Elnézéseket...

A Madarak-fák bejegyzés óta nem volt gépem, ez másfél hét. Oly módon, hogy még csak be sem tudtam jutni semmiképpen egyik operációs rendszerbe sem.
Ez most a Dani gépe, ami átmenetileg kisegít a nethiánytól. Igaz, hogy saját adataim (dokumentumok, képek) nincsenek, de legalább "vagyok". Ez nálam azért is másabb, mert az ember munkanélkülien, újság és net nélkül olyan, mintha hiányozna valami fontos része... még csak esélyem sincs arra, ha közben érkezne valami fontos, hogy tudjak róla és netán dönthessek.
Már arra is gondoltam, hogy mondjuk, heti kétszer beülök valami internetkávézóba 1-1 órára, hogy a fontosabb cuccaimat rendezni tudjam -- de hát nem olyan könnyű erre a magamfajtának rászánnia magát.
Hosszabb agytörés után jutottunk idáig, szegény Istvánt még jobban megviselte, mint engem, hogy gép nélkül vagyok -- pedig ő tényleg mindent megtett! Pár napja még a saját gépéből is kiszedett és elküldött egy 1 (2?) gigás memóriát (a fene tudja már!), én kicseréltem az enyémmel -- hátha ez enyhíti a problémát --, persze változatlan maradt a gond. Daninak viszont ez a gép -- az én előző gépem! -- gyakorlatilag csak tárolóként szolgál, mivel ő két éve a Vaterán szerzett egy laptopot magának, valami erősítőért vagy mifenéért cserébe -- tök jól járt vele, hiszen rengeteget használja és még soha nem volt vele problémája (lekopogom).
Dani egyúttal kibelezte az én gépemet is, amit (az alaplaphoz tartozó összes belét) majd elküldök Istvánnak a következő napokban postán, így tud vele kísérletezni, melyből talán kiderül, mely(ek) az(ok) az alkatrész(ek), melyek a végzetes hiba okozó(i)ja.
Nem unatkoztam közben egy percig sem, én olyat nem tudok. A házimunkák és kötelező intéznivalók mellett olvastam, hímeztem, dvd-ről filmeket néztem, és voltak fennforgások is, majd utólag írok ezekről is.
Most azért meglepődtem, hogy ennyi idő után 283 db mélem érkezett, és bár ennek majdnem fele "felesleges" levél, azért még a címlista átnézése is jelentős idő volt.
Mivel ez a gép régebbi, más szervi elosztású külsőleg is, így fel kellett raknunk az asztalra, hogy pl. az USB-lyukakat elérjem, s most az a gondom, hogy éjjelre hogy rejtsem el a macskák elől, hogy meg ne rágják a számtalan tyúkbelet...  meg hogy Haramia az éjjeli száguldozó rapportjai alatt mennyire veszi figyelembe az előtte tornyosuló akadályt...
Elnézést mindenkitől, akinek bármilyen fórumon úgy tűnt, hogy figyelmetlen vagy trehány vagyok, nem válaszolok -- tényleg nem szándékos elhanyagolás volt!

