Egy kora nyári délután

Alig vártam, hogy mehessek a fogkrémért, a gyógynövényes hölgy azt mondta kérdésemre, hogy inkább délután menjek. Meg is történt, pár perc alatt lezajlott a vétel. Az előző, e fogkrém iránti megfosztott ínséges időszakom következtében hamarjában kettőt rendeltem belőle; tapasztaltam, jó beosztással nekem nagyon sokáig elég lesz ennyi. Ezek a tubusok lényegesen nagyobbak egyébként, mint egy átlag fogkrém. Számítottam rá, hogy azért ennyi idő után feltehetőleg nem annyi az ára, mint akkoriban, mikor még hozzájutottam, ez egyébként is a mindenkori euróárfolyamtól függ. 1400 és 2000 között jutottam általában hozzájuk, no, most 2500-at fizetett a hölgy maga is darabjáért. Hát kicsit szívtam a fogam (hogy a fog tárgykörnél maradjak...), de tudom, most "időtlen időkig" nem lesz gondom fogkrémre...

Innen még bementem a szomszédos -- a nagyállomási utáni (szerintem) legnagyobb -- "százas" boltba itt a Tócós téren, nem bántam meg, mert az instant 10-es Nescafé tasakja 150 Ft-tal volt olcsóbb, mint a coop-os... de még a hozzánk közeli, ennél kisebb százas boltban is 80-nal több szokott lenni annál, amennyi itt ennek az ára! Pedig eddig fenekem verdestem földhöz és oda is jártam érte, hogy ott milyen ócsó! Naná, a Coophoz képest... Úgyhogy vettem is itt három tasakkal. De amúgy is pompásan el lehet nézelődni egy ilyen nagy kiterjedésű, millió olcsó cikket árusító helyen.

Hazafelé sétálva a szinte nyáriasan meleg időben (és nyilván idefele is) elmegy az ember az ovi előtt. Ahova régen Dani, most pedig Bencus jár. A kölkök kint tomboltak jöttömben is, most hazafelé mentemben is... a kerítés környékén megálltam a bokrok, fák takarásában, próbáltam kiszúrni Bencust... ám ez nem sikerült, se oda-, se visszafelé. Ránézve az órára láttam, hogy Szilvi kb. 10 perc múlva jön a gyerekért, hazaszóltam neki, hogy itt vagyok az ovinál, megvárom, hogy jöjjön, és együtt menjünk Bencusért, aztán meg elsétálunk a Daniék garzonjához fagyizni egyet -- én ritkán szoktam, pedig imádom; csak hát az a rohadt takaró ne lenne olyan rövid...
Szilvi jött is egy pár perc múlva, s kiderült, hogy azért nem láttam Bencust a kinti gyerekek között, mert az ő csoportjuk pont bement inni.
Viszont, amitől valamiféle szeretetteljes balzsam ölelte körül a szívem, az az a váratlan gesztus volt, ahogy Bencus meglátott engem és az anyját a bejáratnál, szemei hatalmasra nyíltak az örömtől, és fülig érő szájjal rohant felénk... és átölelt... engem! Hozzám bújt kis fejével, és kezeivel szorosan ölelt. Magam sem értettem, miért is látok homályosabban hirtelen...
Persze aztán meg lehet ezt magyarázni: az anyja az állandó tényező mellette, nyilván nagyrészt ő van vele, ő viszi-hozza általában oviba. Én, ha megyek is néha érte oviba, az anyjával teszem. Hogy szokjam, arra az utópisztikus jövőre nézve, amikor Szilvinek netán állása lesz és ha dolgozik, én hordom Bencét oviba. Szóval az anyja az etalon. Az, hogy én is mentem most, az volt neki a hab perpillanat a tortán.:)

Bencus boldogan hancúrozott előttünk, míg mentünk a fagyizóhoz. Amelynek ilyenkor van a napi csúcsforgalma: ilyenkor van a gyerekszállítási dömping, ráadásul baromi meleg is van, tehát jól megy a bolt. Bencus egygömbös kólafagyit kért, Szilvi két-, én három(!)gömböset ettem, de úgy éreztem, most akárhány gömböset is meg tudnék enni.:)
A téren kör alakban vannak padok, a középen lévő fák körül. Mindez pluszban a cukrászda elé kirakott asztalokon-székeken kívül. Úgyhogy mindenképpen le tud az ember ülni valahova.
A fagyi vérré vált bennem; nehezen viselem ezt a korai hőséget amúgy...

