John Sokoloff: Völgyek

Nem hagyhatom ki, Ditta jóvoltából ma megint lepadlóztam egy gyönyörűségtől...

Annyira illik melankolikus hangulathoz, visszaemlékezésekhez, elmélkedésekhez, bánathoz, szépséghez, búcsúzáshoz - egyszóval annyira szép, hogy már fáj.

Kétféle módon teszem fel - egyiken láthatjuk a közreműködőket is, a másikon csodálatos természeti képek kísérik ezt a istenáldotta zenét.

Nikolai Kurganov: hegedű
John Sokoloff: zongora
Rich Estes: gitár

Egy nyáron át kacagtunk

Ebben a hőségben gyakran eszembe jutnak régmúlt forró nyarak, amelyeket szintén túl kellett élni, át kellett vészelni valahogyan.

Csak persze abszolút nem mindegy, hogy az ember hány éves, mert míg fiatal, egyáltalán nem katasztrofális a tény, hogy meleg van. Nagyon meleg. Hőség. Nekem már katasztrófa, a fiam meg fel se veszi. Biciklivel jár bárhova; délután és esténként próbái vannak, tutibiztos klímátlan helyeken; rockkoncerteken tombolnak időnként, ma pedig a szokásos rocksulis évzáró maratoni koncert lesz... el tudom képzelni minden szempontból, mert mikor rocksulis lett, minden koncertjükön ott voltam, ki nem hagytam volna. Manapság, jó pár év óta már nem diákként, hanem meghívottként játszik vagy énekel sok-sok számban, ám már nem megyek... egyrészt, mert az esetek többségében már olyan számokban játszik vagy énekel, amelyek jóval az utolsó hazainduló buszom után kerülnek sorra; másrészt ő már nagy rutinos, sok-sok koncerttel a háta mögött, már nem igényli, nem várja el, hogy vín öreganyja ott éjszakázzon a kánikulában a fülledt hőségű, őrjöngő, zsúfolt, csápoló tömegben.:)

Mi is, fiatalkori nyarainkra nem úgy emlékszünk, hogy első dolog, ami eszünkbe jut, a fullasztó hőség - bár voltak! És akkor még sehol nem volt légkondi... Még pár évvel ezelőtt is, ha visszagondolok, csak a nagy bevásárlóközpontokban volt klíma. A kisebbekben 1-2-3 éve van. Manapság viszont már boldogság, hogy a postán - ahova én mint jókútra járok - nem úgy állok 40 percet sorba, hogy szakad rólam a víz, és a hajam olyan utána, mintha hajat mostam volna... - szóval tavaly nyár óta már a postákon is klíma van. Sőt, meglepődve tapasztaltam, hogy egyre több kisboltban is. Az állatorvosi rendelőkben szinte egyértelmű... pedig emlékszem, néhány éve még ott is hőségben szenvedtek az orvosok és állatok egyaránt.

Nagy szerencsémre tavaly július óta itt lecserélték az egész buszállományt, így kellemesen hűtött buszokban lehet utazni, ha szerencséje van az embernek, még akár ülve is. Tiszta hepi.

Szóval, ha ezt nézzük, régen kényelmi szempontból sokkal rosszabb volt - mégsem vettük fel, mert tele voltunk életerővel, relatíve gondtalansággal, valahogy kisebb gondunk is nagyobb volt, mint hogy meleg van.

Emlékszem olyan nyárra, nyolcadik után, amikor a barátnőmmel minden áldott nap találkoztunk és mentünk valahova, vagy egymáshoz. Egész nap együtt lógtunk. Ebben szerepelt sok Nagyerdőn tett mászkálás, sziklakert, botanikus kert, csónakázás, állatkert, vidámpark, strand... séta - csak úgy - a klinika szép, régi épületei között, vagy akár a temetőben a sírok között. Nosztalgiával gondolok vissza, hogy pár forintból kijöttek egész napi kóborlásaink, még akkor is, ha múzeumba vagy moziba mentünk, naponta többször is fagyiztunk - kijött a zsebpénzünkből, ami pedig abszolút átlagos volt. És a nagy beszélgetések... istenem, mekkorákat dumáltunk! És nevettünk, nevettünk...

