Popika vendégeként

A barátnőmék házáig nekem úgy tűnt, hogy gyalogoltunk vagy egy órát. Persze biztos nem volt annyi, valószínűleg a déli órák árnyék nélküli égető hősége csalta meg érzékeimet és hosszabbította meg a utat -- nekem úgy tűnt, hogy az életben nem tudnám megjegyezni azt a rengeteg növény nevű utcát, melyen bokáig homokban végigaraszoltunk, és az irányokat, melyek felé fordulgattunk.

Persze nem volt ez hiábavaló, ennek is megvolt a maga varázsa. Emberekkel közben alig találkoztunk, ám Popika, amint elhaladtunk egy-egy ház előtt, időnként azokhoz kapcsolódó történeteket mesélt, szóval nem unatkoztunk.

Miközben érdekes dolgokról beszélt, én fotóztam közben is lila ákácot, trombitavirágot és egyebeket; nem beszélve a sok, változatos kutyusról. Emlékeztem tavalyról, hogy egy udvarnál hatalmas meglepetésemre három basset hound is előkerült, és ebben most is reménykedtem, hiszen kérdésemre Popika mondta is, hogy hogyne, megvannak...

Odaérve persze nem voltak a tűző napon a ház előtti udvarrészen, de mikor megálltunk direkt beszélgetni a kerítés mellett, sorban előjöttek kedvenc Columbo-kutyáim, mély basszus ugatás kíséretében.
Egyszerre, sajnos, nem sikerült mind a hármat lefotózni.

És egyszer csak mit ad Isten: megérkeztünk!
Ekkorára már belülről lángolt a fejünk, annyira nagyon meleg volt kint, de barátnőmék háza kellemesen hűvös volt, úgyhogy némi üdítő kézmosás és ücsörgés után le is hűltünk normálisra.
Ebéd következett: hiába tiltakoztam, hogy nem szoktam, nem tudok kétfélét enni, mert már az egyikkel jóllakom, de vendéglátóm rám parancsolt, hogy enni márpedig kell. Úgyhogy ha kicsit is, de mindkettőből ettem: hideg almalevest, majd rakott karfiolt. Utána ásványvizet ittunk, később kávét.

Kicsit üldögéltünk még az egyik szobában, közben fényképeket nézegettünk és folyamatosan cseverésztünk mindenféléről; majd kint folytattuk gyakorlatilag ugyanezt, csak most részemről a fényképnézegetést fotózással cseréltem fel. A kinti növények, napraforgó, sziklakert, szökőkutas kerti tó, az állatok újra csodálkozásra késztettek. A német juhászt sajnos, nem lehetett a külön rácsos ajtós udvara mögött lefotózni, mert szüntelenül járkált, viszont kiengedni sem lehet a macskák miatt -- valahogy abszolút nem tolerálja őket, és ezen már nem tudnak változtatni.

Megnéztük az óljukban és ketreceikben a nyuszikat, van pár óriás is köztük; és megvan a kis japánkakas a jópár darab tyúkjával egyetemben.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor megjelentek a cicák. Előbb a fehér-cirmos fiatal lánycica, akinek sajnos, vagy 1 hónapja nem jött haza az anyja, már lemondtak róla... Már jópár éves volt és ő volt a simogatható, szelíd cica. (Ezek is házhoz-kajához szoktak, lábhoz is jönnek, csak éppen simogatni nem lehet őket, nemhogy ölbe venni...)
Aztán jött a fiatal, tavaly már látott cica, akit csak úgy hívnak, hogy "A lila macska".:) Érdekes, hogy még nem jutott eszükbe nevet adni a cicáknak -- valahogy ez elmaradt. De nem is ez a lényeg... hanem hogy befogadták és etetik a cicákat.

Van a lakásban egy kis akvárium is, amelyből Popika kirakott nemrég pár harcsát a kerti tóba, mert azok mindig megették a kisebb halakat. Nos, szegény harcsákra visszaütött a dolog: őket meg valószínűleg kihalászták a cicák...
Már találkozásunk utáni napon írta Popika, hogy férje, mint ott dolgozó, gyönyörű aranyhalakat kapott az állatkertből, és belerakta a kerti tóba. Nem érték meg a másnap reggelt egy kivételével...

Először az udvar hátsó, füves részén lévő kerti hintaágyon ücsörögtem kellemesen ringatózva, Popika meg egy olyan padon ülve, amilyen a belvárosban is előfordul (igazán otthonos nagyon az egész udvaruk, házuk); aztán pedig felköltöztünk a teraszra, ahol a legjobban járt a levegő; talán a mellette lévő kis tó miatt. Már el is felejtettük, hogy olyan melegben jöttünk haza, hogy gyakorlatilag felforrt az agyunk -- most ehhez képest nagyon kellemesen éreztük magunkat hőmérsékletileg.
A teraszon üldögélve Popika kihozta az almás lepényt és háromféle fagyiból álló desszertet.
Én már sütit nem bírtam enni, de a fagyival szemben nem kérettem magam.:)
Itt környékeztek meg bennünket a cicák is leginkább, és innen lehetett róluk egy csomó képet készíteni...

Aztán úgy 6 óra körül lassan elkezdtem készülődni, Popikára bízva, mikor jön a busz, amihez kimegyünk.
De előtte én is átadtam egy Együtt antológiát, melyben több versem is megjelent, és ami még nincs meg neki -- mintegy köszönetként, hogy megint elhívott és itt lehettem.
Ő pedig már előre leszedett nekem zöldbabot, adott nyári almát, valamint felpróbáltam néhány, általa kinőtt nadrágot -- egy farmer halászgatya pont jó is rám --, valamint Szilvinek hazahoztam két ujjatlan blúzt-pántos topot. Mindezek megtetőzéseként még indulás előtt 4 szál kardvirágot is letört nekem a virágoskertjükből...

Szépséges volt ez a nap, úgy mindennel együtt.
Ilyenkor nem gondolok a lehetetlen jövőre, ilyenkor úgy érzem magam, mint egy normális ember, akinek ha már megvan, joga is van az élethez; ilyenkor a sötét kivilágosodik, és érzem, hogy nem vagyok egyedül. Ilyenkor még abban is merek reménykedni, hogy nem leszek hajléktalan és nem fogok éhen degleni, mert valami hátha még adódhat az életben... csupán amiatt, mert valakinek egy időre számítottam és bízvást remélem, ő is jól érezte magát ez idő alatt...