Közben úgy helyezkedtünk, hogy láttuk a Dani erkélyét, hiszen a Randevú cukrászdás garzon melletti ugyanolyan hétemeletes garzon másodikján lakik. Kiszámoltam, hogy délelőttös, tehát elvileg akár találkozhatunk is vele! És lőn! Mondtuk is, hogy ilyen nincs! Ahogy ülünk, egyszer csak rezignáltan jön Dani a Coop felől, már a téren járt és ment a kapuja felé, mikor észrevett bennünket. Akkor már Bencus túlvolt a fagyiján és élénken ugrándozott összevissza, rakosgatta az itt-ott felszedett macskaköveket, volt néhány óvodás ismerőse is "kéznél".

Beszélgettünk "kisfiammal" pár szót, mondta, bevásárolt már... amit ő egyébként még mindig nem szokott meg, hogy komolyan vegyen, mióta önállónak kell lennie. Heti 1-2 alkalommal döbben rá, hogy nincs pl. kenyere -- mikor már hót éhes... Amúgy meg, ha jön és hozza a szennyesét, amit én kimosok és -teregetek, miután megszárad, megvarrom, kivasalom esetleg, amit kell és behajtogatok mindent -- olyankor ha csak lehet, mindig pakolok neki a mi kajánkból. Bármilyen egyszerű is az. Hogy mégis egyen azért főttet, hazait is. Bár tojást, lecsót, rizset, csirkemellet szósszal, levesport bármikor tud főzni már...:)) Van, hogy párnapos kajákból 1-1 adagnyit majd' minden napról el tudok neki tenni, akár úgy is, hogy lefagyasztom. Ráfér a segítség, mint bármelyikőnkre is ráfér, sajnos... és azzal segítünk a másiknak, amivel csak tudunk.
Később elmondta, hogy azért volt olyan rezignált, mert hazaérve munkából ledőlt (délelőttös műszak után mindig kivan), és röpke alvásából egy csengetés ébresztette. Ő kiment, és hát... egy csont-bőr néni állt az ajtó előtt, aki lesütött szemmel, szégyenlősen rebegve kérdezte, hogy nincs-e valami ennivalója...! Dani maga is vásárlás előtt volt, mutatta az előszobai hűtőt, hogy egy fél doboz teje van összesen... se kenyér, se semmi... Szóval ez az eset eleve megalapozta a hangulatát. Mint ahogy minden érzékenyebb -- és főként érintettebb -- emberét is! Ebből már következett az a gondolatmenet is, hogy mit tudna tenni, hogyan is tudna segíteni, hiszen most is pl. 73 ezer Ft-ot kaptak kézhez ő és csoporttársai. Három műszakban! Mert hogy most kevés volt a túlóra!
És mindemellett örüljön maximálisan, hogy VAN állása, és reménykedjen mindörökké, hogy hátha nem rúgják ki!
Ide jutottunk... ez borzasztó...:(
És ha belegondolunk, ő ebből a 73-ból az igen kemény illetékrészlettel együtt majd' 60-at befizet a garzon fenntartásával... az összes többi, akár szinte mind az egész 13 ezer... marad ÉLNI!

Na mindegy, ha nem mélyedünk bele ezekbe a gondolatokba -- melyek mellett, hiába, ugyanolyan tehetetlenek maradunk és nem tudunk rajtuk változtatni --, ettől függetlenül jól telt ez a délután, örültem a fogkrémnek, Bencus fogadtatásának, a fagyizásnak, meg úgy egyáltalán annak a véletlennek, hogy így mind a négyen összetalálkoztunk spontán... a gyerekeim, az unokám és én.