Mindig a verőfény van előttem, bárhova is mentünk. Meg hogy térdzokni volt a divat, és mi azt hordtunk nyáron is, mini szövetszoknyával... Vezettünk egy közös naplót is, azt a címet adtuk neki, hogy "Egy nyáron át kacagtunk". Hogy hova lett az a napló? Leírtunk benne pedig minden napot!

Ezzel a barátnőmmel már óvodás korunktól együtt jártunk mindenhova, általánosba is, csak a középiskola maradt ki - másfelé mentünk. De előző munkahelyemen összeakadtunk, ő utánam két évvel odajött dolgozni... Igaz, nem sokáig dolgoztunk ugyanazon a területen, de még a gyerekeink születése után jó ideig találkozgattunk privátilag is. Mikor én eljöttem közös munkahelyünkről, mert máshova "csábított" a helyzet, barátnőm még mindig ott dolgozott az oktatási osztályon...

Azóta, sajnos, megtépázott így vagy úgy mindkettőnket az élet, elég távol kerültünk, ezer gonddal. Ő özvegy lett igen korán, közvetlen, miután második fiuk megszületett... valahogy követte édesanyja sorsát, aki szintén özvegyen maradt, mikor barátnőm elkezdte az általánost... s családilag ezer gondja-baja van.

Sokszor gondolok rá, főleg így, nyaranként. Hogy emlékszik-e még arra a 14-15 éves korunkbeli nyárra, amikor szabadok voltunk, gondtalanok, és egy nyáron át kacagtunk. Egészen biztosan emlékszik...

Harsányan jött a nyár

Kissé zabolátlan a természet. Múlt héten még kiskabátban-dzsekiben, zokni, sportcipőben, esernyővel flangáltunk, és még úgy sem volt melegünk (monológ: hál' istennek). Ennek utolsó napja volt pénteken. (Monológ: sajnos. Félreértés ne essék, egyáltalán nem az esőt sírom vissza, és iszonyú nézni a pusztítást, amit az árvíz csinált, a rengeteg, kiszolgáltatott, szerencsétlen embert, állatot; valamint elgondolni is borzalom, hogy egy csomó embernél egész élete munkája omlott össze. Nem, az esőt egyáltalán nem - bár nyáron, a tikkadó hőségben szeretem és várom. Ellenben a hőmérséklet számomra nagyon megfelelt.)

Szombattól kezdve viszont egy varázsütésre, abszolút áttértünk az afrikai hőség várható szintjére... ami ki tudja, meddig tart. (Monológ: folyamatos jajveszékelés és aggodalom.)

Mikor mások sipákolnak a hideg (nekem csak hűvös vagy enyhe) idő miatt, akkor én hallgatok, mert tudom, mi lesz utána... és azt, mármint pl. az ilyen embertelen kánikulát baromira nehezen viselem, ki nem állhatom. Bevallom, már februárban kezdek aggódni, hogy jön a nyár és hogy hogy fogom kibírni. Tudom, ezzel nem leszek népszerű, de akkor is ez van. Ezért szeretem az őszt. Akkor már tuti, hogy bármilyen időjárás is köszönt ránk, de elviselhetetlen dögmeleg nem várható.

És amit évtizedek óta megfigyelek, azok az emberek tűrik még kevésbé szó nélkül a dögmeleget, akik legjobban sipákoltak a jó időért és akik egyébként egészségileg rendben vannak hőségügyileg. Azok sokkal hamarabb elkezdik szidni, mint akik egyáltalán meg sem szólaltak, és látszatra szinte belenyugvásként vették tudomásul az időt. (Mondom, nem az árvízről beszélek, azok igenis, teljes létjogosultságban minimum üvölthetnek a hatalmas veszteségtől, tragédiájuk döbbenetes és fájdalmuk jogos. Tudom, csepp a tengerben, de már többféle módon támogattam őket, ez a minimum, és remélem, sokan megteszik.)

