Anyák napján

Ez a nap az anyák köszöntése jegyében telt...

Először is a reggeli mise végén közösségünk kisebb-nagyobb gyermekcsoportjai készültek szép, megható kis műsorral minden jelenlévő anya és nagyanya számára, kifelé menet pedig a ministránsfiúk osztottak minden illetékes számára egy szál virágot, amit én tubakatinak ismerek száz éve, még nagyanyám által.

Anyukámmal konkrétumot nem beszéltünk meg, de anyák napján nem feltétlenül meghívás következtében emlékezik meg az ember. Már becsomagoltam hat darab olyan, általa egészen biztosan kedvelt könyvet, melyet még direkt az ő számára, bőven dolgozós időmben vettem, csak mindig tolódott, mert adódott valami fontosabb ajándékoznivaló, aztán meg elfelejtődött. Nemrég bukkantam rájuk, és megörültem az alkalomnak -- anyukám imád olvasni, és mindig könyvhiányban szenved. Jelentős könyvtárát már isten tudja, hányszor olvasta végig! Melléraktam egy kávét is, merthogy az mindig jól jön, és különben is, virág helyett...

Először telefonon csevegtünk anyámmal, majd megegyeztünk, hogy nemsokára indulok. Mivel Szilvi nem számított tuti programra, hogy biztosan megyünk-e és más itthoni teendőket tervezett be, megkérdeztem Bencust, jön-e velem. Bencus hatalmas lelkesedéssel bólogatott és noszogtatta az anyját, hogy siessen ruhát kitenni és összepakolni számára, szóval olyan gyorsan elkészült, hogy csak lestem! Én is roppant hamar elkészülök általában, így meg pláne, hogy reggel már egyszer jártam kint, de Bencust nem tudtam megelőzni: felöltözve, pisilve, hátizsákkal a hátán türelmetlenkedett, hogy menjünk már. A motorról nem lehetett lebeszélni, valahogy neki a Mamuhoz való menés a motort is jelenti, pedig szerintem már kinőtte... úgyhogy motorral tetézve indultunk a félórás gyalogútnak.

Mint mindig, most is jólesett a vén, viseltes, lommal telt szülői házunkban töltött idő, ahonnan anyukámat hat lóval sem lehetett hozzánk közelebb, egy kényelmesebb lakásba kiköltöztetni annak ellenére sem, hogy igen korán, 52 évesen egyedül maradt. Mindig, minden tárgyról egy csomó régi emlék jut eszembe, és igazából a lélek szemei ezek, melyekkel ilyenkor nosztalgiázva nézek mindenre.
Anyukám nagyon örült a könyveknek, az ott töltött idő alatt meg is jegyezte párszor, hogy alig várja, hogy olvasson. Végre nem huszadjára fog elkezdeni olvasni egy könyvet.

Bencussal ebédeltünk, igen elégedetten konstatáltam, hogy a gyermek is rendesen evett. Egy szavamra megkóstolt és jóízűen evett olyanokat is, amiket amúgy zsigerből elutasít. Alapjában véve majdnem 7 órát volt a felügyeletemre bízva, és meglepetésemre semmi kifogásom nem lehetett vele kapcsolatban, pedig azért volt bennem némi aggodalom. Egy éve még nem biztos, hogy ennyi időre bevállaltam volna, pláne önként!, hiszen néha elég hisztis, nyűglődős és nehezen kezelhető gyerek volt. Szóval nem biztos, hogy kockáztattam volna az égést és a tehetetlenség érzését, kivált nem az utcán, vagy az idős dédit jutalmazva vele... Magam is meglepődtem, hogy mennyire jól kijöttünk Bencus és én kettesben, ennyi ideig.

Megkockáztatom, hogy jobban hallgatott és figyelt rám, mint az anyjára, pedig egyáltalán nem játszom a szigorú nagyit, sőt, nagyon jókat szoktunk szórakozni. Bencusnak remek érzéke van a humor iránt, én meg élvezem ezt kihasználni. Így kölcsönös a jó érzés.:)
Ugyanakkor az is biztonságot adott, hogy úgy éreztem, tök természetesen jön minden, mintha most lett volna, hogy kisgyerekes anya voltam. Mintha soha nem estem volna ki abból, hogyan kell egy gyerekre órákig egyedül, felelősséggel és "hasznosan", nem untatóan felügyelni. Az is aranyos, hogy az utcán, sokszor bizonyítottan és láthatóan bárki azt gondolja, hogy mi anya és gyermeke vagyunk. Csak akkor gondolkodnak el, ha a tényleges anyuka is ott van, ellenben ha csak én vagyok a gyerekkel, egyértelműen az anyjának néznek. Maga Szilvi is, meg más rokonok, ismerősök is mondják, hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy szokványos nagyanyának ki kell nézni, semmi nem olyan rajtam... hálisten, legalább ennyi legyen.:)

