Katám

2007 januárjának végén nyitottam a Gyöngyszemek, kavicsok, aranygondolatok című verses topikomat az indexen. Katámat itt ismertem meg Tipla nicknéven, valamivel a kezdet után.

Sokáig csak annyit tudtam róla, hogy nagyon szereti az irodalmat, verseket, filozofikus gondolatokat, a rádiót; később már sokkal többet, mert a topikban is elhangzottak azért a közölt versek, prózák, aranygondolatok előtt személyesebb infók is, ezért tudnom illett hamarosan, milyen érzékeny, segítőkész, rengeteg szeretetet adni tudó, és szeretetre vágyó, nagyon egyedi, gondolkodó emberke. Olyan, aki már csak amiatt is tiszteletre méltó, hogy vette a bátorságot és felhívta Szepes Máriát anno, és nagyon jókat beszélgettek. Aki Seneca leveleit rakta fel sorra a topikomra és sok más értékes dolgot.

Aki segített egy csomót UPC-s ügyekben, hiszen ott dolgozott nagyon sokáig, és az én elbocsátásom előtt egy évvel bocsátották el onnan, amit ő is nagyon nehezen emésztett meg és dolgozott fel. Aki szerintem ott azóta is pótolhatatlan, ez meggyőződésem...

Ő volt az utolsó, akinél még indított a MÜK szociális gondozói tanfolyamot, s ő sikeresen el is végezte amellett, hogy idős, beteg szüleit, kertjüket ápolta-ápolja-gondozza rendszeresen, s két nagy fiát is karbantartja... közben elápolta és eltemette férjét is...

Neki is célja, hogy szakmájában elhelyezkedjen, de nem tudja idős szüleit magára hagyni, mint ahogy sokáig férjét sem tudta volna munka mellett ellátni. Egy ideig ugyanazt a néminemű ellátásfélét kapta, mint én, majd pedig özvegyi nyugdíjat, de ez, bár nyilván magasabb, mint a néminemű ellátásféle, de nyilván nem fedezi sokáig az ember létszükségleteit, neki is dolgoznia kell és akar is.

Minden ember egyedi természetesen, de Katám a lehető legpozitívabb kisugárzású egyén, olyan, akinek -- mint az írások szerint -- az okoz örömet, ha mindenki problémáját megoldja, segít, ahol tud, erején felül is, és cserébe csak nyugalmat, értelmes életet és békét, munkát kíván, s némi megértést, szeretetet.

Mikor a könyvem megjelenése után pontban két évvel, július 2-án elkezdtem feltenni és hirdetni a könyvemet (hát, nem kapkodtam nagyon el...), az végül is egyfajta szükség volt. Mert egyébként összesen 75 példányt készíttettünk, abból 6 ment a Széchenyi Könyvtárba köteles példányként, nekem kihoztak 69-et. Én ezt, bevallom őszintén, arra szántam, hogy életem végéig, aki közel áll hozzám és érdemesnek tartok, megajándékozok vele. Család, rokonság, barátok, közös társaság.

Valóban el is ment így a könyvek fele. És így is maradt volna, ha közben nem adatik ez a szűkös szituáció.

Most, hogy ilyen sz@r a helyzetem, sorra vettem, miből csinálhatnék némi pénzt, hát gondoltam, ez is megér egy próbát. Úgyhogy ez itt a reklám helye:

Nagyjából felírtam, hogy ez 400 vers 236 A5 oldalon, a miskolci Z-Press Kiadó gondozásában, azzal együtt, hogy saját szedés-szerkesztés-tördelés-tipográfia-korrektúra, borítóterv és -rajz, érdeklődni nálam.

És akkor gratuláltak nagyon sokan, köztük csomó olyan, akiknek álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy én írok... jelentkeztek néhányan a megvételére is, többen több példányt is vettek.

Bár Katának már a megjelenés után küldtem egy ajándékpéldányt, most ő is kért kettőt ajándékozásra. Mivel már évek óta beszéljük a találkozást, csak sosem jött össze, így már csak emiatt is, meg amiatt, hogy legalább a nem kevés postaköltséget megspóroljuk -- ha már fentről úgy rendezték, hogy egy városban lakunk, ráadásul egyikünknek sincs kötött munkahelye, bár egyikünk sem unatkozik --, így aztán találkozót beszéltünk meg.

Mivel ő mindenhova biciklivel jár és könnyen ott tud lenni akárhol, így nálunk, a lakótelep közepén beszéltünk meg randit. A postánál találkoztunk, s aztán mély beszélgetésbe merülve átmentünk a kispiacon, onnan a sétány egyik árnyas, üres padjához, ahol telepedtünk.

Szinte észrevétlenül telt el közel 3 óra, és még mindig, még mindig volt beszélnivalónk... Ez idő alatt megismerkedett vagy személyesen, vagy látásból lányommal, unokámmal, fiammal, kisebbik unokahúgommal és kutyájával, Mollyval.:) Valahogy mindenki pont ez alatt a 3 óra alatt fordult elő a sétányon...

A két rendelt könyvön kívül vittem Katámnak, s ezeket már persze ajándékba -- mert nem is tudtam volna nem vinni, hisz pontosan az ilyen embereknek kell ilyesmit ajándékozni! -- már nem is tudom, mennyi (talán 6, 7, 8?) antológiát, melyben szerepelnek verseim. Úgyhogy miközben folyamatosan beszélgettünk, ezeket lassan dedikálgattam is, időnként Kata hüledezését hallgattam, hogy de hát miért, meg hogyan, meg jaj, meg nem lett volna szabad és stb. Dehogynem, ezt az egyet én jobban tudom, és nekem ez így esett jól. Ő igazán az, aki értékeli az ilyesmit, és meg is érdemli. Mert figyel rám, segít, ha tud; együttérez.

Megbeszéltük, hogy tulajdonképpen szándékában áll még kettőt venni a könyvekből, mert még van két illető, akit szeretne meglepni, de hát egyszerre neki sem lett volna egyszerű. Felajánlottam pedig neki, hogy felugrok a 2 könyvért, odaadom, és tudom biztosan, hogy bármikor is, de rendezni fogja. De nem.

Mindenesetre remélem, a tervünk teljesül, nevezetesen az, hogy szeretnénk együtt kimenni még ezen a nyáron a botanikus kertbe.

Azóta is levelezgetünk, jó hosszú, látványosan nem kötelességszerű leveleket szoktunk mi írogatni... És akkor majd megint dumcsizunk egy csomót....

Mindenesetre nagyon jó érzésekkel ért véget a nap, valahogy megnyugtató volt Kata személyes közelsége.