Amikor búcsúzunk

Nyomasztó, szomorú, depis és fájdalmas érzés, amikor olyan valaki távozik az életből, aki ott volt a gimnáziumi éveim alatt... És egyben hihetetlen is. Én elsős voltam, az illető negyedikes. És milyen érdekes a sors: szinte napra pontosan az én esküvőm után 1 évvel volt az ő esküvője is: az  unokatestvéremmel (aki persze másik gimibe járt). Az unokatestvéremmel, akinek nemrég az oktatási stúdióját reklámoztam sokáig, ő pedig alkalmazott engem 30 napra adminisztrálni.
Férje 59 évesen, 2 évi súlyos betegség után ment el.
Sokan voltunk a temetésen, a ravatalozó mélyétől, a koporsótól egészen az ajtóig több méter szélességben élő virágok, koszorúk és csokrok jelezték az utat... Emlékezetes volt, hogy a szertartás elején és végén Ravel Bolerója szólt halkan a hangszóróból, de közvetlenül a végső nyughelyre való kísérés előtt némán és megilletődve hallgatta végig a tömeg Révész Sándor Vigyázz a madárra című számát... Igazából ennek a számnak most tudatosult számomra valódi mélysége és értéke.
Ilyenkor keményen megdöbben az ember, hiszen emlékeinkben ugyanazok a fiatalok vagyunk, akik akkor, a hetvenes években a gimiben rohangáltunk. Nem igaz, hogy belül megváltozunk, megöregszünk. Kívülről kétségtelen: lehet, persze, hogyne. De belül... meggyőződésem, hogy mindenki mindig ugyanaz a lélek marad, ugyanaz az ÉN, bárhogyan is formálódik az az élet során, maga az ember bármennyit változik, tanul, nemesedik, gazdagodik (s ennek itt köze nincs anyagiakhoz!), lesz sokkal bölcsebb és tapasztaltabb -- az életünk minden szakaszában, belül, mélyen ugyanaz a riadt, esendő, támaszt, védelmet, szeretetet, vigaszt, hitet és gyámolítást kereső ÉN áll, ugyanaz, aki születéstől kezdve volt, van, és most az út végén áll. Ez az ÉN persze természetesen lehet az élet során nagyon sokszor boldog, vidám, gondtalan, önbizalomtelt, büszke; sőt uralhatja akár negatív jellem vagy tulajdonságok is -- egyvalami biztos: ott mélyen belül én mindig ÉN, tudatilag ugyanaz maradok. Múlhatnak évtizedek, az ember érezheti fizikailag az eltelt idők, betegségek, traumák, terhek súlyát és nyilván tisztában is van korával -- de lelki tudatában senki nem lesz más ember. Tudatilag Ő mindig csakis Ő marad, bármennyit épülhet-fejlődhet-szépülhet-erősödhet-elanyátlanodhat-gazdagodhat is az a lélek.
Legyen neki könnyű a föld.

Kis Celipp

A lomtalanításnál előkerült kis Celipp. Ez szinte hihetetlen, vagy 30-40 éve nem igazán láttam... és közben csak hatszor költöztünk.
Őt nagy Celipp után nagyjából egy év múlva kaptam, valami olyasmi kapcsán, hogy jól szerepeltem egy növendék-hangversenyen, természetesen hegedű a téma tárgya illetve eszköze.
Már meg nem mondom, hogy ő is felfújhatós volt-e, mivel most szinte teljesen lapos, de szerintem nem, mert semmi nyomát nem lelem ennek. Bár nagy Celippnél sem, mert az a rész nyilván el lett dolgozva az utó-kitöméskor, de arra bizton emlékszem; míg erre nem, hogy utólag ki lett-e tömve egyáltalán, vagy csak egyszerűen elenyészett a benne lévő eredeti kitömés...
Milyen szerencse, hogy régi játékaink kedvelései időnként a gyerekeink szimpátiájával is találkoznak. Mert ennek köszönhető megmaradásuk.
Most odaraktam nagy Celipp mellé, az egyik macskafekvőkéhez...

