Nyarak emlékei Sting zenéje által

Ha ezt a számot hallom, rögtön működésbe lép az emlékezés. Általában elmúlt nyarak emlékei váltogatják egymást, másodpercenként röppenve akár évtizedeket. A dallam olyan, mint a rekkenő nyár, olyan folyamatos és kivédhetetlennek látszó. Fényes, szomorkás, andalító, melankolikus, ábrándozó... moll dallam. Egyszerűen muszáj az embernek kilépnie önmagából. Érzek napsütést, átélek régmúlt, iskolás nyarakat a régi ház körül, hallok nevetést, galambburukkolást, melytől megáll az idő... látom a fák lombjain, a leveleken átszűrődő aranyszínű sugarakat, a felhőtlen kék eget, melyen sehol egy apró bárányfelhő...

Szinte érzem, ahogy nyitom az ócska kertkaput, és mellbevág az onnan iszonyatos erővel előtörő elemi hőség... de már ott is vagyok ezernyi kirándulásaink helyszínein, a rengeteg meghódított vár öreg kövein, a diósgyőrinek egyik falán, melyről 42 éves koromban lekergetett a gondnok, hogy "szállsz le onnan, nagyjány!"... s lépkedünk a gyerekekkel a kemény, ezüstszínűre száradt, poros mezei úton, féllábszárig érő vadvirágos réten ezernyi lepke között, melyek hihetetlen mennyiségben vettek körbe bennünket... káprázatos!

Majd újra azt érzem, nem jutok lélegzethez, ahogy felmerészkedtünk barátnőmmel a szülői ház padlására... s már megint csalánban járok derékig, ahogy Szádvár romjait felfedeztük... és az ónodi várnál, ahogy a siklókat kerülgetjük... majd öcsémmel és a szomszéd kölkökkel bújócskázunk fészerben, góréban, ócska kamráinkban, s a barack leve könyékig csorog, fehér utat vájva porlepte koszos karunkon... S már itt is a regéci vár, ahol egy árkádív alatt bekkeltünk ki egy nyári zivatart, nem kicsit félve... majd a falusi nyaralás... a búzatároló hombár, melyben veszélyre nem is gondolva játszottunk a rezzenetlen hőségben a többembernyi magasságú búza tetején... a markazi vár, melyhez járatlan úton, eltévedve kaptattunk fel, élő emberrel nem találkozva, alvó csecsemőt cipelve...

Tele van mesélős, derűs melankóliával és nosztalgiával ez a dallam.

Szeretem...



Ennél a számnál is hasonlóképpen érzek, talán még annyi plusz van általa, hogy itt már a nyár és a szerelem, az egymásra találás kapcsolódik emlékeimben - múltban és jelenben...

Szombat Bencussal

Drága jó szabadság! Sikerült kiharcolnom 2 hetet... Múlt hét pénteken egy időre letettem a lantot.

A borzalmas hőség annyira nincs ínyemre, mert bár a hétfő esti viharral a kinti levegő kellemes lett, s ma (szerdán), hogy lent voltam, pont nekem való, szellős, enyhén napos nyári idő van, de én fent vagyok, ahol még tartja a 30 fok magát... Itt még ventilátorral lehet elviselhetővé tenni a hőmérsékletet.

Szombaton lányommal és unokámmal töltöttünk egy délutánt, a Déri téren árnyékos hűs padot keresve, csobogó mellett, aztán megkajáltatva magunkat a Mekiben, majd még a belváros csendes pihenőrészein is üldögéltünk.

A Déri téren a csobogóban hűsölésre vágyott egy kutyus is, gazdája levette róla a szájkosarat, hogy inni tudjon a hőségben. Bencus persze kíváncsi volt, azonnal ott termett a kutyus mellett, s gazdája felügyeletével simogathatta is.

Egy kis barátkozás az állatokkal sosem hátrány...

A kánikula ellenére a hőség is elviselhetőbb volt itt, járt a szellő, bírható volt az árnyékban a létezés.

A Mekiben Happy Meal-menüt kapott Bencus, amiből természetesen csak a sült krumpli és Shrek érdekelték, mi pedig sajtburgert ettünk, kólával, Szilvi sült krumplival, én kertészsalátával.

Bencus meglepően konszolidáltan viselkedett egész idő alatt, nyugodt, mosolygós volt, s még mikor elálmosodott, sem hisztizett. Odahaza, sajnos, nem mindig ez jellemző rá, sőt...

Itt megdobálni sem akart a félkilós fémautóval, és hihetetlen, de nem vágott hozzám tiszta szeretetből semmit.

Aztán felfedezésre került a Meki gyermekcsúszdája is... hajaj, nem tudhattuk, mikor fogunk szabadulni, mert Bencus, álmosságát feledvén, újra és újra, szó nélkül fordult a csúszda bejáratához, miután előzőleg kicsusszant a gyermekkilövőn.:))

Még ettünk egy fagyit, Bencusnak tölcsér jutott - mindig egy kis darab fagyit belekenegetve -, ám őt jobban érdekelte 35 fokban is az aktív rohangálás, felfedezés, miközben mi padon ülve "haldokoltunk".

