Gyermeknapi gond(olat)ok

A gyermeknap és Honesty szülinapja most egy napra esett, és a gyermeknap ugye, mégiscsak külön tészta, s nem csupán azért, mert az egyébként amúgy bármely más, hónap végi napra is eshet.
Az idei gyermeknap számunkra fizikailag nem volt túl mozgalmas, hiszen bár biztosan az egész városban rengeteg helyen voltak programok, nálunk Bencus bárányhimlője ezt a lehetőséget alapból kizárta.
Mostanra már könnyebben viseli a dolgot, nem sír és nyafog tízpercenként -- ez azért volt, mert a folytonos viszketés eléggé megkínozta, és mostanra viszont már a pörkök, sebek vannak túlsúlyban, melyek már nem viszketnek. DE azért még mindig, folyamatosan jönnek ki rajta újabb kiütések, melyekből hólyag lesz. Nincs testrésze, ahol új hólyagok is ne lennének a sokkal több seb mellett...
Viszont azért a kezdeti napok után most már jár, alaposan megvastagodott talpán kínlódás nélkül hozzászokott a járáshoz újra.
Erre a hétvégére esett volna apás hétvége is, de most, ebben a stádiumban nem lehetett odaadni Bencust. Most először történt ilyen. Tényleg mindig oda lett adva évek során, még megfázással is, kísérve a gyógyszerekkel... Orvosi utasításra is otthon kell maradnia, meg az ember maga is tudja, hogy amíg hólyagok vannak, addig fertőz a betegség. Tehát tilos kivinni, liftben, buszon stb. utaztatni. Még az orvoshoz is csak szerdán kell visszavinni, hogy az láthassa, milyen állapotban van. Egyáltalán: még az óvodai évzárót sem tudjuk, hogyan lesz jövő pénteken! (Akkor lesz 2 hetes a betegség.)

Ebből persze akadtak gondok, mert apás részről nem igazán voltak képesek felfogni a dolog súlyosságát... pedig észrevehették azért az évek során, hogy mindig, akár soron kívül is odaadta Szilvi a gyereket, ha kérték. Bármikor. Miért csinálnánk ebből problémát, ha a gyerek nem tiltakozik? Legalább a gyerek anyja is fellélegzik egy kicsit, hiszen gyakorlatilag Bencus születése óta folyton ő van vele, ráadásul munkája sincs; sőt, a csak negatív párkapcsolati tapasztalatok miatt bármiféle esetleges partnernek vagy programnak még a gondolatától is rosszul van -- akkor már inkább folyton a gyerek!
És Bencus ugyan miért is tiltakozna az apás közeg ellen, mikor ott neki mindent lehet, (sajnos) majomszeretettel, mindennel ellátva és ebből kifolyólag abszolút következetlen nevel(het)etlenségben élheti ottani napjait, ahol ő az úr és úgy táncol a felnőttek fején, ahogy ő akarja? Nincs rászólva semmiért, sőt, röhej: ergo a rosszat is ajándékokkal halmozzák.:( Csinálhat bármit, jutalmat kap érte.:(
Már ahogy innen elviszik, abban a pár percben is látszik, mennyire hirtelen megváltozik a gyerek. Durva és agresszív lesz, parancsol az apja nagynénjére, kiabálva mondja meg neki, hogy ő (a nagynéni) pl. hol mehet! Hogy pl. nem a járdán, hanem csak amellett. És a kezét sem foghatja jó darabig! -- ilyenkor olyan, mint egy kis dúvad, élvezi a hatalmát. És "az" meg (a nagynéni) -- egek-ura-ne-hagyj-el!!! -- lemegy a járda mellé...!! Mert édesegyetlendrága Bencike így óhajtja!! Komolyan, őrület! Ez csak egyetlen példa.
Én ezt nem tudnám egy percig sem! Volt benne részem és volt rá esélyem, hiszen lassan két éve együtt élünk -- de én nem vettem a lapot, hogy Bencus igájába hajtsam a fejem. Nem volt semmi ingerenciám a mézédes nagyit játszani akkor is, ha semmi nem indokolja... Inkább hanyagoltam olyankor. Mondtam neki, hogy nagyon szívesen foglalkozom vele, amennyiben figyel arra, amit az ember mond neki, nem hisztizik baromságok, értelmetlen dolgok miatt, nem égeti az embert utcán, nem képzeli azt, hogy ő a világ ura, akinek mindent lehet... Természetesen mindezt a maga nyelvén, hogy meg is értse.
És ha kettőnk közül valakit jobban tisztel, akkor az sokkal inkább én vagyok, nem a másik mamapótló nagynéni. Pedig én nem hozom le neki a csillagokat, csak nem rugdoshat belém. Megetetem, öltöztetem, játszom, bármit megcsinálok vele, de működjön közre és ne legyen hiszti, parancsolás és úrhatnámság.
És azt sem mondhatnám, hogy a másik oldali majomszeretet miatt engem kevésbé szeretne...