Nagyon sokszor nyugtalansággal, kétségekkel a szívemben alszom el, de most vigyorogtam elalvás előtt.:))

Munkaügyi és munkanélküli helyzet

Július 11-én, mikor 3 nap híja volt annak, hogy első évfordulóját "ünnepelhettem" munkanélküliségemnek (tavaly 14-én járt le a munkaviszonyom), mennem kellett a munkaügyi központba, akkorra volt időpontom. Az első, mióta nem a munkaügyitől kapom a járadékot, hanem már az önkormányzattól azt a 22800-at...
Rengeteg ember állt spirálvonalban, kordonok között, hogy jobban elférjünk a jelentkezésnél és ne legyen káosz. Csak az, míg megkaptam egy sorszámot, volt 40 perc.
Most máshova küldtek, nem az eddig megszokott emeletre, ügyintézőhöz. A dögmelegben már előbb rosszul voltam, de ráadásul gondolkodás nélkül nekivágtam a harmadik emeletnek... még félóra várakozás után is úgy éreztem, nem csökken sem a tachycardia, sem a légszomj. Ekkor már gyanakodhattam volna, de én naiv, nem tettem. Bejutva ugyanis pár percen belül kiderült, hogy amit eddig mondtak, az mától nem úgy van. Eddig az volt, hogy 55-ön felül már nem küldik ki az embert közmunkára az utcára. Mint kiderült, de bizony, igen. Eddig úgy volt, de bocs, most már nem! Na, ezt a bizonytalanságot, korlátlanságot rühellem, mint a szart. Hogy nincs etalon, nincs mérték, mindenki azt csinál a kiszolgáltatott emberekkel, amit akar. Mindenki ki lesz közvetítve! Nem értettem kristálytisztán, mi a fene is van, hova és mikor, merre kell elindulni, azt meg pláne, hogy miért kell bejönnöm egy újabb hét múlva. Ami ugyan jelentett 1 hét haladékot a halálos ítéletemig. Bekaptam egy Nitromint nyelv alá.
Megkaptam a pecsétet, közölték, hogy ki leszek közvetítve, és 19-én jöjjek be újra a munkaügyi központba. Lényege, hogy állítólag mindenkit ki kell, hogy közvetítsenek a DEHUSZ-hoz, a Galamb utcára, és méltóképpen el kell ájulni attól, hogy ez a cég hányezer embernek biztosít újra munkát, mintegy 47000 Ft-ért. Hogy bruttó vagy nettó, most őszintén: fontos? Lényeg, hogy a DEHUSZ alkalmaz, megteremti a lehetőséget közmunkára. Közben persze ne felejtsük el, hogy nem kapják a parasztok a 22800-at, tehát ha így vesszük, havi 24200-ért naponta felkapják a kis világítózöld mellényüket, és aló, ki az utcára a nagyobbrészt nagyszájú, hatalmas önbizalmú, vegyes, vagy túlnyomórészt kisebbségiek közé. És teljesítsek közel 56 évesen, nagyfokú csontritkulással, reumával, lumbágóval, úgy, mint a 25 éves srác; hogy a jobb karom nem tudom derékszögben felemelni, valamint angina pectorissal, aritmiával és tachycardiával, amikor még a csapból is az jön, hogy ebben a melegben a szívesek NE menjenek ki az utcára!
Amikor a kardiológián huszonéve és pl. tavaly is, mikor 24 óráig hordanom kellett az EKG-holtert, megmondták, hogy a nyári hőség, terhelés-cipekedés és lépcsőzés vagy bármilyen fizikai álló-jövő-menő-hajlongó meló nálam egyenként is jelentős kardiológiai rizikófaktor. Halmozottan meg pláne tilos belemerülnöm ezekbe a dolgokba, mert az angina pectorisból seperc alatt infarktus lesz.

Azt mondtam magamban, hogy inkább felakasztom magam!
Most is ezt mondom.
Az a helyzet, hogy még itthon is kínok kínjával, túlélés szintjén viselem ezt a rohadt dögmeleget, gyerekkorom óta kimondottan... hogy is mondjam finoman, tehát "nem kedvelem" a nyarat, mindig már márciusban előre rosszul voltam tőle, hogy jön a nyár... és azon kevesek közé tartozom, akik ezt mondják februárban is! Sokszor rosszul vagyok, úgy érzem, aránytalanul sokat dolgozik a szívem még nyugalmi állapotban is, amihez nincs elég levegőm. Belső hőségérzet, kihagyó szívritmus, amit pár perc múlva az bepótol... tompa és mély fájdalomérzet a mellkasban, kisugárzás a gyomor és a vállak felé, bal kar zsibbadása. Iszonyú gyengeség. Ilyenkor soron kívül kell gyógyszereket bevennem meg hasonlók... és még a boltba se mennék le, ha nem muszáj. De nem baj, menjek 50 fokban gazolni meg szemetet szedni! Rosszabb esetben stadiont felújítani és villamossínekkel szarakodni, pihenésként korlátokat festeni az utak mentén.
Mindezt elmondtam én az ifjú hölgynek is, persze dióhéjban. Aki azt mondta, hogy ettől még ki kell közvetítenie. Hát! Persze, hisz nincs pénz még a nyugdíjasokat sem eltartani, akkor segítsük hozzá ezt a korosztályt, akinek még pénz nélkül kell elélnie 8-10 évig, hisz nem kell sehová!, hogy addig elpusztuljon. Húsz-száznegyen-ezerötszáz-tizennyolcezer ember meghal az öregségi előtt, annyival kevesebb nyugdíjat kell osztani!

Még van egy reményem, hogy a DEHUSZ-nál is csak van foglalkoztatási felülvizsgáló orvos, mint régen az üzemorvos volt. És ha oda elviszem a vaskos kis orvosi dossziémat, talán hátha nem közvetít ki az utcára. Vagyis most lenne reális az a "NEM ALKALMAS" pecsét, amitől mindig féltem, míg szerkesztő-tördelő voltam, ülőmunkában. Ott az éves kontrolloknál mindig agyonrettegtem magam, mert nem mindig ment olyan simán az az "ALKALMAS" pecsét! Az EKG-mat időnként fejcsóválva nézegető orvossal igencsak vitába kellett szállni, ügyesen, hárítva, megnyugtatni, milyen prímán vagyok, és igen, nemsoká meglesz az a szívkatéter meg minden... (Frászt, nálunk ilyesmit csak szabadságot kivéve lehetett megoldani, de legalább nyertem egy évet.)
Ha mégis alkalmas leszek, akkor pedig saját érdekemben NEM megyek. Inkább megdöglök. Ez a 22 ezer Ft is még meghalni is kevés. És azért menjen az ember közmunkára, hogy 47-et kapjon, mínusz 22800? Hát kapják be! Nekem a 47 is ugyanolyan lehetetlenül kevés pénz, mikor csak a számláim 60-70 közt vannak! És hol vannak a gyógyszereim, némi kaja és a jószágaim etetése? Szándékosan nem beszélek üdülésről, kulturális szórakozásokról, ruházkodásról, mióta az alapvető napról napra élés is nehézséget okoz.
Lényeg, hogy mikor az embert kiszolgált vén kutyaként kidobják az utcára, utána meg éhbérért kicseszik közmunkára, itt nem csak arról van szó, hogy büdös a munka, és együtt lapátolok általánost sem végzett, nagyszájú, önbizalommal telt akárkikkel, akár kisebbség, akár többség. De legalább, ha már a segélyt elvonják közben, legalább fizetnék meg rendesen, motiválják tisztességesen azokat az embereket, akik ezt végzik akár tűző napon 54 fokban is, hét- és hónapszámra.