Meg lehet figyelni, ahogy Bencus néha szándékosan beáll a fotózáshoz, pl. fent a virágcsokorral, vagy itt, a "cserepes" növénynél. Odaáll, s mivel mozdulatlanul vár, figyel minket, mi már tudjuk, hogy fotózás kell, hogy következzék, ha törik, ha szakad.:))

A virágcsokros beállást nagyjából hússzor ismételtük meg - hála a digitális gépnek, és a jó bolond nagyanyának.:)))...

Egy nyáron át kacagtunk

Ebben a hőségben gyakran eszembe jutnak régmúlt forró nyarak, amelyeket szintén túl kellett élni, át kellett vészelni valahogyan.

Csak persze abszolút nem mindegy, hogy az ember hány éves, mert míg fiatal, egyáltalán nem katasztrofális a tény, hogy meleg van. Nagyon meleg. Hőség. Nekem már katasztrófa, a fiam meg fel se veszi. Biciklivel jár bárhova; délután és esténként próbái vannak, tutibiztos klímátlan helyeken; rockkoncerteken tombolnak időnként, ma pedig a szokásos rocksulis évzáró maratoni koncert lesz... el tudom képzelni minden szempontból, mert mikor rocksulis lett, minden koncertjükön ott voltam, ki nem hagytam volna. Manapság, jó pár év óta már nem diákként, hanem meghívottként játszik vagy énekel sok-sok számban, ám már nem megyek... egyrészt, mert az esetek többségében már olyan számokban játszik vagy énekel, amelyek jóval az utolsó hazainduló buszom után kerülnek sorra; másrészt ő már nagy rutinos, sok-sok koncerttel a háta mögött, már nem igényli, nem várja el, hogy vín öreganyja ott éjszakázzon a kánikulában a fülledt hőségű, őrjöngő, zsúfolt, csápoló tömegben.:)

Mi is, fiatalkori nyarainkra nem úgy emlékszünk, hogy első dolog, ami eszünkbe jut, a fullasztó hőség - bár voltak! És akkor még sehol nem volt légkondi... Még pár évvel ezelőtt is, ha visszagondolok, csak a nagy bevásárlóközpontokban volt klíma. A kisebbekben 1-2-3 éve van. Manapság viszont már boldogság, hogy a postán - ahova én mint jókútra járok - nem úgy állok 40 percet sorba, hogy szakad rólam a víz, és a hajam olyan utána, mintha hajat mostam volna... - szóval tavaly nyár óta már a postákon is klíma van. Sőt, meglepődve tapasztaltam, hogy egyre több kisboltban is. Az állatorvosi rendelőkben szinte egyértelmű... pedig emlékszem, néhány éve még ott is hőségben szenvedtek az orvosok és állatok egyaránt.

Nagy szerencsémre tavaly július óta itt lecserélték az egész buszállományt, így kellemesen hűtött buszokban lehet utazni, ha szerencséje van az embernek, még akár ülve is. Tiszta hepi.

Szóval, ha ezt nézzük, régen kényelmi szempontból sokkal rosszabb volt - mégsem vettük fel, mert tele voltunk életerővel, relatíve gondtalansággal, valahogy kisebb gondunk is nagyobb volt, mint hogy meleg van.

Emlékszem olyan nyárra, nyolcadik után, amikor a barátnőmmel minden áldott nap találkoztunk és mentünk valahova, vagy egymáshoz. Egész nap együtt lógtunk. Ebben szerepelt sok Nagyerdőn tett mászkálás, sziklakert, botanikus kert, csónakázás, állatkert, vidámpark, strand... séta - csak úgy - a klinika szép, régi épületei között, vagy akár a temetőben a sírok között. Nosztalgiával gondolok vissza, hogy pár forintból kijöttek egész napi kóborlásaink, még akkor is, ha múzeumba vagy moziba mentünk, naponta többször is fagyiztunk - kijött a zsebpénzünkből, ami pedig abszolút átlagos volt. És a nagy beszélgetések... istenem, mekkorákat dumáltunk! És nevettünk, nevettünk...

Mindig a verőfény van előttem, bárhova is mentünk. Meg hogy térdzokni volt a divat, és mi azt hordtunk nyáron is, mini szövetszoknyával... Vezettünk egy közös naplót is, azt a címet adtuk neki, hogy "Egy nyáron át kacagtunk". Hogy hova lett az a napló? Leírtunk benne pedig minden napot!

Ezzel a barátnőmmel már óvodás korunktól együtt jártunk mindenhova, általánosba is, csak a középiskola maradt ki - másfelé mentünk. De előző munkahelyemen összeakadtunk, ő utánam két évvel odajött dolgozni... Igaz, nem sokáig dolgoztunk ugyanazon a területen, de még a gyerekeink születése után jó ideig találkozgattunk privátilag is. Mikor én eljöttem közös munkahelyünkről, mert máshova "csábított" a helyzet, barátnőm még mindig ott dolgozott az oktatási osztályon...