Na, én bármikor kijelentem, hogy ki nem állom a meleget. Még a nagy mínuszokban sem mondok mást, ezt egészen biztosan nem felejtem el. Ha nem lennék dolgozó ember, ha nem lennék szívbeteg, ám mondjuk, gazdag lennék, utazgathatnék, akkor, ha véletlenül tengerpartra keverednék és szeretnék netán napozni, vagy tudnék úszni - na, akkor biztosan szeretném! Erre akár meg is esküszöm.:))) Így viszont, mindennek ellenkezőjével ellátva - valahogy nem.

De mint oly sok minden, az időjárás sem tőlünk függ. Én ilyenkor a túlélés harcos jelvényét tűzöm ki elméletileg... Ettől függetlenül, és pont ezért, mivel nem tehetünk róla, kívánom, hogy akinek ez az éghajlat a kedvence, használja ki és örüljön neki! Én meg beüzemelem a ventilátort, s ha néha itthon vagyok vagy hétvégén - megy éjjel-nappal.

Nyári paradox

Harsány a nyár,
a zöld tiszta árnyalataiban
pompáznak eleven, dús lombok,
sűrű búvóhelyként átláthatatlan
s biztos menedékként szolgálnak
a madaraknak.
Szikrázón kék égbolt, vakító napsugár
teszi eltúlzottan kontúrossá,
mit szem befogadhat...

Ilyen csodás, idilli képek
és fájón elvágyó képzetek
tárulnak-pördülnek elém,
ha a napi rohanásban
munkahelyem ablakán
nagy-néha ki-kinézhetek...

Hőség-hármasok

Hőségbe fúló levegő,
zöldből lett szomjazó, sárga fű,
tikkadó erdő.

*

Repedezett talaj,
esőt kiáltó kiszáradt rétek,
lankadó madárdallam.

*

Hervadó ráncos pipacs
levele porló, szára szürke, kemény –
harcol az életért.

Úrnapja

Ma Úr napját ünnepeltünk.

Ez elsősorban katolikus ünnep, melyet pünkösd után 2 héttel tartanak a katolikus közösségek. Az Eucharisztiára irányítja a figyelmet, vagyis megünnepeljük a kenyér és bor színében köztünk élő Urat.

Ezt az ünnepi örömet aztán a katolikus közösségek kiviszik az utcára is, ahol körmenet kapcsán a 4 stációnál (állomásnál) felépített, virágokkal gyönyörűen feldíszített oltárnál hallgatunk evangéliumot.

Az evangéliumok témái: az Oltáriszentség alapítása, a jó pásztor; az élet kenyeréhez adott ígéretek és a názáreti zsinagógában tett tanítás, miszerint "beteljesedett az Írás".

Macskaoltások

Nagy kő esett le a szívemről: ma éves ellenőrzésen és oltáson voltunk - mindkét macskusszal. Dani úgy döntött, hogy keltsem fel és elkísér, ennek következtében pedig eszébe jutott, hogy mi lenne, ha az egy, mintegy 1 db hordozó ellenére mindkét macskát vinnénk. Ugyanis én egyenként szoktam tudni elhordani, ez két szombatot jelent esetenként, régebben nemcsak macskánként, hanem oltásfajtánként...

Egyenként tudtam hordani őket - Dani sem mindig ért rá -, nemcsak az 1 hordozó miatt, hiszen ha vennék még egyet, attól még nem bírnám el egyszerre mindkét macskát gyalog és busszal, másrészt elég nagy luxus ahhoz képest, hogy - szerencsére - milyen ritkán van szükség a hordozóra.