Mint megtudtam, vannak esetek, amikor a 47 sem jár. Mert teljesítményrendszer van! És aki ilyen szar állapotú és vín, mint én, az esetleg nem tud lépést tartani az ifjúsággal, s akkor egyrészt fújozzák, lenézik, cikizik, gúnyolják, másrészt nem jár neki a 47, csak mondjuk, 40 vagy 42. Naná, még meggazdagodna a paraszt!
Viszont a 22800 Ft úgy jár, ha szorosan együttműködök a munkaügyi központtal, aki annyiszor rendelhet ki akármennyi időre közmunkára, ahányszor csak akar! Ha nem rendel ki, akkor is igazolni kell majd az önkormányzat felé 30 nap munkaviszonyt évente!
A 11-i munkaügyi központos jelenéskor elhangzott az is, hogy önkéntes munkával is ki lehet váltani az önkormányzat felé a 30 nap munkaviszonyt, hogy kaphassa az ember a segélyt. Én akkor kértem ezt! Kértem egy bármilyen helyet, ami benti munka, netán ülő, és nem kell érte pénz, ingyen dolgozom! Nem azért, mintha nem lenne rá életbevágó szükség, hanem azért, mert ezt a megoldást láttam egyedül kivitelezhetőnek. Végső kétségbeesésemben úgy gondoltam, egy olyan hely príma lenne, ahol 30 napot INGYEN!!!!! dolgozhatnék, ha már a szakmai tudásom, becsületes, lelkiismeretes munkám sehova nem kell pénzért. Reménykedtem, hogy ingyen csak alkalmaz tán valaki?!?!
No, innentől kezdve látástól vakulásig ilyen helyeket kerestem. Leveleztem, telefonáltam, felraktam a FB-ra, hogy valaki segítsen önkéntes munkát keríteni, olyat, ahol igazolást adnak erről a munkaügyi központ felé. Hogy lássák az együttműködést! Még Dani fiam is segített, mert ő régebben alapítványi cégnél dolgozott, tényleg csak tiszteletdíj jellegű fizetésért, s úgy tűnt, ez sikerülni is fog. A jóindulat végül is megvolt! De aztán sajnos, nagyon sajnálták, és nem is rajtuk múlt, de közölték, hogy volt már ilyen ügyük, hogy valami ott dolgozó ember rokonának kellett ilyet önkéntes munkát biztosítani, DE azt az igazolást, amit ők adtak, a MÜK vagy az önkormányzat (?) -- fogalmam sincs -- nem fogadta el!

Csomó e-mailt elküldtem önkénteseket kereső helyekre. Válaszokat is kaptam: szívesen fogadnak minden önkéntest, DE nem tudják lepapírozni. Igazolást nem tudnak adni. Egyik helyen azt a magyarázatot adták, hogy az igazolás a munkaviszonyról könyvelői munka, s ők nem tudnak könyvelőt alkalmazni.
Más helyeken az derült ki, hogy kimondottan speciális igazolást fogad el az év végén a 30 nap munkaviszony bizonyítására a Hivatal. Mindegy, ekkor még reménykedtem, hogy ha a MÜK-ba való újra berendelésem napján, 19-én felmutathatok egy akármilyen szerződést, hogy önkéntes munkát kezdek, akkor ezzel az utcai közmunkát ki lehet váltani! Inkább dolgozom bárhol ingyen, ahol ülőmunkában lehet nagyrészt, mint kimenni ebben a rohadt hőségben, esetleg olyanok közé, akik szekálnak és utálnak. Mert mindig utálják, aki bármiben is más, mint a többi. És nem azért, arról szó nincs, hogy mert ÉN nézem le őket, hanem tudom, milyenek: épp az, hogy ŐK néznek le engem. Mert amolyan vagyok, mert 56 éves szív- és mozgásszervi betegen nem bírok úgy teljesíteni, mint ők! Saját anyám kardjába dőlt, mikor mindezt elmeséltem, és közölte velem, hogy "ez neked, jányom, nem fog menni. Az első órában mentő visz el". Nem vétóztam meg.
Nem jött össze az önkéntes meló, és ha összejött volna is, hiába, mert... rögtön mesélem tovább.

Tehát mentem 19-én újra a MÜK-ba. Szokásos kígyózás a számosztásnál, én teljes apátiában, rezignáltan sorakozom, mint a haláltáborban. Nem mondom el, miféle gondolatok jártak a fejemben, és nem is csak az ezt megelőző héten... azt tudtam, hogy utálom és nem bírom a nyarat, a fizikai munka, a közérzet az "összeválogatott" vadidegen emberek között, a fizikai teljesítmény elvárása közel 56 évesen, a hátam, ami már felkelés után 1 órával minden beavatkozás és terhelés nélkül is fáj... a térdeim, amik közül az egyik évek óta kattog a porckopástól, a másik pedig úgy fáj, hogy egyenesen húzom néha inkább, minthogy behajlítsam... a lapát, ami önmagában is kifordult a kezemből huszonévesen is (ez mostanra nemigen lett jobb!), az anyámnál való kertásási próbálkozások, amikor kb. 4 cm-re tudtam leásni, és 5 ilyen után már ki akart a szívem ugrani...
Hát mi baj történhet, ha azt mondom, NEM? Az, hogy nem 22800-ból NEM tudok majd kijönni, hanem 0 Ft-ból. Nagyanyám nem túl illendő mondása volt, hogy "nem szar, ha' kaka" (sic).

Érdekes módon most újra a régi ügyintézőhöz, a régi helyre kaptam a sorszámot. Több mint egy órát vártam, míg bekerültem. A hölgy nem értette, miért kellett már megint jönnöm, hisz a múlt hétről itt van a pecsét, és mára megint be vagyok írva... beszéltünk a közmunkáról is, de azt mondta, hogy amiatt nem kellett volna bejönnöm újra, ugyanis azt postán közvetítik ki, és egyenest a DEHUSZ-hoz kell menni! Hát mondom, azért jöttem, mert a másik hölgy azt mondta és be is írta a kiskönyvbe a mai dátumot.
Na, ekkor kérdeztem meg, mert jóindulatúnak és részvevőnek ismertem meg ezt a hölgyet 1 év alatt, hogy mi újság ezzel az önkéntes munkával. Azt mondta, hogy hiába találnék önkéntes munkát, ráadásul olyat, aminek elfogadnák az igazolását, mert ha közmunka van, akkor a közmunka felülbírál mindent! Az önkéntes és egyéb, minimum 30 napos munkaviszony-igazolásnak akkor van jelentősége, ha a segély éve már a vége felé tart, és ennyit igazolni kell ahhoz, hogy kaphassa a szerencsétlen a 22800-at. A rendes 30 napos munkaviszonyt ilyenkor helyettesítheti 30 nap önkéntes munka is. Mikor kértem, hogy hát akkor adjon nekem ilyen címeket, hol lehet 30 napos önkéntes munkát rendes, elfogadandó igazoláshoz kötendően kérni, érdekes módon nem tudott válaszolni, más témára váltott, mindenképp azt hangsúlyozta, hogy a közmunka az első, és ha valaki ezt a 22800-at kapja, bármit ott kell hagynia, és rohanni a közmunkára, ha a későbbiekben meg akarja tartani az év folyamán ezt a pénzt. Ja, és a közmunka sem úgy van, mint Móricka gondolja: 30 nap ugyan a kötelező a segély szempontjából, DE ha tovább tart, ha akár fél évre is tudnak biztosítani közmunkát, akkor köteles vagyok fél évig kimenni közmunkára nap mint nap, havi 47-ért. Ha jól teljesítek. Ha nem; kevesebbért.
Úgyhogy azóta most várom rettegve nap mint nap a behívót közmunkára postán. És akkor annyi esélyt még kapok tán az élettől, hogy ott egy előzetes orvosi vizsgálat alapján nem leszek alkalmas.
Ezt egyébként ennek a hölgynek is elmondtam nagyon nagyvonalakban, és ő is ezt javasolta: vigyem az orvosi dossziémat. Ja, és aztán kértem még tőle olyat, hogy nem tudna-e olyan közmunkát, ami pl. irodai. Mint régen, mikor iskolai végzettségnek megfelelően az érettségizetteket stb. bepakolták egy-egy irattárba, irodába. Nem, nem tud.