Ruhaleadás a Forrásnál

Ha lúd, legyen kövér...
Még aznap este, hogy kilomtalanítottunk, nem nyughattam addig, míg saját szobámban a szekrénysor kétajtós akasztós részét a fölötte lévő gardróbrésszel, és a négypolcos ruhásat ki nem rámoltam...
Hiszen ki tudja már, mikor volt az utolsó, amikor Danival sportszatyrokkal elvittük a máltais ruhaosztásra a felgyűlt felesleget.
Hát most is volt rendesen. Talán a napközbeni aktív szelektálás is megedzett, mert mindennemű meditálás és sajnálkozás nélkül hajigáltam kupacba mindent, amiről tudtam, hogy évek hosszú sora óta úgysem veszem fel. Egy csomó, mosásoktól az idők folyamán gyerekméretre vagy igen érdekes, négyzet alakra deformálódott-zsugorodott póló került a halomba, gyarapították még a kupacot múlt századot idéző, divatjamúlt és kinőtt, ilyen-olyan gatyók -- farmerok, sztreccsgatyák, vászongatyák, cicanadrágféleségek -- tömegei is. Ide került egy csomó cucc, amiket csak úgy kaptam, mert az illető "kinőtte" őket, s mondván, hogy nekem biztosan jó lesz a kisebbméretűségem okán. Ilyen szempontból nem volt rossz életem több közösségében is kisméretűnek lenni (nem magasságra!), mert sokszor kaptam ilyen ruhacsomagokat azzal, hogy "ha meg nem sértődöm...", s ahol mindenki jól járt. Jó is volt, egyik-másik ruhadarab szinte kedvenceimmé lett időnként. Csak hát már ezek többnyire tényleg igen régen voltak, és magukon viselik nagyjából az igen régi évjáratokat is...
Közben Szilvi is csapott a cuccok között néhány kört, és válogatott magának jónéhány pólót, és még épp jó lett rá a 4 legkedvencebb farmerom, melyeket évekig hordtam, és még tök jók -- csak rám már csak éhgyomorra és hanyatt fekve felhúzva a cipzárt jönnének rám...
Közben még Szilvi is likvidált hozzájuk egy nagy szatyornyit a saját holmijai közül...
Mikor végeztem, már a lábam is reszketett, de még ezután jött, hogy levarázsoltam az előszobai beépített legfelső polcáról az utazótáskáimat, és szépen mindent behajtogattam. Mikor láttam, hogy ez feléhez sem lesz elegendő hordozóalkalmatosság, Szilvi is ideadta az övét, plusz hozzáraktunk vagy 4 nagy erős műanyag szatyrot, és folytattam a behajtogatást.
Nyilván ezekbe a halmokba nem kerültek szakadt vagy abszolút hordhatatlan, szétment dolgok. Ha jótékonykodásra szán ilyen cuccokat az ember, azért azt figyelembe kell venni, hogy ezeket nem lomnak viszi az ember, hanem a rászorulóknak, akik hordják is majd azokat. Régebbi időszakokban bizony sűrűn találkoztam szembe saját régi cuccaimmal környéken lakó emberek által hordva, melyeket szintén ezen a lakótelepen adtam le... Nem volt rossz érzés!
No, így késő estére össze is állt a számítógépem közelében egymás hegyén-hátán 3 tömött utazótáska és 4 óriási műanyag szatyor, színig ruhákkal. Hova máshova is tettem volna őket reggelig, a számítógépem most úgyis használaton kívüli állapotban leledzik...
Közben Dani is volt itt, aki látta, hogy zsibit csináltunk a szobámból, ő is hozott egy zsák szennyest mosni. Hurrá! Ruha ruha hátán!:) De azért idefelé megérdeklődte a neki szomszéd garzon földszintjén működő Forrás segélyszolgálatnál, mikor is foglalkoznak ruhabevétellel -- nehogy potyára cepekedjünk. Annak idején, mikor odaköltözött a nagynéném lakásába, annak cuccait, amit mi zsákokba raktunk, ő is oda vitte le...
Hálisten, naponta 10-től du. 4-ig vihetjük a ruhákat!
Ezután már csak az egyelőre megkímélt és hordott ruhaféléket kellett lazán visszarakni a szekrényekbe, nagyon jó érzés volt végre rendben látni azokat, és csodák csodája, tartósan áttekinthetővé is vált a pakolmány. Mert mondanom sem kell, most, a szanálás során akadtam rá évekig hiába keresett felsőkre, pólókra, amelyekről tudtam, hogy megvannak, tudtam, hogy kéne időnként egyik-másik, csak éppen egyáltalán nem látszottak, mert a tumultusban hátragyűrődtek vagy ilyesmi. Rendet rakni meg érdemben hiába rakott az ember, ha két cucc kihúzgálása után ugyanabba a káoszba került a tartalom. Ez a tartalom ugyanis bőven meghaladta a szekrények űrtartalmát, ergo rend csak a rendrakás utáni első hozzányúlásig volt bennük...
Másnap alig múlt 10 óra, Szilvivel elindultunk az első 2-2 szállítmánnyal, tekintettel mellső végtagjaink számára... Azért megjegyezném, hogy Szilvi óvakodott az egyik 20 éves, ciklámen, kék és lila színekben pompázó utazótáskám vitelétől. Mert hogy micsoda színösszeállítás! Mondtam, hogy érdekes, nekem most eszembe sem jutott, hogy erre a párméteres útra dekoratívan nézzek ki komplex kiegészítőkkel, különös tekintettel a táskára..:))
Nincs messze tőlünk a Forrás, lényegében tényleg egy ötpercnyi út, ami csak akkor tűnik soknak, ha az ember a belét húzza és roggyan a lába a cipekedéstől.:)) De sebaj, annyi baj legyen, fő, hogy elkerüljön tőlünk a cucc és jó helyre.
A Forrásnál nagyon kedvesen fogadtak minket, megjelölték a helyet, hova pakoljuk ki a holmit, és közben többször, többen is hálájuk jeleit adták és nagyon köszönték. Mondtuk, hogy még lesz egy fuvar, mire nem botránkoztak meg, sőt biztosítottak afelől, hogy nem baj, hisz' nagy szükség van rá!
Így mire a következő adag csomagokkal odamentünk és feltornyoztuk a ruhákat -- igyekezve a behajtogatott ruhaneműket ugyanúgy, két tenyér közé fogva szedegetni kifelé és úgy rakni egymás tetejére --, a végeredmény igen tetszetős volt és cseppet sem szerénykedő mennyiség: vállmagasságig 4 sornyi, a fal és szomszéd sorok által megtámasztott ruha állt a falnál.
Jó érzéssel és sok-sok hálás köszönettel jöttünk el. Én már sokat és sokszor jótékonykodtam életemben, ismertem ezt az érzést, ám Szilvinek még nem lehettek túlzott tapasztalatai ez irányban, mert a nap folyamán többször is elégedetten mosolyogva sóhajtott fel, hogy milyen jó érzés volt adni.