És nagyon jól kitalálta, hogy a régi, elég szép nagy madárkalitkánkban (!) vihetnénk Haramiát, mint könnyebb fajsúlyt. Persze drótokkal megerősítette a felső rész és alsó műanyagtálca közötti összepattintó izéket, aztán meg nem csak lógatva hozta, hanem magához ölelve cepelte az orvosasszisztens rákérdezése által karthauzi macseknek titulált Haramiát.:) (Mindig mondtam, hogy hasonlít...:))
Így aztán előzetes bejelentkezés után busszal mentünk két megállót, majd gyalog párszáz métert, és annak ellenére, hogy 10 perccel előbb odaértünk, azonnal behívtak bennünket.
Általános vizsgálat után (hőmérés, szem-, fül-, száj- és tapintásos egészmacska-vizsgálat) kiderült, hogy Haramiának jobboldalt hátul van egy foga, amely elég gyanús, valamint gyulladt a fölötte lévő ínyrész is (még én is láttam), és javasolt az Orozyme gél rendszeres szedése, valamint lehetséges, hogy majd ki kell húzni azt a fogat...:(
Egyébként teljesen rendben vannak, Honesty különösen, neki karmot is vágtak.
Mindkét macska alaposan betojva lapult bele a vizsgálóasztalba, megkapták a féregirtót, és az ötkomponensű Purevaxot.
Honesty 6,5 kg (40 dkg-ot hízott!:)), Haramia pedig 3,80 kg (30 dkg-ot hízott a csőmacskám!:)).
Végigszórakoztuk az utat, hogy "macska kalitkában"; de nem botránkoztak meg rajtunk, sőt, ki sem nevettek. Danit pedig sok-sok, mosollyal kísért elismerő pillantás érte ifjú női járókelők által, annak következtében, hogy magához ölel egy kalitkában cipelt, karthauzinak kinéző csőmacskát.:)))
Így, Istennek hála (valamint ne felejtsük ki azt sem, hogy végre nem esik az eső, és meg lehetett ezt tenni!), túl vagyunk mindkét macska kötelező éves ceremóniáján!
Honestyre mondta a doki, hogy nem kell, hogy tovább hízzon, mert "vannak tartalékai". Aztán, mikor tiltakoztam, hogy "de hát a fele az a hatalmas bunda!", akkor azt mondta, hogy nagyon jó kondijú és egészséges, szép cica; ám azért, mikor a hasi részt vizsgálgatta, úgy tűnt neki, nem kell aggódni, van ott rendesen bébiháj.:)

Egyébként végig csendben voltak, kivéve Haramiát, aki az oltásnál morgott és fújt elég rendesen, valamint szabadulni akart. Figyelmeztettem az asszisztensnőt, hogy vigyázzon, mert nagyon gyors a jószág, és volt már olyan máshol, hogy elszaladt a vizsgálóasztalról; ám közölte, hogy ne aggódjak, ő is nagyon gyors!:)))
Honestynek szakadt a nyála a hordozóban és asztalon egyaránt (így szokta mindig, már a hordozó ténye önmagában elég a nyálfolyáshoz!), Haramiának pedig, mikor a féregirtó után folyt a nyála, Dani be tudott nyúlni a kalitka kis ajtaján, és le tudta törölgetni! Lám, a kalitkának is van ám előnye!:))

Most jó érzés, megkönnyebbültem... hetek óta nem tudtam vinni az esőzés miatt, és máskor nem tudom ezt megtenni, csak szombat délelőtt - mondjuk, hétköznapokon is esett mostanában, úgyhogy mindegy is.

Úgy alszanak egész délután, mint akit kupán vertek. Egy órája kitámolyogtak vacsoráért, amikor is a kedvenc nyulas Shebájukat feleztem meg nekik (Haramia kapott rá egy kis foggélt is). Na nem azért kapták a legfinomabbat, mert furdalt volna a lelkiismeret, hiszen ez az egész cirkusz értük van, hanem hogy némileg kárpótoljam őket az átélt trauma miatt.:)

Lényeg, hogy túlvagyunk!