Tehát most a rettegés van naponta postásidőben, valamint az aktív munkakeresés.
Már nem önkéntes munkát keresek természetesen, hanem normálisat. Lemondtam a szakmámban való elhelyezkedésről is, az embernek be kell látnia, amikor a meglévő szakmai munkahelyek telítettek és neki nincs már helye. Megvariáltam az önéletrajzomat is ez alapján. Tehát, hogy elfogadok bármilyen betanított ülő, manuális munkát, akár műszakban is. Prímán bírom a monotonitást. De tényleg. Ezt a nyomdába való felvételikor is vizsgálták. Számtalan helyen fent van és bent van a jelentkezésem, önéletrajzom. Zömükben olyan helyeken is, ahol NINCS IS felvétel. Mert sehol nincs felvétel. De azért keresem, telefonálgatok, sokszor azt sem tudom, hova, milyen céghez, csak az érdekel, hogy a munka fajtája milyen, ott a szám és hívom. A segély fele rámegy a telefonálásra lassan. De nem kell aggódni, kiszórnak hamar!
Néhány példa:

Telefon 1.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Jó napot kívánok! Ön csökkent munkaképességű?
-- Nem. De...
-- Hát akkor... köszönjük szépen.

Telefon 2.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Melyikre?
-- Az irodai kisegítő és eljáróra.
-- Jogosítványa van?
-- Nincs.
-- Hát akkor hogy gondolja? Itt csomagokat kell cipelni, feladni... köszönjük szépen.

Telefon 3.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Melyikre?
-- Takarító, kisegítő.
-- Hány éves?
Mondom.
-- Vannak egészségügyi panaszai?
-- Hát tulajdonképpen van ugyan néhány, de...
-- Hát, ide stabil egészségű munkaerő kell, viszlát.

Telefon 4.:
-- Halló, jó napot kívánok! -- Bemutatkozás. -- A hirdetésre jelentkeznék.
-- Melyikre?
-- Telefonkezelő, diszpécser.
-- Perfekt angol nyelvtudás?
-- Nincs. De a hirdetésben ez nem szerepelt!
-- Akkor is kell, köszönjük, viszlát.

És folytathatnám. Kudarc kudarc hátán, pofon pofon után. Nehéz, irgalmatlanul nehéz. Aki nem volt benne, mégpedig nem a mai időkben, azt még csak a szele sem csapja meg.

Most mindenesetre a csökkent munkaképességű valamiért előnyben van. Sokan javasolják folyamatosan, hogy miért nem próbálkozom a leszázalékoltatással. De látom, olvasom, hallom, tapasztalom, hogy nálam súlyosabbakat is visszagórnak munkára! Hiányzik nekem minden napra újabb és újabb megaláztatás?
Hátha egyszer az 55 éven felüliek után sem kell a munkáltatónak költségeket fizetnie, és lesz esélyem!?...

Temetőben

Ma voltam a temetőben. Sajnos, nem készültem fel előre, mert előtte a városban volt elintézendőm, és nem voltam benne biztos, hogy kijutok. Ha készülök rá, akkor mindenképpen némi kerti szerszámkészlet kellett volna hozzá és kisseprű, de legalább egy kés vagy metszőolló...

Apai nagyanyám sírja a legegyszerűbb, hisz néhány éve zárt borítású, csak egy rombusz alakú rés van középen, ahova befér néhány váza virágoknak. Innen csak kivittem a száraz csomókat, kimostam a pitliket, s a friss vízbe beleraktam a gerberákból és kardvirágból álló csokrétámat.

Apámnál fedetlen a sír, és anyám gyönyörűen és nagy szakértelemmel meg szokta tudni csinálni, de ebben a hőségben nincs ő sem a helyzet magaslatán, így pár hónapja ő sem nagyon tudott kijönni. Így hát sajnos, teljesen ellepte a gaz, és nem is akármilyen, hanem tarack és muhar. Próbáltam én kézzel tépkedni, de kegyetlen volt. Leginkább kaszálni kellett volna. Hihetetlen, hogy ennyi idő alatt mi lett a mindig tip-top sírból kinézet terén.

A nap közben kegyetlenül tűzött a fejemre-hátamra, és így, mindenféle szerszám nélkül egy idő után beláttam, teljesen reménytelen a dolog. Ezért annyit tettem, hogy az elszáradt barna színű, valaha virágmaradvány-kötegeket kiszedtem, a vázákat kimostam, közben fordultam 1-1-gyel a két kezemben a kúthoz meg vissza vagy háromszor, hogy ahol a gazban virágtöveket sejtek, legalább megöntözzem, s a végén friss vízbe tegyem a saját csokromat, mely csak színben tért el a nagyanyámétól.

Itt, az apám sírjánál való hasztalan ügyködés közepette egyszer csak megrebbent a mögöttem álló bokor. Gyanakodva néztem, mi lehet az. Hát, egy cirmos cica volt! Tudom, hogy külön idősek kis csoportjai járnak ki etetni a temetői cicákat. Már többször is láttam közülük szebbnél szebbeket, egyik-másik egészen szelíd. Megállt egy kicsit, rám nézett, no, ilyenkor szoktam sajnálni, ha nincs nálam semmi -- mit most --, amit adhatnék neki... mert mindjárt feltámad bennem az istápolhatnék...

 

Nagynénémnek az urnasírkertben még nincs sírköve. Tekintettel a körülményekre, fogalmam sincs, mikor lesz neki. Jóval kisebb sírterületén valamivel enyhébben, de szintén jó sok gaz nőtt, azokat ki tudtam gyomlálni, mert a nála levő föld az homok. A primulacsomókat és krizantémtöveket szerencsére felismertem, a többit kigyomláltam. Meglocsoltam, majd a fejfához és a sír végéhez állított vázába beleraktam a számára hozott 1-1 szál gerberát.

Ezután még a régi jó baráthoz és kollégához mentem el, aki kb. 50 méterre fekszik a ravatalozótól, és egy szál fehér rózsával emlékeztem rá.

Egyébként nagyon szeretem a temetői sétákat, csak annyira gyatra a térérzékem és tájékozódásom a nullánál is rosszabb, hogy egyszerűen nem találok meg senkit, pedig már rengeteg "halottam" van minden szinten, családon kívül is. Ráadásul még fényes nappal is vigyáznia kell egyedül az embernek, mert sajnos, lecsapnak és kirabolják az egyedül ott serénykedő embereket, én pedig igen félős vagyok.