Lomtalanítunk

Kihasználtuk az idei tavaszi lomtalanítást, bár máskor is igyekszem elaggott, működésképtelen, lejárt és már haszontalan dolgaimtól megszabadulni, de most Szilvi segítségével hatékonyabb eredménnyel zárhattuk a napot.
A lomtalanítás, tehát amikor elviszik a kijelölt helyekre kirámolt cuccokat, másnap reggel volt, így nyilván előző nap, lehetőleg estig kellett leszállítgatni a holmit. Régebbi években nem lehettem túl hatékony, mert mivel dolgoztam, este tudtam meg a liftajtóra kitett (ha épp addigra már le nem szakított) papírról, hogy lomtalanítás, és reggel már viszik is. Akkor meg már... amit sokat kerülgettünk, azt lecipeltük, de különösebben nem mélyedtünk el a beépített és egyéb szekrényekbe.
Most viszont igen. Kirámoltuk az előszobai 5 ajtós, plafonig érő beépítetteket. És hát igen. Volt ott minden, ami évtizedek alatt felhalmozódhat... mert hogy majd jó lesz az még valamire. Persze sose. Mert az ember egyrészt elfelejti, mit hova tett el a majdani "valamiségre", s a rohanó életben nincs türelme hetekig keresgélni, hanem beszerzi az újat.
Jó volt ez sok mindenre. Például előkerültek rég keresett dolgok, melyeket a likvidálás utáni legközelebbi rendszerezéskor könnyen megközelíthető helyre pakoltunk, remélve, hogy azt meg is jegyezzük.
Előkerültek olyan dolgok, melyeket még Dani nem vitt el, de teljesen rendben vannak és szüksége lehet rá. Vagy olyan gyerekjátékok, melyek némi higienizálás után Bencus örömét fogják szolgálni. Saját szeretett tárgyaim. Több szatyornyi fonal (hiszen régen rengeteget kötöttem-horgoltam!), melyekre anyukám nyújtotta be igényét nem is olyan rég, hiszen egyre-másra horgolja az ágytakarókat, és a saját maradék fonaljait nagyrészt már elhasználta! Kötő- és horgolótűk mindenféle méretben és fajtában. Két doboz gyöngyfonal a hímzéseimhez, melyek helyéről idáig csak találgattam, de sosem leltem meg valahogy. Macskagallér műtött állat esetén. Gyertyák és mécsesek. Karácsonyfadíszek és -talpak. Elektromos vízforralók, melyeket önellátó nyaralásainkhoz használtunk annak idején bérelt házikókban, kempingekben... Egy doboz diafilm a hozzá tartozó szuperjó vetítővel.:)) Két falisuba, két egyéb díszítő faliszőnyegféle, jópár kész polc -- ezeket talán fel is tennénk, ha lenne valaki ismerős, aki betonfúró Hiltivel rendelkezik, de hát nincs, és pont ezért lettek félretéve száz éve is.
Három polcnyi cipő, melyből csak egy párat használunk, mert a többinek hol ez, hol az a baja, szóval csak a torkuk véres... három-négy polcnyi triplasoros könyv, amely marad, hisz azért került oda, merthogy a szobában már 15 éve sem fért. Közülük persze hátulról előkerültek azok a szerelmesregények, melyeket anno még anyukámnak vettem és mivel hátulra kerültek, valahogy elfelejtődtek. No, most majd megkapja őket, úgyis állandóan könyvhiányban szenved.
Ezeket csak teljes kipakolással lehet megtalálni, amihez pedig a szobalétrát is muszáj elővarázsolni! Most pedig ezt is bevetettük, szerencsére. Az egész napos, reája való fel-le mászkálástól másnapra olyan izomlázam lett, hogy ihaj-csuhaj.
