Összegyűltünk

Rég volt már ilyen alkalom, hogy anyámnál déltől pár óra hossza alatt összegyűltünk egyszerre ennyien: mind a négy unokája, a dédunoka, és kettő közül egyik gyermeke (én).
Szegénykém nem érezte egészségileg igazán jól magát, a lábfájásától eltekintve most egész nap nagyon szédült. Valamelyikünk folyton a közelében volt, és nem is engedtük egyedül cipelni, tálalni vagy támasz nélkül menni hagyni. De hát így sem fekhetett, nyilván, mert bár fokozatosan készült fel a mai napra, már nem lett volna értelme a délelőtt folyamán lemondani a családi találkozót, ha már ennyien össze tudtunk jönni, és félig már készen volt minden. Jó néhányszor láttam ijesztően megszédülni, mire utánakaptam, visszaszédült eredeti helyzetébe, s tök közömbösen megjegyezte, hogy "látod, így szoktam... de á, nem esek én el!"
Tőle kitelik az is, hogy sokkal rosszabbul volt, mint ahogy mutatta, mert ő sem egy panaszkodós típus, sőt, előttünk inkább bagatellizálni szokta az állapotát, nehogy megijedjünk... hogy csak maradjon jó hangulatunk. Még most is csak minket kímél és lehetőségeihez képest kibírta a napot.

Remélem, nem fárasztottuk nagyon, ha tőlem függött volna, odamegyek reggel és mindenben segítek, de hallani sem akart róla, mondván, hogy hétköznapi kajákat főz, semmi nagy trakta, ne aggódjak már, hát főzni ő is szokott, nem csak a mi kedvünkért stb., a kertben termett újborsója is már rég kifejtve és lefagyasztva várja az igazi Mamu-féle nokedlis-húsos-újrépás és zöldséges borsólevessé válást, a szintén zsenge zöldbabot is már előre lerendezte... higgyem el, semmi értelme, hogy odamenjek konyházni. Elvan ő, magának is csak szokott főzni, most egy kicsit többen leszünk, ennyi, majd segítünk ki-be húzgálni a cuccokat, teríteni, tálalni és a többi.

Mi hárman, azaz Szilvivel és Bencussal én gyalog indultunk neki a déli kánikulának, felpakolva. Bencust a körülményekhez képest képtelenek voltunk lebeszélni a lábbal lökős motorral való odáig menésről... hát nyilván nem akadályozta benne a műtét utáni állapota. Most már tényleg gyorsan gyógyul minden, nem lesz semmi gond.
Odaérve a régi, zárt kerítés legtávolabbi részéhez már hallottuk Molly összetéveszthetetlen, örvendetes csaholását, mellyel jelezte, hogy így is megismerte zajainkat-szagainkat. Tehát már ott volt kisebbik unokahúgom ővele. Mollyval ilyenkor egy jó 10 percig tanácsos nagyon vigyázni, mert annyira veszettül tud örülni az embernek, hogy annyi a ruháknak... valamint simán felboríthatja örömében a gyereket és anyámat elsősorban, de még minket is, akik nem vagyunk úgy hozzászokva, mint a gazdája.

A dolgozó emberek később érkeztek: Dani 3 óra körül biciklivel, Móni, nagyobbik unokahúgom saját autójával és kutyájával, úgy fél 4 körül. Így nem is egyszerre kajáltunk, hanem zsinórban, lényeg, hogy mindig voltak, akik éppen ettek. De nálunk sosem volt ilyesmiből probléma.

Ottlétünk alatt most is, mint mindig, az udvaron és kertben zajló családi életünk alatt a szomszéd kutyák is asszisztáltak mindehhez. Ők nagyon aranyosak, szépek is, de közel sincs olyan elit kutyatartásban részük, mint a mieinknek. Sok éve már, hogy Mamu és az itt leggyakrabban előforduló kisebbik unokahúgom minden maradékot azoknak a kutyáknak ad át, amit szinte már a levegőben elkapva habzsolnak... Legalább szabadon vannak, jöhetnek-mehetnek és van egyébként zárt helyük is, de normális ellátásban (értve ezalatt szerintem az orvosit is) és látványos emberi szeretetben nem igazán részesülnek. Ami ritka és igen óvatosnak is kell lenni az ilyesmivel: kerítésen át is csodálatosan simogatható a két kutya. Megismerik régóta a szagunkat. Szilvi unokahúgom jóban van a szomszéd emberrel is, és volt, hogy elkérte és áthozta tőle egy kis időre az egyik kutyát. Egy ideig jót rohangáltak Mollyval, de aztán látszott rajta, hogy nem találja a helyét. Hazavágyott. Még úgy is, hogy itt kapott szeretetet és kaját...