Múltkor anyukámat is majdnem kirabolták, nem vette észre, hogy az urnasírkert (ami eléggé a temető szélénél van) melletti úton -- nem messze tőle és a sírtól -- elcsörtető 3 bátor, hangos "úriember" közül, miután már jól tovahaladtak mellette, 2 gyorsan visszafelé oson, őfelé... Anyámnak az volt a szerencséje, hogy közös ismerősünk, egy korombeli hölgy, aki időnként segít neki és felajánlotta, hogy elkíséri a temetőbe, az út másik oldalán a kútnál foglalatoskodott, és időben odakiáltott anyámnak. A suhancok akkor vették észre, hogy hopp, anyám nem is egyedül van, és elfutottak. Különben annyi lett volna a táskájának mindenével együtt, talán még le is csaphatják...

Na, ekkor mondta anyám, hogy ha lehet, ne menjek egyedül, de mindenesetre ne pakoljak le semmit a földre, ha nem muszáj, mert akkor nekem is oda tényleg mindenem (összes iratom, bérletem, bankkártyám, némi zsebpénzem, mobil és fényképezőgép -- mert nyilván azt is viszem magammal... ezekből anyámnak "csak" az összes iratai és a némi pénze lett volna oda, mert a többi, amit magamnál felsoroltam, neki nincs. De pont elég! Főleg még ha mondjuk, biztonság kedvéért előbb főbecsapják az embert...).

Így aztán célszerű az általvetős tarisznya ilyenkor. Ha felkészülten megy az ember és szerszámos-kellékes szatyrot-táskát is visz, hát azt nyilván leteszi, de ha azt kapják fel, akkor sem az iratai stb. tűnnek el...

Bankszámlás határvonal

Volt egy telefonhívásom attól a banktól, ahol a lakossági számlám van.
Még anno a munkáltatóm engem és minden alkalmazottját kötelezően bevitt ide, tekintet nélkül arra, ha valaki már máshol "bankolt", akkor is meg kellett kötni ide is a szerződést. Még előzőleg, mikor eldöntötte, hogy nem kézbe kapjuk a bért, hanem számlára, ezt közölte, s azt, hogy mindenki nyisson bankszámlát. Direkt rákérdeztünk, hol, de neki (akkor) mindegy volt. Így hát megkötöttük, ki, hol. Négy hónap elteltével már persze nyilván nem volt mindegy, kötelező volt az ő bankjánál megkötni. S aztán a tortúra, hogy ott a másik is, egy fizetés nem olyan sok, hogy két számla kelljen hozzá... de a bankok nyitvatartási ideje a mienké alatt volt, eljönni meg munkaidőben külön cirkusz... áááááááá, tehát ment a két számla folyamatosan egyidőben, míg szabadság alatt le nem tudtuk mondani az előzőleg megkötöttet, addig nyilván fizetni kellett minden számlaköltséget...
Nyilvánvalóan megvolt rá az oka. Egyszerűbb bankon belül utalgatni az alkalmazottak bérét, meg hát ilyen-olyan kedvezmények (na nem nekünk) stb. A banknál a munkáltatónk nagy tiszteletnek örvend, hát hogyne. Ha bármi intéznivalónk, gondunk, akármink adódott, elég volt kimondani a cég nevét, máris akár több ember is serénykedett és segédkezett a megoldásban.
A mostani hívás -- pontban 1 évvel a munkaviszonyom megszűnése után -- arról szólt, hogy a munkáltató mostantól nem fizeti az elbocsátott dolgozók számlaköltségét, ami 650 Ft havonta -- csoda, hogy csak most jutott eszébe... --, ezzel kapcsolatban fáradjak be és írjak alá papírokat.
Másnap megtettem, kissé rettegve, hogy jézusmária, mi van, ha visszamenőleg egész évre kérik az összeget? Nekem nem mindegy valahogy. De nem, hála istennek, a nagyon kedves hölgy közölte, hogy most kapott meg egy 30 főnyi listát, biztos összevárta a munkáltató, s nem akarta egyenként intéztetni a dolgot. Ennyien lettünk elbocsátva egy éven belül?
Közben nagyon kedvesen és részvevő együttérzéssel beszélgetett velem és érdeklődgetett a hölgy, és nagyon sajnált, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe kerültem, s mélységesen egyetértett velem, hogy szinte a lehetetlenséggel egyenlő ebben a korban munkát találni. Kérdezte, nincs-e valami ismerős, én meséltem, hogy dehogynem, majdnem mindenütt van valamilyen formában ismerős a szakmámban, de itt meg is áll a dolog. Egyébként is még ott sem sikerült, ahol az igazgató testvére, az én volt osztálytársam személyesen vitt be és szimpátia is megvolt...
Sok sikert kívánt a hölgy, és azt, hogy reméli, előbb-utóbb lesz is mit levenni a számlámról... Ebben a kérdésben különösképpen egyetértve búcsúztunk...

Valahogy ez a mementó, pont egy évvel a munkaviszonyom megszűnése után mintha végleg lezárt volna valamit. Tudat alatt valahogy pislákolt bennem valami, hogy hátha még visszahívnak, mert ráébrednek, hogy szükség van rám, hisz többféle munkafajtára is egyedül voltam. S a büszkeségnek jelen helyzetben nincs helye, ezt csak az tudja, aki volt már így, és a léte forog kockán. Tehát a kivert kutya nyilván visszakullogott volna, ha hívják. De azt is tudtam, hogy senki nem pótolhatatlan, s erről az elmúlt egy év ékesen beszél, mivel a cég és fő profilja fennmaradt.
És egy év alatt eljutott odáig, hogy nehogy már a számlakezelési díjat ő fizesse, így immár ezer százalékra biztos lehetek benne, hogy nem is leszek pótolhatatlan még álmomban sem.

Állatgondozás

Volt 5 nap, míg én gondoztam unokahúgom állatait.

Semmi gond nem volt az ötlettel, egy lépcsőházban vagyunk, én gyakorlatilag igen sokat vagyok itthon, és rengeteg nyár volt már, amikor öcsémék üdültek akár 2 hetekig is Dunántúlon vagy bárhol, és rám volt bízva munka mellett s után, s a saját állataim mellett 4 akvárium (ebből 2 nagy, 1 meg óriási!), 4 papagáj, 2 gekkó és egy tenyérnyi pók ellátása is.

Az érdekesség abban áll, hogy fogalmam sem volt a szándékról, csak a tevékenységet megelőző este 8 után kapom a telefont, hogy nem tudnék-e állatot etetni vasárnapig, és ez holnaptól aktuális, mert hajnalban elmegy unokahúgom a Balatonra. A családjuk "felnőtt" tagjai (azért tettem idézőjelbe a felnőttet, mert tulajdonképpen a két gyerekük -- két unokahúgom -- is felnőttek, csak hozzánk képest gyerekek, ugye), tehát a szülők meg kint nyaralnak Kadarcson, a príma kis horgásztanyájukon, ami egyébként egy pompás lakóház egy régi kis vityilló helyén, és Debrecenben sokat érne. Teljes lakható felszerelés, nagy és több kis szoba, még klíma is van, ami pedig itthon sincs, a panelben. Amúgy is kint vannak tavasztól őszig és bejárnak autóval dolgozni Debrecenbe, de most szabadságon vannak 2 hétig, és úgy terveztek ott lenni, mintha akár külföldön üdülnének, tehát egyáltalán nem jönnek haza csupán jószágetetés miatt. Másik unokahúgom meg épp költözésben volt egyik albérletből a másikba... na mindegy, logikus, hogy nekem a legkézenfekvőbb, csak nem lett volna gond, ha előbb is tudok róla és számítok rá.

