Madarak és Fák Napja

Amit nem árt tudni erről a napról (Wikipédia):
1902-ben, Párizsban az európai országok egyezséget kötöttek a hasznos szárnyasok védelmének érdekében. Az 1906. évi I. törvénycikk szerint minden év májusában egy napot az iskolákban arra kell szentelni, hogy megismertessék a diákokat a hasznos madarakkal.
A világon először Chernel István ornitológus szervezte meg, 1902-ben, hazánkban. A természetvédelmi törvény 64. § (3) szerint 'Minden év május 10-e a Madarak és Fák napja. E nap megemlékezéseinek, rendezvényeinek a lakosság -- különösen az ifjúság -- természet védelme iránti elkötelezettségét kell szolgálnia.'

És privátilag:
Nagyon szeretem a fákat...
Elnézem és külön tanulmányozok rajtuk mindent, valahányszor csak figyelhetem őket. Törzsüket, a változatos kéreg borította ifjabb-korosabb törzseket. Vannak konkrét fák, s ugyanazokat a fákat az év mind a négy évszakában látom; ha virágzanak, szinte szédülök a temérdek virágszirom illatárjától, majd figyelem napról napra növekedő terméseiket dús, zöld nyári lombjaik alatt. És imádom  az őszi levéltengert... különlegesen változatos, meleg színeiket kedvenc évszakomban. Szeretem és a természet nagy ajándékának tartom azt, hogy van, ami a nyári hőségben árnyékot adjon. Azt, hogy a madaraknak élőhelyet adnak, védelmet, biztonságot, árnyékot, táplálékot biztosítanak. Télen pedig ágaik, gallyaik szövevényes ábráit figyelem, s vizuális képzeletem gyakran azokból képeket alkot. Buszmegállókban ácsorogva mindig a fákat csodálom, úgy érezve: hasznosan töltöm az időt... Szinte hallom, ahogy lélegeznek, sóhajtanak, tudom, hogy éreznek! Sajnálom őket, együttérzek velük, amikor vihar tépi vagy dönti ki őket, s még inkább, ha vandálok szaggatják, törik le a fiatal facsemetéket.
Szeressétek a fákat!

A fákhoz

Ott, hol erdők mélyén ős fák magasodnak,
gyorsan halványulnak pászmái a Napnak.
Bokrok között lustán fészkelő árnyékok
nyújtózva uralják az erdei világot.

Szeretem a fákat, lombjuk susogását,
óvó árnyékukat, levelük formáját.
Tavasszal csodálom pompás díszeiket,
virágzó varázzsá váló színeiket.

Nyáron árnyékukban élhetőbb az élet,
sokszor átölelek egy-egy kérges törzset.
Hallgatom hangjukat zsongó lombjaiknak,
üzennek-e titkot földi halandónak.

Leveleket nézek: bennük a fa álma,
merengve simítva: mennyiféle forma!
Apró, cakkos, fényes, hatalmas, bársonyos,
lehet akármilyen: szabdalt vagy karéjos,

levelek nélkül oly dísztelenek a fák,
száraz gallyakkal csak gyászos, halott az ág...
Ősszel kápráztatón öltöznek legtöbben,
sárga, rőtvörös, barnás-zöld színekben.

Télen, ha hó hullik, pazar, csodás látvány
minden egyes fa, ahogy hó ül gallyán-ágán.
Zúzmarát szikrázik minden porcikájuk,
ezüstfényben csillog tiszta hóruhájuk.

A fák, ahogy én látom, eleven lényekként,
vigaszt, érzést adnak, védelmezőkként.
Tisztelet ébredhet emberi szívekben,
ahogyan helytállnak e viharos életben.

És szeressétek a madarakat!
Annyira szívmelengetőek ők... csodálatra méltóak, ahogy túlélik a természet viszontagságait különböző évszakokban, ahogy a kis veréb vagy a téli estéken is éneklő feketerigó képes kibírni a recsegő mínuszokat, dermesztő szélviharokat vagy nyáron a szomjúságot, ha hetekig nincs eső. Irigylésre méltó repülni tudásuk képessége általi hatalmas szabadságuk, de ugyanakkor esendőek is... vigyázzunk rájuk!
És persze tisztelettel vegyes csodálatot érzek a nagymadarak iránt; fenségességük félelmetesen szép, lenyűgöző... a varjak iránt, kik annyira szuverének, igénytelenek, túlélők...

Gondolatok feketerigóra

Harsány feketerigóhangra ébredek,
csak ámulok -- de hisz szárnya van,
miért is lenne gond neki
a hetedik emelet?
Párkányon ül és befelé nézegetve
lelkesen zengedez
szívvidító, kedves éneket...
újul a természet...
friss-zölden lengedeznek
hibátlan levelek,
harmatos, tiszta fű
issza a reggeli napfényt --
mennyire lélektápláló látvány ez
hunyorgón éledő szememnek...
ez adja a legszebb, legnemesebb
üzenetet,
az örök körforgás tudatát
s az újrakezdés reményét
az embernek...
szomját oltja a szemnek,
a szívnek,
a léleknek,
bizakodássá varázsolja
a reménytelenséget,
nevetéssé a könnyeket,
szeretetté a gyűlöletet...
s kezedbe a kezemet.

Varjak

Varjak,
ti csillogó bársony,
mélyfekete lények,
egyszerűn igénytelenek,
csodállak titeket.
Ha téli napon dideregve,
hideglelősen fázva
nézem seregetek,
kik a semmiben keresitek
bizonytalan „kenyeretek”,
mindig elgondolkozom,
s mélyen magamba szállva
döbbent meg létetek,
mily természetes nálatok
a percről percre írt
túlélés ténye…
titeket látva
újra és újra
bámulatba ejt
szívós, szótlan,
tűrő, harcedzett,
szuverén lényetek.