Igazándiból, amiket likvidáltunk, rég tönkrement műszaki cikkek voltak, kiégett foglalatú kislámpák, melyek buráit képtelenek voltunk letekerni... így mentek azok is... 3-4 több évtizedes fényképezőgép, köztük első Szmena-8-ammal... egy 35 éves hajszárító teljes készletben, régi akváriumherkentyűk, 2 zsák fűrészpor Cucus (aranyhörcsögünk) idejéből, egy csomó ilyen-olyan deszka és léc, amelyekkel roppant óvatosan kellett bánni a kiálló szögek miatt, s melyekből akár még lehetett volna is valami polcféleség is az akkori tervek szerint, amikor még olyan ezermester lakótárshoz is közünk volt, aki ilyen téren nem ismert lehetetlent... Ezentúl még jó sok, tőnél elrohadt padlófelmosónyél, felismerhetetlen játékfélék...
És hát miután a cipőket alaposan átválogattuk, hogy melyiknek mi baja -- plusz az előszobában különálló cipőtartó szekrényből is közéjük seperve két polcnyit... --, lényegében 3 darab, vállmagasságig érően tele és fél zsák cipő! Melyeken egyaránt nyomon követhettük és csodálhattuk a divat megannyi változását, illetve azt, hogyan lesz a gyerekből felnőtt, valamint hogyan kell sportcipőket és teremcipőket olyan állapotúra szétrúgni, hogy azokon két négyzetcentinél több ép hely ne lehessen.
Lassan alakult vissza a derékig érő szemétdomb előszobává, és álltak össze a leviendő zsákok, óriási reklámszatyrok. Több órai meló után.
Ezután több menettel lehordtuk Szilvivel a cuccokat a gyűjtőhelyre, ahol már "szeretettel" és felvillanyozódva fogadtak bennünket az aznaptól holnap reggelig ott aktívkodó guberálók. Akiknek az a szokásuk, hogy soha nem elég semmi, ha kezed nyújtod, rögtön a karod tépnék ki. Valahogy a nagy, fekete, cipőket tartalmazó zsákjainkat már nem is láttuk a konyhaablakból, mikor felértünk a hetedikre egy-egy menet között... de nem baj, legalább nem hányták szét, vagy legalábbis nem ott!
Mire mindent lehordtunk, végighallgattunk olyan igényeket érintő millió kérdést, melyek nekünk sosem voltak, eszünkbe sem jutottak és szerintem rólunk nem is lehettek volna feltételezhetőek, hogy olyasmit tárolunk vagy lehordunk... na mindegy. Jelzem, az autóakksik nagyon kelendőek lennének!
Egyébként az esti órákban jól megszaporodott a hatalmas kanyarházunk többi lakója által is lehordott cuccok száma, de csak percek voltak, amíg akár hegynek is látszhattak a dolgok, mert érdekes módon ezeknek a keresgélő jóembereknek vagy ismerőseiknek utánfutós kocsijaik is akadtak, így a törött Pille-széktől, folytonossági hiányokban szenvedő fotelektől, lecserélt negyedszázados erkélyajtóktól kezdve hordtak ezek mindent, még éjszaka is! Egészségükre, én valójában örülök mindig annak, ha valaki más tovább is akarja vagy tudja használni azt, amit már én is kigórok. De ami nem tetszett, az a (már ugyan megszokott) tahóság, vagyis az, hogy szétberheltek, kiborogattak mindent és szeméttelepet csináltak a zöld részen. Kiöntötték a ruhás zsákokat, szétszedték a műszaki dolgokat, s ami nem kellett, úgy is hagyták. Hát csak nem szedik össze eredeti állapotára, urambocsá, zsákokba, dobozokba azt, ami nem kell még nekik sem?
Reggelre, mire jöttek a hivatalos elszállítók, elég lapos, ám annál szélesebb szemétáradat fogadta őket, de úgy látszott, megszokták... mindenütt ez van lomtalanításkor. Elindult 4-5 munkásember a területen, és több kört futva szedték össze a likvidált holmikat...