Még aznap este az ötlet után 9-kor tehát unokahúgom feljött értem, és lementünk hozzájuk, ahol megmutatta a jószágok ellátását. Jelenleg két patkányról, 1 valamilyen egérről és 1 akváriumról volt szó. Megmutatta, hova mennyi kevert magot kell tenni, a többiről csak szóban tájékoztatott, hogy pl. a patkányok mindent megesznek, zöldséget, felvágottat, de az egér is eszik pl. zöldségféléket is... Valamint megmutatta, a halaknál a villanyuk felkapcsolásával kezdünk, mert amúgy el van húzva a sötételő, nem látnák a kaját. Aztán beszórok és mennyi tápot. Ha ezzel kezdek, mire a többi állattal végzek, a halak befejezik a táplálkozást, és ki lehet kapcsolni a villanyt.

Amiket nem mondott, azokat is megcsináltam, nevezetesen mindennap minden helyiséget kiszellőztettem, kereszthuzatot csináltam, hiszen akkoriban pont a legembertelenebb volt a nagy hőség, és mivel már előzőleg is alig voltak otthon, minden bezárva, ergo le lehetett fulladni. Virágot is locsoltam, de ezenkívül rendszeresen otthonról vittem a sárgarépát már előkészítve mind patkánynak, mind egérnek, és patkányok számára felvágottat is.

Mikor bemutatta unokahúgom a jószágokat -- én nem értek a patkányokhoz és most láttam ilyen közelről először patkányt! --, már akkor megjegyeztem magamban, mennyire eltérnek elevenségileg: míg a fehér-fekete bundás fel-alá cikázott a hatalmas ketrec oldalán, tetején, létrázott, búvóhelyből ki-be, addig a másik, a csupasz csak lent ténfergett a forgácsban... Mint kiderült, ez közel nem volt véletlen!

Elfelé menet következett a zárak működésének bemutatása. Unokahúgom mondta, hogy mindkét zárnak van bibije, nem volt mindegy, hogy teszem be, és a felsőt pl. csak egyre volt szabad fordítani, különben dikicselni kellett vele. Na, nekem ehhez képest az alsóval volt sokkal inkább bajom, nem és nem sikerült, de hát éjfélig csak nem gyakorolgathattunk a lépcsőházban. Unokahúgom még ki is cserélte a nekem szánt, külön karikás kulcsokat a sajátjára, mondván, hátha a bejáratottabbal jobban megy. Naná, hogy nem ment jobban, nekem tök mindegy lett volna.

Így aztán mindennap megpróbáltam behatolni a lakásukba, de baromi nehéz volt, egyszerűen képtelen voltam érzékelni azt a rohadt zárat, a felsőre meg egyébként is vigyázzak, mert az szerintük se normális... és minden alkalommal legalább egy negyedórányit kínlódtam. Mikor naponta a 15 perces kínlódás vége felé jártam, és egyszer csak megmozdult, normális irányban, és ki is nyílt a zár, soha nem lehetett rekonstruálni, hogy most mitől nyílt ki. Mikor ugyanúgy, ugyanazt csináltam, mint az előző negyedórában... Lassan kezdtem azt hinni, hogy biztos időre működik. Míg le nem telik a 15 perc, csakazértse nyílik. Ciki is volt, mert ez rengeteg idő, és akik közben megfordultak azon a szinten vagy szemetet vittek ki, azoknál erős gyanakodást véltem felfedezni, ahogy ott kínlódok egy zárral, ahol nem is én lakom...

Első önálló napon, mikor nagynehezen bejutottam, még inkább le volt lassulva a csupasz patkány. Ablakokat nyitottam, buzgón dobogattam be a kajákat, a fehér pati roppant elevenen futkározott és habzsolt, a csupaszt lent a forgácsban mintha nem is érdekelte volna a dolog. Kiszellőztettem, hálistennek volt légmozgás, és jópár fokot hűlt az iszonyatos forróság a lakásban. Természetesen kicseréltem naponta a vizet is, pedig unokahúgom előzőleg még a vízre is lazán legyintett, hogy eeeelég lesz az vasárnapig... (egy cumisüvegnyi víz volt nekik, önitató formájában). A gondoskodásom viszont már késő volt az eleve lelassult patkánynak, rögtön a második gondozási napomon úgy találtam rá, hogy elhalálozott...

Nem tudtam, mit tegyek. Eleve nem mertem benyúlni, mert a másik patkány egyrészt kajának nézheti az ujjam (nagyobbik unokahúgomat öcsém elmondása szerint az ügyeletre kellett vinni, mikor virslinek nézte az ujját), másrészt vállig be kellene nyúlnom, hogy a halott csupasz patkányt kivegyem, brrrrr, s akkor a másik felrohanhat a karomon, és meg is lóghat, na, akkor mit csinálok?? Meg amúgy is, mit kell egy halott állattal csinálni? Erre vonatkozólag nem kaptam utasítást. Így mikor mindent elvégeztem, nagynehezen bezártam a zárakat (eljönni valamivel könnyebb, mint behatolni hozzájuk, de azért az sem kismiska), s otthonról telefonáltam öcsémnek, hogy mi legyen; ő persze szokása szerint hót ideg lett. Mondta, mindenképpen vegyem valahogy ki, mert ebben a melegben holnapra olyan dögszag lesz, hogy ihaj. Mikor elmeséltem ellenvetéseimet, pluszban elmondtam, hogy nekem milyen baromi nehéz hozzájuk bejutni, meg elszökhet, megharaphat a másik patkány, meg különben is, mit tegyek a halottal?, akkor öcsém elgondolkodott. Nagyon mérges volt, mert unokahúgom kissé önfejű, és a megkérdezésük nélkül veszi mindig az állatokat, így azon sem hatódott meg, mikor mondtam neki, hogy mi van, ha unokahúgom el akarná temetni?

Na szóval, megállapodtunk abban, hogy én ma még egyszer be nem megyek hozzájuk, majd holnap korán megyek és megoldom valahogy... ha már egyszer rám van bízva.

Szerencsére öcsémet nem hagyta nyugodni ez a dolog, az is bosszantotta, hogy hogy a francba nem tudok én simán bemenni a kulcsokkal stb., ezért csak felhívta és megbeszélte nagyobbik unokahúgommal, hogy az még munka után akkor aznap este a lány hazamegy és lerendezi a halott patkányt. (Papírcsomagolás, nejlonzacskók, és be a fagyasztóba... mi mást tehet az ember?) Hála a jó istennek, öcsém vissza is hívott, hogy tudjak én is, és ne idegekedjek tovább.

