Régi kedves barát

Csoda, hogy megtanultam írni?

Érettségi után nyomdásznak tanultam. Többszintes, több napig tartó felvételi vizsga volt, nemcsak nyelvtanból több lépcsős, de még idegen nyelvből is fordítás, nyelvtan, hibakeresés és -javítás... Felmértek bennünket ergonómiailag, volt intelligenciavizsgálat... Akit oda felvettek, az biztos, hogy minimum eredendően jó volt a helyesírása. Mégis hónapokig tanultunk napi 8 órában, fizetésért (!); na, nem csak helyesírást, hanem tipográfiát, nyomdatörténetet, kézirat-előkészítést, korrektúrázást... de azt is.

Emlékszem, mikor elkeseredett arccal jött be egy első hónap után megírt helyesírási felmérés után, hogy milyen gyengén sikerültek a dolgozatok... persze, nyomdai szemmel. Az iskolában még arattunk volna esetleg vele. Itt - nem győztük az asztal alá szégyellni magunkat. Ám megtanultuk... intenzíven, sokszor vizsgázva... Ma is ebből élek.

Különleges kapcsolat fűzött ehhez a különleges emberhez, de mint oly sok minden, zajlott az élet tovább, s mi messze kerültünk egymástól. Évtizedek múltak, míg akár csak egyetlen szót is hallottam felőle és fordítva.

Nagyon beteg volt többször is, és életében nem egy tragédia érte. Pár évtized után egy közös ismerősünk és a verseimre való rábukkanása nyomán az internet jóvoltából kommunikálunk...
Őszi képeket azért hoztam ehhez a bloghoz, mert mindkettőnk kedvenc évszaka az ősz.
Amikor az első verset írtam, még nem is gondoltam, hogy valaha az életben bármilyen formában - akár neten is - összefutunk... vagy hallok róla. Ezért is hihetetlen az egész.

"Emlékezz rá mindig..."
 
Nevettem zavartan:
"Ugyan már, hisz
írni mindenki tud", szóltam,
mikor még harmadennyi
éves, ha voltam...
de megköszöntem hálásan
a pompás tollat,
mely finoman aranylott
s vetett csillagokat - százat -
bársonytokjában.
Oly szép és egyedi volt,
sohasem használtam,
valahogy nem vitt rá lélek,
de olykor megcsodáltam...
Több évtized eltelt, mire
rájöttem, mit rejtettek
az ajándékozó szavak:
"Emlékezz rá mindig,
hogy érezni s írni tudsz!"
A toll már rég beszáradt,
kedves, bölcs barátom,
de néha eszembe jutsz,
s mikor már a lemez
B oldalát játszom,
szavaid bennem
megvilágosodtak,
csodálattal, értő alázattal
s hálával áldalak.

Az a gy betű...

Gyönyörű volt a kézírásod.
A gy betű különösen, azóta sem,
soha senkinél nem látott.
Emlékszem, csak néztem és kedvtelve
kóstolgattam, ízlelgettem,
ahogy betűid, mint patak hullámai,
fodrozódnak, kapcsolódnak...
vizuálisan érzékeltem az
életerős indák, folyondárok,
kódexbe illő kacsok egyértelmű,
logikus és esztétikus áradását.
Az ember úgy érezte, aki kézzel
e sorokat írja, egyszerűen élvezi is
az írást magát.
A nagy B... a nagy Z,
és mindenekelőtt a gy betű...
maga volt a kézírás csodája.
Határozott, s mégis finom mestermű.

Emlékszem, utánoztam is,
gyakoroltam s aztán, amikor már
betűidet nem láthattam,
a gy betűid még sokáig használtam.
Persze az eredetihez nem mérhető,
és mégis, már hány évtizeden
keresztül elkísért, mint egy kis rész belőled -
a kézzel írt gy betű...

Tenyérbölcső

"Én úgy nézek fel a tanár úrra,
mint hangya a katedrálisra!" -
hangzott egy régi filmben.

Erről mindig eszembe jut
egy réges-rég átélt
tavasz, nyár, ősz és tél,
amikor - küzdve éggel és földdel -
tenyérbölcsőd bensőjében
óva vigyáztál, féltve melengettél.

* * * * * * * * * * * * * *

Gazdag vagyok...

Mi mást is érezhetnék mindazok után, amelyeket néhány nap alatt lelkem kapott az úgy látszik, réges-régen el-, de be nem temetett emlékek felidézése során.
Ezen emlékek jó részét elvették tőlem a betegségek, ám hiteles forrásból "hittel hitt visszaemlékezéssé" szelídültek e régen történt események, amelyek hitelességéhez, azaz valamikori megtörténtükhöz kétség sem férhet!

Gazdag vagyok
azért is, mert Valaki aranytollából elővarázsolódtak verssorok, amelyek ajándékot, felbecsülhetetlent jelentenek számomra, mert emlékezett egy cselekedetemre...

Gazdag vagyok,
mert Valakinek felrémlett emlékei közül egy írott betűpárom formációja-ölelkezése oly módon, mintha soha nem lennének képesek szétválni már ebben az életben, ők együtt jelentenek egy hangot -- élnek ugyan külön-külön is, szükség is van rájuk --, ám együtt jelentik a gyöngédséget, a gyönyörűséget, a gyöngyvirágot, a gyönyört, a gyermeket, a gyémántot, a gyógyító gyógyerőt, a gyökereket, a győzelmet, de együtt jelentik a gyászban gyújtott gyertyát is!

Gazdaggá tettél,
mert amikor két tenyerem bölcsőjében ringatóztál, érezted féltő szeretetemet, amellyel a két tenyér igyekezett óvni (képletesen még ma is!), és érezned kellett azóta azt a szeretetté nemesült, ám mégis kényszerült tenyérszétnyitást is:
repülj, kis madaram, szállj a fellegekig, szállj majd Isten elébe és tedd le eléje tehetségedet, amit velünk most igyekszel megosztani, mert azzal örömöt nyújtasz lelkünknek, békességet és szeretetet!
Áldjon meg mindezért a Teremtő, akiben "bíztunk eleitől fogva..."

 (A "régi kedves barát" írása)