Madarak és Fák Napja

Amit nem árt tudni erről a napról (Wikipédia):
1902-ben, Párizsban az európai országok egyezséget kötöttek a hasznos szárnyasok védelmének érdekében. Az 1906. évi I. törvénycikk szerint minden év májusában egy napot az iskolákban arra kell szentelni, hogy megismertessék a diákokat a hasznos madarakkal.
A világon először Chernel István ornitológus szervezte meg, 1902-ben, hazánkban. A természetvédelmi törvény 64. § (3) szerint 'Minden év május 10-e a Madarak és Fák napja. E nap megemlékezéseinek, rendezvényeinek a lakosság -- különösen az ifjúság -- természet védelme iránti elkötelezettségét kell szolgálnia.'

És privátilag:
Nagyon szeretem a fákat...
Elnézem és külön tanulmányozok rajtuk mindent, valahányszor csak figyelhetem őket. Törzsüket, a változatos kéreg borította ifjabb-korosabb törzseket. Vannak konkrét fák, s ugyanazokat a fákat az év mind a négy évszakában látom; ha virágzanak, szinte szédülök a temérdek virágszirom illatárjától, majd figyelem napról napra növekedő terméseiket dús, zöld nyári lombjaik alatt. És imádom  az őszi levéltengert... különlegesen változatos, meleg színeiket kedvenc évszakomban. Szeretem és a természet nagy ajándékának tartom azt, hogy van, ami a nyári hőségben árnyékot adjon. Azt, hogy a madaraknak élőhelyet adnak, védelmet, biztonságot, árnyékot, táplálékot biztosítanak. Télen pedig ágaik, gallyaik szövevényes ábráit figyelem, s vizuális képzeletem gyakran azokból képeket alkot. Buszmegállókban ácsorogva mindig a fákat csodálom, úgy érezve: hasznosan töltöm az időt... Szinte hallom, ahogy lélegeznek, sóhajtanak, tudom, hogy éreznek! Sajnálom őket, együttérzek velük, amikor vihar tépi vagy dönti ki őket, s még inkább, ha vandálok szaggatják, törik le a fiatal facsemetéket.
Szeressétek a fákat!

A fákhoz

Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.

Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.

Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.

Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,

levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.

Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.

A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.

És szeressétek a madarakat!
Annyira szívmelengetőek ők... csodálatra méltóak, ahogy túlélik a természet viszontagságait különböző évszakokban, ahogy a kis veréb vagy a téli estéken is éneklő feketerigó képes kibírni a recsegő mínuszokat, dermesztő szélviharokat vagy nyáron a szomjúságot, ha hetekig nincs eső. Irigylésre méltó repülni tudásuk képessége általi hatalmas szabadságuk, de ugyanakkor esendőek is... vigyázzunk rájuk!
És persze tisztelettel vegyes csodálatot érzek a nagymadarak iránt; fenségességük félelmetesen szép, lenyűgöző... a varjak iránt, kik annyira szuverének, igénytelenek, túlélők...

Gondolatok feketerigóra

Harsány feketerigóhangra ébredek,
csak ámulok -- de hisz szárnya van,
miért is lenne gond neki
a hetedik emelet?
Párkányon ül és befelé nézegetve
lelkesen zengedez
szívvidító, kedves éneket...
újul a természet...
friss-zölden lengedeznek
hibátlan levelek,
harmatos, tiszta fű
issza a reggeli napfényt --
mennyire lélektápláló látvány ez
hunyorgón éledő szememnek...
ez adja a legszebb, legnemesebb
üzenetet,
az örök körforgás tudatát
s az újrakezdés reményét
az embernek...
szomját oltja a szemnek,
a szívnek,
a léleknek,
bizakodássá varázsolja
a reménytelenséget,
nevetéssé a könnyeket,
szeretetté a gyűlöletet...
s kezedbe a kezemet.