Másnap mikor mentem, szerencsére tényleg meg lettem menekítve azzal, hogy nagyobbik unokahúgom lerendezte a dolgot. Ebben a rohadt hőségben tutira dögszagra mentem volna be, és akkor az a sok manipulálás, ami várt volna rám...

Az időmből kitelt, a segítőkészség és állatszeretet jól működik nálam, de a lakásba való bejutás az akciósorozat végére sem ment jobban, úgyhogy nagyon hálás voltam, mikor kisebbik unokahúgom végre hazajött a Balatonról! Feljött hozzám, megszabadultam a kulcsoktól, tőle meg hálából kaptam egy balatoni képeslapot személyesen.:))

Még aznap este kiment anyámhoz, hogy a kertben eltemesse a patit a többi halott állat sírja közelében...

A macska -- H & H 18. rész

 Megjelent az A macska újság soron következő száma.

Benne többek között Haramia és Honesty-történetem 18. része.

* * *

Haramia és Honesty

18. rész

 Műtét után

Haramia műtéte nem csupán annyi gonddal járt, mint a legtöbb egészséges macska ivartalanítási műtétje. Ő ugyanis az előző beavatkozás következtében, illetve annak köszönhetően beteg is volt, hiszen az addig elzárt petevezetékeken kialakult ciszták gyulladást okoztak a szervezetében, így bizony antibiotikummal kellett kezelni legalább egy hétig, és napi háromszor szemcseppezni, vitaminfélékkel ellátni.

Igazság szerint a műtét előtt elhangzott, hogy nem szívesen műtik ilyen állapotban, viszont arra várni, amíg műthető állapotba kerül, s csak gyógyszerezés, infúzió hatására megszabadul a gyulladástól, kevés volt az esély, valamint rámehetett volna a cica élete az időhúzásra. Így a gyógyulásra való várakozásnak legalább akkora veszélye volt, mint annak, hogy betegen műtik. Én is ez utóbbira voksoltam, hiszen a végső döntést nekem kellett meghozni.
Betegsége és újabb hasi műtét utáni állapota annyi előnnyel járt az utókezelés szempontjából, hogy több napig minden különösebb erőfeszítés nélkül hozzáférhető volt, és mivel legtöbbször egyedül voltam a gyógyszerbeadások, szemcseppentések időpontjában, nem is tudom, mi lett volna, ha hamar visszatér hiperelevensége, s emiatt nem tudom gyógyszerezni.
Sokat aludt, nem rohangált, s ha elég határozottan érintettem, már bele is törődött: jöjjön, aminek jönnie kell. Váratlan elillanásokra nem kellett számítani, mint ahogy őrá ez jellemző volt egyébként mindenféle beavatkozásnál, ez nagy szerencse, mert akkor meddő kísérleteink lettek volna csupán. Minden alkalommal alvás közben közelítettem felé, finoman, ám határozottan fogtam meg, és persze gyorsan igyekeztem cselekedni, hogy érezze: jobb, ha nyugton marad, hiszen nem úszhatja meg. Minél szebben tűri, annál gyorsabban túl lesz rajta. S nem utolsósorban: én is.
A műtét utáni napon már rendesen ivott és minimálisan belekóstolt a kajába is, így emiatt nem aggódtam. Az almozás körül sem volt probléma. Nagy megkönnyebbülés volt ez számunkra.
Öt-hat nap múlva már azért elevenebb volt és még inkább résen kellett lenni, de akkorára túl is voltunk a dolog nagyján. Láza lement, szemei egyre tisztábbak, szebbek lettek, lement a szemhéjakról a duzzadt vörösség. Szinte napról napra erősödött, tért vissza „macskasága” minden egészséges jele.
Honestyt az első napokban igyekeztem tőle távol tartani, hiszen ő nem igazán vonta le a nagy következtetést: társa beteg, meg kell gyógyulnia, s addig ne provokálja, ne akarjon feltétlenül játszani vele. Ezért az ő igényeire is figyelni kellett nyilvánvalóan, hogy nehogy elhanyagoltnak érezze magát, valamint játékszükségletei se szenvedjenek hiányt.
Emlékszem, mikor Haramia aludt, Honesty sokszor odaosont hozzá, és óvatosan, többször körbeszaglászta. Volt, hogy Haramia erre egy idő után felébredt, és felkelni ugyan nem kelt fel, de halk morgással adta tudtára Honestynek, hogy hagyja most őt békén.
Mikor már jobban volt a beteg, egy ilyen alkalommal Honesty elkezdte mosdatni. Haramia valahol nagyon messze járhatott az álmok világában, mert hagyta. Honesty ezen felbátorodott, és aktívabb lett a cselekményben, mire Haramia felébredt, és kis barkamancsával rákoppintott Honesty buksijára. Ő jellegzetes, ártatlan Honesty-tekintettel nézett rám: hát ezt meg mi lelte? Nem lehetett rajta nem nevetni. Így hát ölbe vettem és babáztam vele egy kicsit vigasztalásképpen, majd tollas pálcával játszottunk – Haramia minderre a füle botját sem mozdította.

Amikor kontrollra vittem Haramiát, szegénykémnek már a hordozótól minden baja lett, de a rendelőben a vizsgálatnál csak lapult reszketve, mint egy kis nyuszi. Szerencsére megnyugodva távozhattunk: kis csőmacskámat gyógyultnak nyilvánították. Megúsztuk ezt a félelmetes kalandot, már amennyiben ez kalandnak volt nevezhető...
Lassan, szépen minden visszatért a régi kerékvágásba. Haramia pociján a fehér szőr szépen visszanőtt, alapjában véve nem túl nagy étvágya is visszatért, és újrakezdte régi, jól bevált hipermacska-életmódját. Hogy mennyire jól van, onnan lehetett tudni, hogy mint régebben is, Honestyhez képest (aki amúgy maga volt a megtestesült nyugalom) Haramián jóval gyakrabban tört ki a „happáré”. Haramia egyedül is jól levezette energiáit: repült padlóról bútorokra, oda-vissza, keresztbe-kasul az egész lakáson. Újra előfordult, hogy a szekrény gardróbos tetejéről kellett leszedni, amihez létrát kell használnia az embernek.
Két-három hét múlva már teljesen a régi lett. Honestyvel kergetőztek, jókat csatároztak, s mikor kimerültek, egymástól betartva persze a kellő távolságot, fáradtan kidőltek. (Folyt. köv.)

