Bankszámlás határvonal

Volt egy telefonhívásom attól a banktól, ahol a lakossági számlám van.
Még anno a munkáltatóm engem és minden alkalmazottját kötelezően bevitt ide, tekintet nélkül arra, ha valaki már máshol "bankolt", akkor is meg kellett kötni ide is a szerződést. Még előzőleg, mikor eldöntötte, hogy nem kézbe kapjuk a bért, hanem számlára, ezt közölte, s azt, hogy mindenki nyisson bankszámlát. Direkt rákérdeztünk, hol, de neki (akkor) mindegy volt. Így hát megkötöttük, ki, hol. Négy hónap elteltével már persze nyilván nem volt mindegy, kötelező volt az ő bankjánál megkötni. S aztán a tortúra, hogy ott a másik is, egy fizetés nem olyan sok, hogy két számla kelljen hozzá... de a bankok nyitvatartási ideje a mienké alatt volt, eljönni meg munkaidőben külön cirkusz... áááááááá, tehát ment a két számla folyamatosan egyidőben, míg szabadság alatt le nem tudtuk mondani az előzőleg megkötöttet, addig nyilván fizetni kellett minden számlaköltséget...
Nyilvánvalóan megvolt rá az oka. Egyszerűbb bankon belül utalgatni az alkalmazottak bérét, meg hát ilyen-olyan kedvezmények (na nem nekünk) stb. A banknál a munkáltatónk nagy tiszteletnek örvend, hát hogyne. Ha bármi intéznivalónk, gondunk, akármink adódott, elég volt kimondani a cég nevét, máris akár több ember is serénykedett és segédkezett a megoldásban.
A mostani hívás -- pontban 1 évvel a munkaviszonyom megszűnése után -- arról szólt, hogy a munkáltató mostantól nem fizeti az elbocsátott dolgozók számlaköltségét, ami 650 Ft havonta -- csoda, hogy csak most jutott eszébe... --, ezzel kapcsolatban fáradjak be és írjak alá papírokat.
Másnap megtettem, kissé rettegve, hogy jézusmária, mi van, ha visszamenőleg egész évre kérik az összeget? Nekem nem mindegy valahogy. De nem, hála istennek, a nagyon kedves hölgy közölte, hogy most kapott meg egy 30 főnyi listát, biztos összevárta a munkáltató, s nem akarta egyenként intéztetni a dolgot. Ennyien lettünk elbocsátva egy éven belül?
Közben nagyon kedvesen és részvevő együttérzéssel beszélgetett velem és érdeklődgetett a hölgy, és nagyon sajnált, hogy ilyen kilátástalan helyzetbe kerültem, s mélységesen egyetértett velem, hogy szinte a lehetetlenséggel egyenlő ebben a korban munkát találni. Kérdezte, nincs-e valami ismerős, én meséltem, hogy dehogynem, majdnem mindenütt van valamilyen formában ismerős a szakmámban, de itt meg is áll a dolog. Egyébként is még ott sem sikerült, ahol az igazgató testvére, az én volt osztálytársam személyesen vitt be és szimpátia is megvolt...
Sok sikert kívánt a hölgy, és azt, hogy reméli, előbb-utóbb lesz is mit levenni a számlámról... Ebben a kérdésben különösképpen egyetértve búcsúztunk...

Valahogy ez a mementó, pont egy évvel a munkaviszonyom megszűnése után mintha végleg lezárt volna valamit. Tudat alatt valahogy pislákolt bennem valami, hogy hátha még visszahívnak, mert ráébrednek, hogy szükség van rám, hisz többféle munkafajtára is egyedül voltam. S a büszkeségnek jelen helyzetben nincs helye, ezt csak az tudja, aki volt már így, és a léte forog kockán. Tehát a kivert kutya nyilván visszakullogott volna, ha hívják. De azt is tudtam, hogy senki nem pótolhatatlan, s erről az elmúlt egy év ékesen beszél, mivel a cég és fő profilja fennmaradt.
És egy év alatt eljutott odáig, hogy nehogy már a számlakezelési díjat ő fizesse, így immár ezer százalékra biztos lehetek benne, hogy nem is leszek pótolhatatlan még álmomban sem.