Varjak

Varjak,
ti csillogó bársony,
mélyfekete lények,
egyszerűn igénytelenek,
csodállak titeket.
Ha téli napon dideregve,
hideglelősen fázva
nézem seregetek,
kik a semmiben keresitek
bizonytalan „kenyeretek”,
mindig elgondolkozom,
s mélyen magamba szállva
döbbent meg létetek,
mily természetes nálatok
a percről percre írt
túlélés ténye…
titeket látva
újra és újra
bámulatba ejt
szívós, szótlan,
tűrő, harcedzett,
szuverén lényetek.

Egy kora nyári délután

Alig vártam, hogy mehessek a fogkrémért, a gyógynövényes hölgy azt mondta kérdésemre, hogy inkább délután menjek. Meg is történt, pár perc alatt lezajlott a vétel. Az előző, e fogkrém iránti megfosztott ínséges időszakom következtében hamarjában kettőt rendeltem belőle; tapasztaltam, jó beosztással nekem nagyon sokáig elég lesz ennyi. Ezek a tubusok lényegesen nagyobbak egyébként, mint egy átlag fogkrém. Számítottam rá, hogy azért ennyi idő után feltehetőleg nem annyi az ára, mint akkoriban, mikor még hozzájutottam, ez egyébként is a mindenkori euróárfolyamtól függ. 1400 és 2000 között jutottam általában hozzájuk, no, most 2500-at fizetett a hölgy maga is darabjáért. Hát kicsit szívtam a fogam (hogy a fog tárgykörnél maradjak...), de tudom, most "időtlen időkig" nem lesz gondom fogkrémre...

Innen még bementem a szomszédos -- a nagyállomási utáni (szerintem) legnagyobb -- "százas" boltba itt a Tócós téren, nem bántam meg, mert az instant 10-es Nescafé tasakja 150 Ft-tal volt olcsóbb, mint a coop-os... de még a hozzánk közeli, ennél kisebb százas boltban is 80-nal több szokott lenni annál, amennyi itt ennek az ára! Pedig eddig fenekem verdestem földhöz és oda is jártam érte, hogy ott milyen ócsó! Naná, a Coophoz képest... Úgyhogy vettem is itt három tasakkal. De amúgy is pompásan el lehet nézelődni egy ilyen nagy kiterjedésű, millió olcsó cikket árusító helyen.

Hazafelé sétálva a szinte nyáriasan meleg időben (és nyilván idefele is) elmegy az ember az ovi előtt. Ahova régen Dani, most pedig Bencus jár. A kölkök kint tomboltak jöttömben is, most hazafelé mentemben is... a kerítés környékén megálltam a bokrok, fák takarásában, próbáltam kiszúrni Bencust... ám ez nem sikerült, se oda-, se visszafelé. Ránézve az órára láttam, hogy Szilvi kb. 10 perc múlva jön a gyerekért, hazaszóltam neki, hogy itt vagyok az ovinál, megvárom, hogy jöjjön, és együtt menjünk Bencusért, aztán meg elsétálunk a Daniék garzonjához fagyizni egyet -- én ritkán szoktam, pedig imádom; csak hát az a rohadt takaró ne lenne olyan rövid...
Szilvi jött is egy pár perc múlva, s kiderült, hogy azért nem láttam Bencust a kinti gyerekek között, mert az ő csoportjuk pont bement inni.
Viszont, amitől valamiféle szeretetteljes balzsam ölelte körül a szívem, az az a váratlan gesztus volt, ahogy Bencus meglátott engem és az anyját a bejáratnál, szemei hatalmasra nyíltak az örömtől, és fülig érő szájjal rohant felénk... és átölelt... engem! Hozzám bújt kis fejével, és kezeivel szorosan ölelt. Magam sem értettem, miért is látok homályosabban hirtelen...
Persze aztán meg lehet ezt magyarázni: az anyja az állandó tényező mellette, nyilván nagyrészt ő van vele, ő viszi-hozza általában oviba. Én, ha megyek is néha érte oviba, az anyjával teszem. Hogy szokjam, arra az utópisztikus jövőre nézve, amikor Szilvinek netán állása lesz és ha dolgozik, én hordom Bencét oviba. Szóval az anyja az etalon. Az, hogy én is mentem most, az volt neki a hab perpillanat a tortán.:)