Versek - a "kövek mögül"

Indítottam egy másik blogot, melybe - nagyjából megpróbálva tartani az időrendi sorrendet - csak a verseimet pakolom fel, 1 bejegyzés 1 vers, és hozzá egy hangulatnak megfelelő kép. Adódik hozzá a szerkesztéskor a tartalomjegyzék, valamint címkézés szerint is böngészhető műfajilag, témailag.

Régen akarok már egy ilyet, és most a Kedves technikai segítségével, Skype-on keresztüli értekezéssel összejött szerkezetileg a dolog, én meg nagy örömmel "hányom" felfelé az írásaimat...

Imádom ezt a dolgot. Olyan jó látni, hogy így egyben vannak - bár még inkább csak lesznek - a szüleményeim, annyira jó művelni, hogy legszívesebben egész nap csinálnám, ameddig tartanak az írások. Na persze erre nincs időkeret... úgyhogy majd egyszer csak-csak utolérem magam.:)

Ebből a blogból elérhető, Kövek mögül a blog címe...

Rövidített változata ez a cím a készülő könyvem címének. Háááát... csak nem fért meg bennem, mivel már nagyon is sínen van. A komplett betördelt anyag pdf-ben, a borítórajz általam elkövetve, ajánló egy elismert költőbarátom által - mindezek már a megfelelő helyen - és a nyáron bizonyára meglesz...

Egyelőre ennyit róla.

Régi kedves barát

Csoda, hogy megtanultam írni?

Érettségi után nyomdásznak tanultam. Többszintes, több napig tartó felvételi vizsga volt, nemcsak nyelvtanból több lépcsős, de még idegen nyelvből is fordítás, nyelvtan, hibakeresés és -javítás... Felmértek bennünket ergonómiailag, volt intelligenciavizsgálat... Akit oda felvettek, az biztos, hogy minimum eredendően jó volt a helyesírása. Mégis hónapokig tanultunk napi 8 órában, fizetésért (!); na, nem csak helyesírást, hanem tipográfiát, nyomdatörténetet, kézirat-előkészítést, korrektúrázást... de azt is.

Emlékszem, mikor elkeseredett arccal jött be egy első hónap után megírt helyesírási felmérés után, hogy milyen gyengén sikerültek a dolgozatok... persze, nyomdai szemmel. Az iskolában még arattunk volna esetleg vele. Itt - nem győztük az asztal alá szégyellni magunkat. Ám megtanultuk... intenzíven, sokszor vizsgázva... Ma is ebből élek.

Különleges kapcsolat fűzött ehhez a különleges emberhez, de mint oly sok minden, zajlott az élet tovább, s mi messze kerültünk egymástól. Évtizedek múltak, míg akár csak egyetlen szót is hallottam felőle és fordítva.

Nagyon beteg volt többször is, és életében nem egy tragédia érte. Pár évtized után egy közös ismerősünk és a verseimre való rábukkanása nyomán az internet jóvoltából kommunikálunk...
Őszi képeket azért hoztam ehhez a bloghoz, mert mindkettőnk kedvenc évszaka az ősz.
Amikor az első verset írtam, még nem is gondoltam, hogy valaha az életben bármilyen formában - akár neten is - összefutunk... vagy hallok róla. Ezért is hihetetlen az egész.

"Emlékezz rá mindig..."
 
