való távozáskor adassék. Én is mondtam neki, hogy mindenképp várja meg, anélkül el ne jöjjön. Meg hogy Szilvi nehogy hazavigye már a lábzsákot! Mert biztos azt akarta... nyilván. Mindezt akkor, miközben haladtak a lábzsákban a lábzsáktartók felé, tehát még ezután jött a bedobás a használtba -- de közben az illető meg bedobta a sajátját a tiszták tartójába, annyira példamutatóan és csak ő cselekszik helyesen... Meg ugye, nem Szilvi van már ott harmadik napja... Jaaaaj...
Nem részletezem itt, de folyamatosan beleszólt mindenbe, hátráltatott, kiverte a fejükből a fontosabb dolgokat...
Mindig a volt gyerekorvosom egy mondása jut eszembe ilyenkor, akivel más dolgokról beszélgettünk éppen, mint betegségek és gyerekek: "Aki nem tud építeni, legalább ne romboljon!" Itt és most: Aki nem tud segíteni, legalább ne hátráltasson!
Lényeg, hogy a nagy sürgetésben és a folytonos "botra beszéléssel" Szilvi és Bencus ellenében elfelejtődött a fontos dolog: a ruhaanyag leszedése a műtött helyről! Senkinek eszébe sem jutott. Fontosabb volt hanyatt-homlok rohanni hazafelé -- pedig ha nem pisilt volna a gyerek, haza sem engedik.
Itthon láttuk egyébként később, hogy a zárójelentésen a kórházból való kiengedés dátuma egy nappal későbbre, vagyis mára szól! Szilvi nem is bánta volna, mégiscsak biztosabb környezetben vészelte volna át még azt az egy napot, ha ilyen problémák vannak. Csak nyilván hétvége lévén, gondolom, probléma híján egyszerűbb ma hazaengedniük a társaságot, nem várni holnapig! Ha úgy lett volna, ennél a rongybeleragadásnál nem ragadunk mi is le... nos, szakértő helyen valami segítség csak lett volna rá.

Tegnap este is kínlódtunk a leszedéssel, de már a kamillás borogatás szándékától is besokkolt a gyerek. Ha az ember közelített felé, Bencus reszketős sírógörcsöt kapott, visítozott, ordibált, annyira meg sem közelíthettük az ominózus területet. Kamillateával kellett (volna) mosogatni, de mint akit ölnek...! Nem tudom, mit gondolhattak a szomszédok. Mivel az a szarság rajtamaradt, így a Betadint sem tudtuk hatékonyan használni.
Hálisten, pisi van, fájni egyébként nem fáj neki, de az anyag nem enged...
Ma folytatódott a kínlódás, semmire nem jutottunk. Szilvi mosogatta, ennyit már engedett Bencus, csak néha hallottam visítva őrjöngést. Óvatosan, lassan még csipesszel is megpróbált a fáslira hatással lenni, de lehetetlenség.
Tegnap órákig tartott a rettegős-reszketős idegrohama, olyanokat is visítozott, hogy hívja a rendőrséget!:)) Meg hogy "ne nyúljatok hozzám, hadd nyugodjak már meg!"
Úgyhogy nem tudom, mi lesz... Holnap, hétfőn vissza kell még vinni, most én megyek velük. Maximum égni fog a pofánk, hogy ennyire nem voltunk képesek... de ott hétszentség, hogy leveszik, akárhányan kellenek is, hogy lefogják. Nagyon remélem, azért gondoskodnak vagy kitalálnak valami enyhítő és fájdalomcsökkentő megoldást, mert borzasztó egy rettegő gyereket szenvedni látni... Akárhogy szedik is le, ami ott marad, újra eleven lesz. Bármi is bele fog megint ragadni! És ilyen alapon örökké ezt fogjuk csinálni...? Ááááá, őrület...

Én mint gyakorlott anya, aki a fiával szintén túlesett hasonlón, soha nem hittem volna, hogy ez nem egy apróság, egy ambuláns műtét, ami alig nagyobb valami, mint egy foghúzás. Igaz, soha nem szabad általánosítani, ugyanis itt a teremben sem volt két egyforma eset.
Anno Dani nem volt 3 éves és neki csak egy kis függőleges bemetszés volt -- Bencus meg már 5 éves elmúlt és részleges körülmetélésre volt szükség. Laikus számára is van egy kis különbség...