Bencus boldogan hancúrozott előttünk, míg mentünk a fagyizóhoz. Amelynek ilyenkor van a napi csúcsforgalma: ilyenkor van a gyerekszállítási dömping, ráadásul baromi meleg is van, tehát jól megy a bolt. Bencus egygömbös kólafagyit kért, Szilvi két-, én három(!)gömböset ettem, de úgy éreztem, most akárhány gömböset is meg tudnék enni.:)
A téren kör alakban vannak padok, a középen lévő fák körül. Mindez pluszban a cukrászda elé kirakott asztalokon-székeken kívül. Úgyhogy mindenképpen le tud az ember ülni valahova.
A fagyi vérré vált bennem; nehezen viselem ezt a korai hőséget amúgy...

Közben úgy helyezkedtünk, hogy láttuk a Dani erkélyét, hiszen a Randevú cukrászdás garzon melletti ugyanolyan hétemeletes garzon másodikján lakik. Kiszámoltam, hogy délelőttös, tehát elvileg akár találkozhatunk is vele! És lőn! Mondtuk is, hogy ilyen nincs! Ahogy ülünk, egyszer csak rezignáltan jön Dani a Coop felől, már a téren járt és ment a kapuja felé, mikor észrevett bennünket. Akkor már Bencus túlvolt a fagyiján és élénken ugrándozott összevissza, rakosgatta az itt-ott felszedett macskaköveket, volt néhány óvodás ismerőse is "kéznél".

Beszélgettünk "kisfiammal" pár szót, mondta, bevásárolt már... amit ő egyébként még mindig nem szokott meg, hogy komolyan vegyen, mióta önállónak kell lennie. Heti 1-2 alkalommal döbben rá, hogy nincs pl. kenyere -- mikor már hót éhes... Amúgy meg, ha jön és hozza a szennyesét, amit én kimosok és -teregetek, miután megszárad, megvarrom, kivasalom esetleg, amit kell és behajtogatok mindent -- olyankor ha csak lehet, mindig pakolok neki a mi kajánkból. Bármilyen egyszerű is az. Hogy mégis egyen azért főttet, hazait is. Bár tojást, lecsót, rizset, csirkemellet szósszal, levesport bármikor tud főzni már...:)) Van, hogy párnapos kajákból 1-1 adagnyit majd' minden napról el tudok neki tenni, akár úgy is, hogy lefagyasztom. Ráfér a segítség, mint bármelyikőnkre is ráfér, sajnos... és azzal segítünk a másiknak, amivel csak tudunk.
Később elmondta, hogy azért volt olyan rezignált, mert hazaérve munkából ledőlt (délelőttös műszak után mindig kivan), és röpke alvásából egy csengetés ébresztette. Ő kiment, és hát... egy csont-bőr néni állt az ajtó előtt, aki lesütött szemmel, szégyenlősen rebegve kérdezte, hogy nincs-e valami ennivalója...! Dani maga is vásárlás előtt volt, mutatta az előszobai hűtőt, hogy egy fél doboz teje van összesen... se kenyér, se semmi... Szóval ez az eset eleve megalapozta a hangulatát. Mint ahogy minden érzékenyebb -- és főként érintettebb -- emberét is! Ebből már következett az a gondolatmenet is, hogy mit tudna tenni, hogyan is tudna segíteni, hiszen most is pl. 73 ezer Ft-ot kaptak kézhez ő és csoporttársai. Három műszakban! Mert hogy most kevés volt a túlóra!
És mindemellett örüljön maximálisan, hogy VAN állása, és reménykedjen mindörökké, hogy hátha nem rúgják ki!
Ide jutottunk... ez borzasztó...:(
És ha belegondolunk, ő ebből a 73-ból az igen kemény illetékrészlettel együtt majd' 60-at befizet a garzon fenntartásával... az összes többi, akár szinte mind az egész 13 ezer... marad ÉLNI!

Na mindegy, ha nem mélyedünk bele ezekbe a gondolatokba -- melyek mellett, hiába, ugyanolyan tehetetlenek maradunk és nem tudunk rajtuk változtatni --, ettől függetlenül jól telt ez a délután, örültem a fogkrémnek, Bencus fogadtatásának, a fagyizásnak, meg úgy egyáltalán annak a véletlennek, hogy így mind a négyen összetalálkoztunk spontán... a gyerekeim, az unokám és én.