Nevettem zavartan:
"Ugyan már, hisz
írni mindenki tud", szóltam,
mikor még harmadennyi
éves, ha voltam...
de megköszöntem hálásan
a pompás tollat,
mely finoman aranylott
s vetett csillagokat - százat -
bársonytokjában.
Oly szép és egyedi volt,
sohasem használtam,
valahogy nem vitt rá lélek,
de olykor megcsodáltam...
Több évtized eltelt, mire
rájöttem, mit rejtettek
az ajándékozó szavak:
"Emlékezz rá mindig,
hogy érezni s írni tudsz!"
A toll már rég beszáradt,
kedves, bölcs barátom,
de néha eszembe jutsz,
s mikor már a lemez
B oldalát játszom,
szavaid bennem
megvilágosodtak,
csodálattal, értő alázattal
s hálával áldalak.

Az a gy betű...

Gyönyörű volt a kézírásod.
A gy betű különösen, azóta sem,
soha senkinél nem látott.
Emlékszem, csak néztem és kedvtelve
kóstolgattam, ízlelgettem,
ahogy betűid, mint patak hullámai,
fodrozódnak, kapcsolódnak...
vizuálisan érzékeltem az
életerős indák, folyondárok,
kódexbe illő kacsok egyértelmű,
logikus és esztétikus áradását.
Az ember úgy érezte, aki kézzel
e sorokat írja, egyszerűen élvezi is
az írást magát.
A nagy B... a nagy Z,
és mindenekelőtt a gy betű...
maga volt a kézírás csodája.
Határozott, s mégis finom mestermű.

Emlékszem, utánoztam is,
gyakoroltam s aztán, amikor már
betűidet nem láthattam,
a gy betűid még sokáig használtam.
Persze az eredetihez nem mérhető,
és mégis, már hány évtizeden
keresztül elkísért, mint egy kis rész belőled -
a kézzel írt gy betű...

Tenyérbölcső

"Én úgy nézek fel a tanár úrra,
mint hangya a katedrálisra!" -
hangzott egy régi filmben.

Erről mindig eszembe jut
egy réges-rég átélt
tavasz, nyár, ősz és tél,
amikor - küzdve éggel és földdel -
tenyérbölcsőd bensőjében
óva vigyáztál, féltve melengettél.

* * * * * * * * * * * * * *

Gazdag vagyok...

Mi mást is érezhetnék mindazok után, amelyeket néhány nap alatt lelkem kapott az úgy látszik, réges-régen el-, de be nem temetett emlékek felidézése során.
Ezen emlékek jó részét elvették tőlem a betegségek, ám hiteles forrásból "hittel hitt visszaemlékezéssé" szelídültek e régen történt események, amelyek hitelességéhez, azaz valamikori megtörténtükhöz kétség sem férhet!

Gazdag vagyok
azért is, mert Valaki aranytollából elővarázsolódtak verssorok, amelyek ajándékot, felbecsülhetetlent jelentenek számomra, mert emlékezett egy cselekedetemre...

Gazdag vagyok,
mert Valakinek felrémlett emlékei közül egy írott betűpárom formációja-ölelkezése oly módon, mintha soha nem lennének képesek szétválni már ebben az életben, ők együtt jelentenek egy hangot -- élnek ugyan külön-külön is, szükség is van rájuk --, ám együtt jelentik a gyöngédséget, a gyönyörűséget, a gyöngyvirágot, a gyönyört, a gyermeket, a gyémántot, a gyógyító gyógyerőt, a gyökereket, a győzelmet, de együtt jelentik a gyászban gyújtott gyertyát is!

Gazdaggá tettél,
mert amikor két tenyerem bölcsőjében ringatóztál, érezted féltő szeretetemet, amellyel a két tenyér igyekezett óvni (képletesen még ma is!), és érezned kellett azóta azt a szeretetté nemesült, ám mégis kényszerült tenyérszétnyitást is:
repülj, kis madaram, szállj a fellegekig, szállj majd Isten elébe és tedd le eléje tehetségedet, amit velünk most igyekszel megosztani, mert azzal örömöt nyújtasz lelkünknek, békességet és szeretetet!
Áldjon meg mindezért a Teremtő, akiben "bíztunk eleitől fogva..."

 (A "régi kedves barát" írása)