Természetesen Mamu felköszöntése is folyamatokban zajlott, néha befogtuk szegényt fényképezéshez modellt állni.:) Előre feltett szándékunk volt, hogy kivonulunk csapatostul a zöldbe (vagyis a kertben keresünk valami megfelelő zöld hátteret), és megörökítjük ezt a ritka pillanatot, hogy anyám és négy unoka plusz egy dédunoka együtt van. Sajnos, nem volt, aki egyben lefotózott volna bennünket, így valaki mindig hiányzik a fotókról (többnyire én), de az a lényeg, hogy az onokák hadserege plusz két kutya és Bence sokféleképpen meg van örökítve.
Mollyról így már, kicsit idősebb korában egyébként remek portrékat lehet készíteni. Hiszen kiskorában örökmozgósága révén gyakorlatilag csak altában lehetett fotózni...
Tök jó fej kutya...:))

Már említettem, Móni is hozta Mangót, aki egy ötéves kínai csupasz kutyus. Mindkét kutyus ivartalanított, hálisten. Mangóka annyi súlyú, mint az én Honestym.:) Egyébként meg Mangókára nagyon vigyázni kell, mert ilyenkor megsütheti a nap a bőrét, így kenni kell a testét, vagy valami "nyári ruhafélét" adni rá, a többi évszakban pedig egyértelmű, hogy elég ritkán mehet ki ruha nélkül...
Úgyhogy aztán a két kutyussal Bencusnak is megvolt a ragyogó szórakozás, ebéd után Mollyval azonnal elkezdett kötéldobálóst játszani, ami rögtön a harmadik dobálásra átesett a szomszédba, ahol az egyik szomszéd kutyus fel is kapta és körberohant a fák és a házuk körül... a szomszédnál pedig nem voltak otthon. Szóval ez jól sikerült.:)
A két-két unokatesó jókat beszélgetett, ez sem fordul elő olyan sűrűn, hogy órákon át együtt legyenek; meg hát mindnyájan úgy voltunk, hogy olyan nincs, hogy ne lehessen téma; ritkán gyűlünk így össze, de végtelenségig lehetne miről cseverészni.

Ez az alkalom tulajdonképpen nemcsak anyám szülinapjának, hanem a két hét múlva esedékes névnapjának is volt a köszöntése, nyilván nem rohamozzuk le két hét múlva újra...
Magam részéről 20 olyan könyvet csomagoltam 3 csomagba, melyeket már rég, előre eltervezett szándékkal, még dolgozós múltamban vásárolgattam apránként a mi könyvkerünkben, a 30%-os alkalmazotti kedvezmény segítségével direkt olyan könyveket, melyeket tudtam, hogy anyám kedvel. Csak az alkalomra várva bújtak meg a könyvek az előszobai beépített szekrény egyik polcának második sorában, hogy elfelejtődjenek. Szegény anyámnak meg sosincs mit olvasni, mert olyan sebesen olvas, mint a szél, őt az Isten sem tudná elegendő könyvvel ellátni. Lényeg, hogy a tavasszal előkerültek ezek a könyvek, úgyhogy így mindenki jól járt. Mert nekem, ugye, most pénzem nincs ajándékra, de így mégis kaphatott egy csomó könyvet -- már anyák napjakor is kapott 7 hasonlót (mikor azután 2 hét múlva érdeklődtem, hogy olvassa-e a könyveket, már gyakorlatilag el is felejtette, hogy volt mit olvasnia egy rövid ideig!), így egy rövid időre csak el lesz látva olvasási szomja. Dani mobilfeltöltést intézett neki, a három lány meg mindenféle hasznos dolgot, kozmetikumot, csokit, kávét, teát, virágot vitt neki.

Persze ő mindig, minden ellen tiltakozik, hogy nem kellett volna. De ha mi tiltakozunk, hogy NE készüljön, akkor esze ágában sincs figyelembe venni, merthogy enni csak kell... A fényképezés ellen is tiltakozik, hogy minek már "őtet" fotózni, ne pocsékoljuk (!!!) rá, végül meggyőztük, hogy egyszer 82 éves az ember...:) Vagy egyszer se.
Mindenesetre mi nagyon élveztük a napot, remélem, egészségi állapotát leszámítva neki sem volt rossz.
Természetesen anyám gyakorlatilag az összes maradék kaját elosztotta és hazavitette velünk...
Nyolc után, abszolút világosban (tehát nehezemre esik azt írni, hogy ESTE) elbúcsúzkodtunk, Móni hazavitt bennünket Mangókával, Szilvivel és Bencussal. Dani ment bicajjal, unokahúgom-Szilvi pedig Mollyval gyalog...

Nagy örömmel fedeztem fel, hogy a Móni autóüléskárpitja cicás!:)) Mangóka pedig a lábam mellett utazott. Nagy előnye a kutyusnak, hogy nem lesz tőle tiszta szőr az autó. Mosolyogtunk is rajta, de Móni pl. a húgát Mollyval nem szívesen viszi autón, mert Molly természetesen összeszőrözi az autót. No most meg igen szűken is fértünk volna el, öten plusz két kuty, így is kissé aggódtunk négyen és egy kuty, hogy levághatnak bennünket, mert nincs gyerekülésünk Bencusra...