Amikor búcsúzunk

Nyomasztó, szomorú, depis és fájdalmas érzés, amikor olyan valaki távozik az életből, aki ott volt a gimnáziumi éveim alatt... És egyben hihetetlen is. Én elsős voltam, az illető negyedikes. És milyen érdekes a sors: szinte napra pontosan az én esküvőm után 1 évvel volt az ő esküvője is: az  unokatestvéremmel (aki persze másik gimibe járt). Az unokatestvéremmel, akinek nemrég az oktatási stúdióját reklámoztam sokáig, ő pedig alkalmazott engem 30 napra adminisztrálni.
Férje 59 évesen, 2 évi súlyos betegség után ment el.
Sokan voltunk a temetésen, a ravatalozó mélyétől, a koporsótól egészen az ajtóig több méter szélességben élő virágok, koszorúk és csokrok jelezték az utat... Emlékezetes volt, hogy a szertartás elején és végén Ravel Bolerója szólt halkan a hangszóróból, de közvetlenül a végső nyughelyre való kísérés előtt némán és megilletődve hallgatta végig a tömeg Révész Sándor Vigyázz a madárra című számát... Igazából ennek a számnak most tudatosult számomra valódi mélysége és értéke.
Ilyenkor keményen megdöbben az ember, hiszen emlékeinkben ugyanazok a fiatalok vagyunk, akik akkor, a hetvenes években a gimiben rohangáltunk. Nem igaz, hogy belül megváltozunk, megöregszünk. Kívülről kétségtelen: lehet, persze, hogyne. De belül... meggyőződésem, hogy mindenki mindig ugyanaz a lélek marad, ugyanaz az ÉN, bárhogyan is formálódik az az élet során, maga az ember bármennyit változik, tanul, nemesedik, gazdagodik (s ennek itt köze nincs anyagiakhoz!), lesz sokkal bölcsebb és tapasztaltabb -- az életünk minden szakaszában, belül, mélyen ugyanaz a riadt, esendő, támaszt, védelmet, szeretetet, vigaszt, hitet és gyámolítást kereső ÉN áll, ugyanaz, aki születéstől kezdve volt, van, és most az út végén áll. Ez az ÉN persze természetesen lehet az élet során nagyon sokszor boldog, vidám, gondtalan, önbizalomtelt, büszke; sőt uralhatja akár negatív jellem vagy tulajdonságok is -- egyvalami biztos: ott mélyen belül én mindig ÉN, tudatilag ugyanaz maradok. Múlhatnak évtizedek, az ember érezheti fizikailag az eltelt idők, betegségek, traumák, terhek súlyát és nyilván tisztában is van korával -- de lelki tudatában senki nem lesz más ember. Tudatilag Ő mindig csakis Ő marad, bármennyit épülhet-fejlődhet-szépülhet-erősödhet-elanyátlanodhat-gazdagodhat is az a lélek.
Legyen neki könnyű a föld.