Aztán folyamatosan érkeztek: kisebbik unokahúgom, Szilvi Mollyval, majd Dani biciklivel. Ők is köszönteni jöttek.
Molly feldobta az amúgy is jó hangulatot, rengeteget futkározott, vidáman rohangált a roppant csinos és ápolt, szinte bordó színű "írszvetter"...:)) És hát Bencusnak sem kellett több! Ebéd utántól kezdve állandóan ki kellett vele menni -- még nem tart ott, hogy egyedül menjen ki és eljátsszon, hiszen nem olyan sokszor járt még itt és bár ismer mindenkit, de elég félénk, szégyellős eleinte. Úgyhogy most én mint anyapótló nagyi és jelenlegi biztonság, kellett hogy asszisztáljak mellette, akárhova akart menni. Így az udvaron rohangált Mollyval, Bencus boldogan dobálta az ebnek annak kötélcsomóját és labdáját, Molly meg készségesen rohant vele vissza. Gazdája konstatálta, milyen jól kezeli Molly a gyerekeket -- mint mondta, nem nagyon volt tapasztalata ez irányban, viszont tény, hogy Molly járt kutyaiskolába, unokahúgom terápiás kutyaként is képeztette, jó eredményekkel hordja kiállításokra -- szóval tényleg okos kutya.

Anyukám sorban "megetetett" mindenkit, majd csörögesütésbe kezdett, mert azt mindenki imádja, közben sokat beszélgettünk mindnyájan, mindenféléről.

Szinte óránként bejártuk elsősorban Bencussal és Mollyval a kertet, mely most szép és rendezett, hiszen anyukám segítője, Etelka és jelenlévő unokahúgom ásták és gereblyézték fel, s ezután még abszolút nem volt ideje elgazosodni. Fotóztam mindent, amit csak lehetett, anyám fehér orgonájáról csak superlativusokban lehet beszélni, gyönyörű a gyöngyvirág (szedtünk is Bencussal az anyjának egy csokrot!), és ilyen volt a tulipánsereglete is, csak az már jórészt elnyílott.

Fél 7 körül elbúcsúztunk és kezdtünk hazafelé szállingózni. Köztünk egyébként nincs normális tömegközlekedés, mindig gyalog megyek, hisz légvonalban csak fél óra séta az út. Illetve úgy van, hogy anyám utcája ellenkező végénél van buszmegálló és félóránként megy busz, de csak a lakótelep sarkáig 1 megállót tudnánk menni, s vagy utána az út nagyobb részét ugyanúgy végiggyalogolni, vagy egy másik megállónál megvárni egy másik buszt és azzal is menni egy megállót, majd szintén begyalogolni a lakótelepen majdnem a túloldalra... Úgyhogy mindenképp körülményes, én inkább választom a gyaloglást. De mondjuk, egy estére alvás nélkül fáradt ötévessel már lehetnek gondok.

 

Anyukám minden tiltakozásom dacára ragaszkodott ahhoz, hogy -- mivel Bencus nem aludt és tutira jól kifáradt a sok, szabad levegőn való rohangálás után -- taxival menjünk, és mindenképpen beszállt a költség nagyjába, így hívtam egy taxit. A taxis barátságosan beszélgetett velünk, kérdezte, hogy mamánál voltunk? Persze, anyák napja, meg hát nyilván elfáradt az unoka...:) Nem világosítottam fel, hogy á, a mama én vagyok, és dédinél voltunk.:)))
Seperc alatt hazaértünk. Otthon áradoztunk Bencussal az anyjának, hogy milyen jó volt a nap, én meg külön, hogy milyen jól viselkedett Bencus. Közben egy fél szavamból értett Bence, mikor kezébe nyomtam a gyöngyvirágcsokrot -- hiszen már virágszedés közben megbeszéltük. Vitte és felköszöntötte az anyját.:)

Aztán még feljött Dani, aki közben hazaért biciklivel, és gyerekeim engem is felköszöntöttek.
Danitól cicás nyári pizsamát, Szilvitől-Bencétől bocis pólóruhát és sok édességet kaptam.
Szép emlékű nap ez is -- mikor a fotókat gépi viszontagságok előtt-között-után dolgoztam felfele, nagyon jólesett visszaemlékezni.