Örökség

Ma volt az örökösödési tárgyalás, 3 nap híján épp fél év telt el nagynéném halála óta, s mostanra jutottunk el idáig.
Életem során nem sok ilyenben volt még részem, apukám halálakor, csaknem 30 éve ugyanis ócska szülői házunk -- mely esetében konkrétan csak a telek és a helyszín dominálhat eladás esetén -- fele részben anyukámé, másik fele rész apám három gyermeke között osztódott, tehát 1/6-ot örököltünk volna mindhárman, mint apaági testvérek, de azt a felét is anyám haszonélvezi, kívánom, még sokáig tegye!
Arra emlékszem, néma, fagyos csöndben zajlott a közjegyzői tárgyalás, rideg, hideg, személytelen hangon, még mai nap is érzem azt a síri hangulatot.
Most, ezen a tárgyaláson Danival együtt jelentünk meg, előtte szemerkélő esőben találkoztunk az épület előtt, ahol ő lezárta a biciklijét, majd  felbaktattunk a ház első emeletére. A 30 év előtti tárgyaláshoz képest, azzal ellentétben ez a mostani közjegyző hölgy nagyon kedves, barátságos, együttérző, együttműködő volt.
Ha nagynéném nem írt volna végrendeletet 3 éve, törvényes örökösei a három testvére lettek volna, akik természetesen erre az eseményre is megkapták az idézést az esemény előtt jó 1 hónappal, de nem jelentek meg. Anyám érthető okokból, ők mindig nagyon közel álltak egymáshoz, s anyám révén mihozzánk, s nemcsak helyileg, lelkileg is. Nem véletlen, hogy erre a lakótelepre költözött nagynéném is, ahol mi lakunk, hogy közel legyen hozzánk. Nagynéném saját leszármazottak híján testvéri ági leszármazottjainak -- két keresztgyerekének (én és Dani) -- szánta garzonlakását. Még életében tudatta ezt velem, és azt is, hogy engem kér meg a temetése elrendezésével is (azt hallgatólagosan is tudtuk, hogy valószínűleg elápolni is én fogom, hiszen ki más? És hogy megtehessem, végül is közbeszólt a sors azzal, hogy munkanélküli lettem; így megtettem, amit lehetett, azt hiszem, nem lehet lelkifurdalásom).
A másik két fiútestvér sem fiatal már, közel járnak a 80-hoz, s mindketten más-más megyében (Heves és Békés) élnek rendezett körülmények között, nem igazán tartották szükségesnek egy garzonlakásért ringbe szállni, s eszükbe sem jutott vitatni a végrendeletet, s azt is tudhatták, amit fél éven át én végeztem nagynéném mellett.
Kb. egy óra hosszat tartott a tárgyalás, melyről megkaptuk a jegyzőkönyvet és a végzést is mindketten, a végzés pedig továbbítva lesz a törvényes örökösök felé is.
Egy dossziéban rendszerezve vittem mindent, amit kértek és számíthat -- fele nem lett elkérve, pl. keresztanyám személyes iratai, azon már túllettünk a hagyatékin, de azért "sosem lehet tudni" alapon én inkább mindig viszek mindent... Tehát a mi személyes iratainkon kívül kellett halotti anyakönyvi kivonat, másolatokkal (egyet el is vett), az elhunyt lakásának az iratai (itt is mindent vittem, a lakásszerződést, földhivatali tulajdonlapot, a lakás tehermentesítéséről szóló iratokat és számlákat), befizetésre 52 E közjegyzői költséget, valamint a temetési számlákat. Szépen, csoportonként és fajtánként külön-külön "nejlongatyákba" rendszerezve az iratokat, nem ömlesztve és hiányosan; eme precízségekért szokás szerint nagy csodálkozást és dicséretet kaptam.:)
A 31 nm-es 25 éves, jó állapotú garzont anno április körül az ingatlanszakértő 5,5 M-ra értékelte. Ért már ez többet is 3 millkával olyan 10-15 éve, de mostanra úgy leértékelődtek a lakások, amennyire sosem gondolhattuk volna. Mostanra már a mienk, ez az 53 nm-es sem ér annyit, mint akkoriban az a garzon!
Mivel nem egyenesági leszármazottak vagyunk, ezért sajnos, elég húzós, 8%-os illetéket kell fizetnünk. Kb. 10% lejött a temetési számlák összegéből, így ami fizetendő, az 408 E Ft lesz! Ez azért elég rázós, főleg, hogy munkanélküli vagyok... és Dani sem keres túl sokat.
Viszont célszerűnek látszott a továbbiak miatt -- földhivatali átírás, tulajdoni lap átírása, valamint illetékhivatali eljárás -- már most dönteni afelől, amit már beszéltünk Danival: egy garzonban nem fogunk mi ketten együtt lakni, nekem van lakásom, melyet Szilviékkel együtt lakok, és én fizetek. Daninak viszont nincs. Tehát miután megbizonyosodtunk afelől, hogy illeték szempontjából nem eredményez növekedést a következő cselekmény: itt, a közjegyző előtt nyilatkoztam afelől, hogy az én 1/2 részemet ajándékozás címén átadom a fiamnak. Fiam nyilatkozott, hogy ő elfogadja ezt.
Így minden további, örökléssel és a lakással kapcsolatos dolog az ő nevére fog érkezni.
Az kellemesen érintett, hogy a továbbiak miatt nem nekünk kell járkálni, innen automatikusan küldik a földhivatalba, illetékhivatalba az ügyet, valamint a törvényes örökösöknek; s innentől 15 nap kell ahhoz, hogy jogerőre emelkedhessen az örökösödés. A további intéznivalók miatt majd a fenti hivatalok tájékoztatnak, illetve kiküldik a megőrzésre szánt, átírt okmányokat. S miután mindez meglesz, majd akkor jelentkezhet be Dani hivatalosan az örökölt garzonba.
Ami által innen, a szülői lakásból kijelentkezik, mert ugye, hiába ment el augusztusban albérletbe Szilviék kényszerű ideköltözése miatt, mégiscsak ide van bejelentve, s emiatt még a lakásfenntartási hozzájárulás-igénylésem is becsődölt -- ami pedig, lévén mindketten Szilvivel "lejárt munkanélküli"-ek vagyunk, egyedülállóságunk miatt az alap 22800 segéllyel, plusz egy eltartott kiskorúval; akármilyen csekélység, amit adnak, de nekünk számított volna --, mert nem tartottam fair dolognak Danitól kereseti igazolást kérni és azt bemutatni, mintha a mi lakásunk fenntartásába az beszámíthatna; holott nem itt lakik, hanem albérletben nyög.
Viszont nagynénémhez annak halála után nem jelentkezhetett be később sem, mert még nem zajlott le az örökösödési tárgyalás, s ezáltal a lakásátírás sem létezhetett. Ördögi kör volt. Ráadásul ideiglenesre sem jelentkezhetett be, mert a főbérlői aláírás nem volt megoldható, lévén, az nem helyi lakos... á, szóval bonyolult. Inkább kétszeri nekifutás után befejeztem a lakásfenntartási kérelem utáni szaladgálást. Ott is passzoltak, mikor elmondtam a helyzetet, nem tudtak mit javasolni, mondták, ez kuriózumszerű ügy. Mondtam, hogy nem mirajtunk múlik az időhúzás, hogy bizonyíthassa a fiam itt nem lakását, hanem a hagyatékolás utáni megbízott hivatalokon. Amúgy meg szerintem még Dani kereseti igazolásával is bőven aláestünk volna az egy főre jutó maximált jövedelmi intervallumnak...
Még a nehéz dió az illeték lesz. Egyharmadát oda tudom adni Daninak, mert a temetés és kapcsolódó ügyintézések, a megürült lakásának párhavi rezsijének fizetése és a közjegyzői illeték után annyi maradt szegény keresztanyám erre összegyűjtött pénzéből, s ez is valami. (Bár inkább urnasírkőre szántam volna.) A többit meg megkérjük részletre... amit természetesen és teljes joggal Dani fizethet.