A másik, amitől a szőr is feláll a hátunkon, hogy Bencus oldalba löki a nagynénit, mire az minderre kedvesen megérdeklődi tőle, hogy "hova menjünk, Bencike?" (Naná, hogy játszóházba, meg vegyünk mellé jó drága baromságot is ajándéknak, akár van ünneplési helyzet, akár nincs!) "Mit szeretnél enni, mit főzzek?" (Mer biztos tudja az ötéves gyerek a főtt kaják nevét...!)
Tisztán előttem áll, amikor még együtt voltak mint család, és én jártam hozzájuk heti 1-2-szer, s olyankor enyém volt a fürdetés. Egy ilyen alkalommal betoppant a nagynéni (saját kulccsal és bármikor egyébként...), a gyerek azonnal felállt a kádban -- s azóta is ez a mánia, ez az értelmetlen állva fürdés --, és a nagynéni magában-sonkával etetgette a kádban álló és vizet közben játékból összevissza csurgató pucér gyereket... én csak hüledeztem és néztem nagyokat... engem nem locsolt le, de a nagynénit igen. Mire a károsult csak mosolygott, mintha a gyerek jót tett volna! Brrrrr.
Ekkor főleg azt vártam volna, hogy mivel a lányom a háziasszony, a gyerek anyja, ezt az állva fürdés közbeni sonkaetetést pontosan NEKI nem kellett volna engedni. Hát én, az odalátogató vendég szóljak rá a nagynénire, aki 15 éve istápolja elhunyt nővére fiát (Bencus apjáról beszélek), rendezi annak életét, tángálja őket anyagilag? Csak annyit mondtam, hogy ezt azért nem kéne. Az evés az evés, a fürdés meg fürdés... Mindent a maga rendjén és idején. De nem értette: ő csak kedveskedni akart drága kis Bencikének! Szilvi meg azért nem mert szólni, mert tudta, hogy eléggé... khm, élhetetlen, aludttejszerű párja mellett a nagynéniéknek, sajnos,  igencsak ki voltak-vannak-lesznek mindig is szolgáltatva anyagi téren. Patthelyzet és őrület...
Nagynéninek nem volt saját gyereke, és valahogy fogalma sincs a következetességről, arról, hogy a rosszat valami módon büntetni kell és csak a jót jutalmazni, azt sem feltétlen méregdrága játékkal! Esetleg kedves szavakkal, mesével, egy fagyival stb. A gyerek meg sajnos, visszaél annak az onoka iránti, mindent elsöprő, alárendelt és feltétel nélküli látványos imádatával. MI számtalanszor beszéltünk erről a gyerekkel, már ameddig Bencus tűri ezeket a beszélgetéseket. (Ha elege van, elkezd handabandázni és látványosan eljátssza a kétévest -- az ember rohadtul belefárad. Pláne, ha tudja, hogy hiába minden, mert legközelebb jövő hétvégén újra ez lesz úgyis...)
Ez qrvára nem jó, de nem lehet mit csinálni. Az apai (és itt az afelőli hozzátartozói) jog az marhára jog. Gyámügy ilyesmivel nem foglalkozik, vannak ezerszer életbevágóbb, súlyosabb és gonoszabb gondok is családokban... itt legalább a gyerek biztonsága és szeretete megvan bőségesen. Az, hogy félrenevelik, kit érdekel? Sok megvert, éheztetett és percenként megalázott gyerek örülne, ha csak ennyi baja lehetne, mint Bencének!
Hazaérkezés után viszont igen nehéz helyretenni Bencust... újra kialakítani a normális értékrendet, hogy ne ő legyen már a mindenkori főparancs, mivelünk nem bánhat úgy, mint az apja nagynénjével stb. Hálisten, mióta ovis, azóta könnyebb, hiszen ott is normális értékrend van, ahol egész nap a közösség ugyanolyan értékű tagja csak -- és nem több, nem különb --, mint a másik, a harmadik gyerek.
Az óvodában Bencus a jó gyerekek közé tartozik, soha nincs rá panasz, és itthon sincs vele különösebb gond azóta. Lásd, egyedül vittem el fél napra anyukámhoz, és abszolút aranyos, kezelhető, normális gyerek volt egész idő alatt!