Azóta, sajnos, megtépázott így vagy úgy mindkettőnket az élet, elég távol kerültünk, ezer gonddal. Ő özvegy lett igen korán, közvetlen, miután második fiuk megszületett... valahogy követte édesanyja sorsát, aki szintén özvegyen maradt, mikor barátnőm elkezdte az általánost... s családilag ezer gondja-baja van.

Sokszor gondolok rá, főleg így, nyaranként. Hogy emlékszik-e még arra a 14-15 éves korunkbeli nyárra, amikor szabadok voltunk, gondtalanok, és egy nyáron át kacagtunk. Egészen biztosan emlékszik...

Harsányan jött a nyár

Kissé zabolátlan a természet. Múlt héten még kiskabátban-dzsekiben, zokni, sportcipőben, esernyővel flangáltunk, és még úgy sem volt melegünk (monológ: hál' istennek). Ennek utolsó napja volt pénteken. (Monológ: sajnos. Félreértés ne essék, egyáltalán nem az esőt sírom vissza, és iszonyú nézni a pusztítást, amit az árvíz csinált, a rengeteg, kiszolgáltatott, szerencsétlen embert, állatot; valamint elgondolni is borzalom, hogy egy csomó embernél egész élete munkája omlott össze. Nem, az esőt egyáltalán nem - bár nyáron, a tikkadó hőségben szeretem és várom. Ellenben a hőmérséklet számomra nagyon megfelelt.)

Szombattól kezdve viszont egy varázsütésre, abszolút áttértünk az afrikai hőség várható szintjére... ami ki tudja, meddig tart. (Monológ: folyamatos jajveszékelés és aggodalom.)

Mikor mások sipákolnak a hideg (nekem csak hűvös vagy enyhe) idő miatt, akkor én hallgatok, mert tudom, mi lesz utána... és azt, mármint pl. az ilyen embertelen kánikulát baromira nehezen viselem, ki nem állhatom. Bevallom, már februárban kezdek aggódni, hogy jön a nyár és hogy hogy fogom kibírni. Tudom, ezzel nem leszek népszerű, de akkor is ez van. Ezért szeretem az őszt. Akkor már tuti, hogy bármilyen időjárás is köszönt ránk, de elviselhetetlen dögmeleg nem várható.

És amit évtizedek óta megfigyelek, azok az emberek tűrik még kevésbé szó nélkül a dögmeleget, akik legjobban sipákoltak a jó időért és akik egyébként egészségileg rendben vannak hőségügyileg. Azok sokkal hamarabb elkezdik szidni, mint akik egyáltalán meg sem szólaltak, és látszatra szinte belenyugvásként vették tudomásul az időt. (Mondom, nem az árvízről beszélek, azok igenis, teljes létjogosultságban minimum üvölthetnek a hatalmas veszteségtől, tragédiájuk döbbenetes és fájdalmuk jogos. Tudom, csepp a tengerben, de már többféle módon támogattam őket, ez a minimum, és remélem, sokan megteszik.)

Na, én bármikor kijelentem, hogy ki nem állom a meleget. Még a nagy mínuszokban sem mondok mást, ezt egészen biztosan nem felejtem el. Ha nem lennék dolgozó ember, ha nem lennék szívbeteg, ám mondjuk, gazdag lennék, utazgathatnék, akkor, ha véletlenül tengerpartra keverednék és szeretnék netán napozni, vagy tudnék úszni - na, akkor biztosan szeretném! Erre akár meg is esküszöm.:))) Így viszont, mindennek ellenkezőjével ellátva - valahogy nem.

De mint oly sok minden, az időjárás sem tőlünk függ. Én ilyenkor a túlélés harcos jelvényét tűzöm ki elméletileg... Ettől függetlenül, és pont ezért, mivel nem tehetünk róla, kívánom, hogy akinek ez az éghajlat a kedvence, használja ki és örüljön neki! Én meg beüzemelem a ventilátort, s ha néha itthon vagyok vagy hétvégén - megy éjjel-nappal.

Nyári paradox

Harsány a nyár,
a zöld tiszta árnyalataiban
pompáznak eleven, dús lombok,
sűrű búvóhelyként átláthatatlan
s biztos menedékként szolgálnak
a madaraknak.
Szikrázón kék égbolt, vakító napsugár
teszi eltúlzottan kontúrossá,
mit szem befogadhat...

Ilyen csodás, idilli képek
és fájón elvágyó képzetek
tárulnak-pördülnek elém,
ha a napi rohanásban
munkahelyem ablakán
nagy-néha ki-kinézhetek...

Hőség-hármasok

Hőségbe fúló levegő,
zöldből lett szomjazó, sárga fű,
tikkadó erdő.

*

Repedezett talaj,
esőt kiáltó kiszáradt rétek,
lankadó madárdallam.

*

Hervadó ráncos pipacs
levele porló, szára szürke, kemény –
harcol az életért.