Katám

2007 januárjának végén nyitottam a Gyöngyszemek, kavicsok, aranygondolatok című verses topikomat az indexen. Katámat itt ismertem meg Tipla nicknéven, valamivel a kezdet után.

Sokáig csak annyit tudtam róla, hogy nagyon szereti az irodalmat, verseket, filozofikus gondolatokat, a rádiót; később már sokkal többet, mert a topikban is elhangzottak azért a közölt versek, prózák, aranygondolatok előtt személyesebb infók is, ezért tudnom illett hamarosan, milyen érzékeny, segítőkész, rengeteg szeretetet adni tudó, és szeretetre vágyó, nagyon egyedi, gondolkodó emberke. Olyan, aki már csak amiatt is tiszteletre méltó, hogy vette a bátorságot és felhívta Szepes Máriát anno, és nagyon jókat beszélgettek. Aki Seneca leveleit rakta fel sorra a topikomra és sok más értékes dolgot.

Aki segített egy csomót UPC-s ügyekben, hiszen ott dolgozott nagyon sokáig, és az én elbocsátásom előtt egy évvel bocsátották el onnan, amit ő is nagyon nehezen emésztett meg és dolgozott fel. Aki szerintem ott azóta is pótolhatatlan, ez meggyőződésem...

Ő volt az utolsó, akinél még indított a MÜK szociális gondozói tanfolyamot, s ő sikeresen el is végezte amellett, hogy idős, beteg szüleit, kertjüket ápolta-ápolja-gondozza rendszeresen, s két nagy fiát is karbantartja... közben elápolta és eltemette férjét is...

Neki is célja, hogy szakmájában elhelyezkedjen, de nem tudja idős szüleit magára hagyni, mint ahogy sokáig férjét sem tudta volna munka mellett ellátni. Egy ideig ugyanazt a néminemű ellátásfélét kapta, mint én, majd pedig özvegyi nyugdíjat, de ez, bár nyilván magasabb, mint a néminemű ellátásféle, de nyilván nem fedezi sokáig az ember létszükségleteit, neki is dolgoznia kell és akar is.

Minden ember egyedi természetesen, de Katám a lehető legpozitívabb kisugárzású egyén, olyan, akinek -- mint az írások szerint -- az okoz örömet, ha mindenki problémáját megoldja, segít, ahol tud, erején felül is, és cserébe csak nyugalmat, értelmes életet és békét, munkát kíván, s némi megértést, szeretetet.

Mikor a könyvem megjelenése után pontban két évvel, július 2-án elkezdtem feltenni és hirdetni a könyvemet (hát, nem kapkodtam nagyon el...), az végül is egyfajta szükség volt. Mert egyébként összesen 75 példányt készíttettünk, abból 6 ment a Széchenyi Könyvtárba köteles példányként, nekem kihoztak 69-et. Én ezt, bevallom őszintén, arra szántam, hogy életem végéig, aki közel áll hozzám és érdemesnek tartok, megajándékozok vele. Család, rokonság, barátok, közös társaság.

Valóban el is ment így a könyvek fele. És így is maradt volna, ha közben nem adatik ez a szűkös szituáció.

Most, hogy ilyen sz@r a helyzetem, sorra vettem, miből csinálhatnék némi pénzt, hát gondoltam, ez is megér egy próbát. Úgyhogy ez itt a reklám helye:

Nagyjából felírtam, hogy ez 400 vers 236 A5 oldalon, a miskolci Z-Press Kiadó gondozásában, azzal együtt, hogy saját szedés-szerkesztés-tördelés-tipográfia-korrektúra, borítóterv és -rajz, érdeklődni nálam.

És akkor gratuláltak nagyon sokan, köztük csomó olyan, akiknek álmukban sem jutott volna eszükbe, hogy én írok... jelentkeztek néhányan a megvételére is, többen több példányt is vettek.

Bár Katának már a megjelenés után küldtem egy ajándékpéldányt, most ő is kért kettőt ajándékozásra. Mivel már évek óta beszéljük a találkozást, csak sosem jött össze, így már csak emiatt is, meg amiatt, hogy legalább a nem kevés postaköltséget megspóroljuk -- ha már fentről úgy rendezték, hogy egy városban lakunk, ráadásul egyikünknek sincs kötött munkahelye, bár egyikünk sem unatkozik --, így aztán találkozót beszéltünk meg.

Mivel ő mindenhova biciklivel jár és könnyen ott tud lenni akárhol, így nálunk, a lakótelep közepén beszéltünk meg randit. A postánál találkoztunk, s aztán mély beszélgetésbe merülve átmentünk a kispiacon, onnan a sétány egyik árnyas, üres padjához, ahol telepedtünk.

Szinte észrevétlenül telt el közel 3 óra, és még mindig, még mindig volt beszélnivalónk... Ez idő alatt megismerkedett vagy személyesen, vagy látásból lányommal, unokámmal, fiammal, kisebbik unokahúgommal és kutyájával, Mollyval.:) Valahogy mindenki pont ez alatt a 3 óra alatt fordult elő a sétányon...

A két rendelt könyvön kívül vittem Katámnak, s ezeket már persze ajándékba -- mert nem is tudtam volna nem vinni, hisz pontosan az ilyen embereknek kell ilyesmit ajándékozni! -- már nem is tudom, mennyi (talán 6, 7, 8?) antológiát, melyben szerepelnek verseim. Úgyhogy miközben folyamatosan beszélgettünk, ezeket lassan dedikálgattam is, időnként Kata hüledezését hallgattam, hogy de hát miért, meg hogyan, meg jaj, meg nem lett volna szabad és stb. Dehogynem, ezt az egyet én jobban tudom, és nekem ez így esett jól. Ő igazán az, aki értékeli az ilyesmit, és meg is érdemli. Mert figyel rám, segít, ha tud; együttérez.

Megbeszéltük, hogy tulajdonképpen szándékában áll még kettőt venni a könyvekből, mert még van két illető, akit szeretne meglepni, de hát egyszerre neki sem lett volna egyszerű. Felajánlottam pedig neki, hogy felugrok a 2 könyvért, odaadom, és tudom biztosan, hogy bármikor is, de rendezni fogja. De nem.

Mindenesetre remélem, a tervünk teljesül, nevezetesen az, hogy szeretnénk együtt kimenni még ezen a nyáron a botanikus kertbe.

Azóta is levelezgetünk, jó hosszú, látványosan nem kötelességszerű leveleket szoktunk mi írogatni... És akkor majd megint dumcsizunk egy csomót....

Mindenesetre nagyon jó érzésekkel ért véget a nap, valahogy megnyugtató volt Kata személyes közelsége.

Nagyon sokszor nyugtalansággal, kétségekkel a szívemben alszom el, de most vigyorogtam elalvás előtt.:))