No, visszatérve a gyermeknapra: Bencus kettőnktől kapott egy 100 db-os nagy híd- és útépítő játékot, melyet már előre megvettünk, ui. le volt akciózva amiatt, mert elszakadt a doboz fedelénél... No, minket ilyesmi nem zavar, ha emiatt 2-3 ezerrel leakciózták! Mert különben nem igazán tudtuk volna megvenni.
Úgyhogy még délelőtt folyamán -- amikor az ifjúsági zenés miséről hazaértem -- felköszöntöttük Bencust. Örült, aranyos volt, sokat fotóztam is, bár a nagyon sebes arca miatt igyekeztem úgy fotózni, hogy az ne látsszon azért, mert annak nem fog később örülni, meg különben is... mi magunk sem szeretjük hátrányos külsővel fotóztatni magunkat, ebből kell kiindulni.
Késő estig nagyon jól eljátszott Bencus az építőjátékkal.

Apailag és apás nagynénivel egész héten telefonálások és rengeteg sms-ezés volt, mindenáron rá akarták beszélni Szilvit, hogy vigye le a gyereket az ház elé, hogy oda tudják adni a gyermeknapi ajándékot! Szokás, hogy Szilvivel odaadatják a telefont Bencusnak, hogy vele is beszélhessenek, és ott még tetézték is a dolgot azzal, hogy megmondták Bencusnak: megvették ezt meg azt! Meg hogy ők elhoznák, csak hát te most beteg vagy és anya azt mondja, hogy nem lehet! 
Vagyis lelkileg befolyásolták a gyereket, akinek addig pedig abszolút semmi baja nem volt és megértette simán tőlünk, hogy ő most beteg és nem mehet le, ki és el -- de így most bogarat ültettek a fülébe, hogy mégiscsak menni akarjon! Kínlódjon legalább az anyja is Bencussal...
Azt nem tudom, hogy hozzánk miért nem akarnak az istennek sem feljönni -- nagy, egymás előtt eltitkolt rejtélyek vannak a családban és rohadtul bonyolult, átlagembernek érthetetlen, fura dolgok... és szerintünk nem akarják, hogy olyanok hangozzanak el esetleg a volt házasságukkal, a gyerek nevelésével kapcsolatban, amelyek köztük (apa, nagynéni és férje) nem tisztázottak... mi sem akarunk balhét, és bár eleinte hívtam hozzánk főleg a nagynénit pusztán beszélgetni (mert amúgy jó asszony lenne ettől a majomszeretettől és következetlen, rossz nevelési módszerektől eltekintve!), de szinte félve tiltakozott ellene, úgyhogy onnantól már nem is erőltetem a dolgot; különösebben nekem aztán nem hiányzik -- viszont a gyerek érdekében fontos lenne azért legalább megpróbálni elbeszélgetni bizonyos ügyekről. Ehhez viszont nem csak mi kellünk...
Állandóan azon ment a lovaglás: ők csak akkor nyugszanak meg, ha MINDENT a NAPJÁN pipálhatnak ki... Mi elhisszük, hogy megvették a csillagos eget is, DE a gyerek meg úgysem tartja számon a naptárt, és legalább többször fog örülni. Szilvi már hivatkozott arra is, hogy nemcsak jövő hétvégén, hanem azt követőleg is elvihetik, csak bírják ki, míg meggyógyul. De érezhető volt, hogy dugába dőlnek, mert NEM A NAPJÁN adhatják oda a gyermeknapi cuccost... Semmi érv nem hatásos: hogy a gyerek kétszer örülhet legalább! Egyszerre úgysem játszhat mindennel. Hogy úgysem ismeri a naptárat, hogy NEM ismeri azt az érzést, hogy ma van gyereknap és csak ma lehet ajándékozni, és ez meg az nem köszöntött fel! Egy felnőtt is csak akkor lehet ilyen önző, ha gyerekkorától így nevelték! (Hát ez az...:(( )
Hogy gondolkozhatnak így felnőtt emberek?? Ilyen baromságot csak olyanok képzelhetnek be, akiktől olyan távol áll a gyermekpszichológia és a pedagógia, mint Makótól Jeruzsálem!
Nem kifogás az sem, hogy nekik nem volt gyerekük. Ugyanis egy csomó embert ismerek, akiknek nincs gyerekük -- például ilyen volt keresztanyám is! --, mégis következetesek a gyerekekkel, normálisan bánnak velük, helyes a pedagógiai érzékük...