Újra a Margitsziget...

Még amivel az előző részt kipótolnám: első élményem a Margitszigetről, a többiről is említés, végül néhány vers az utóbbi évek margitszigeti élményei kapcsán, és persze képek...

Amúgy először 16 évesen vetődtem oda, amikor a gimi nyári szüneteiben anyukám dolgozójában lehettem adminisztrátor - mindez 3 éven keresztül! -, egyik ott dolgozó 23 éves lány "elkért" anyukámtól, hogy engedjen el vele Pestre 1 napra. Emlékszem, a hajnali vonathoz vitt ki apukám biciklivel, ahol találkoztunk Icával. Nagy és addig ismeretlen izgalom volt ez számomra: szülők és osztályfőnök stb. nélkül utazom "nagylány" barátnőmmel Pestre... Ha anyám rá mert bízni, én is totálisan bíztam benne...

Akkor még majd' 4 órát ment Pestre a vonat... a Nyugatinál a mosdóban kimostuk a csipát, emberi formába vágtuk magunkat, és egész nap csak mentünk és mentünk...

Ott kaptam ízelítőt először földalattiból, metróból, mozgólépcsőből, s gyorstalpalón bejártuk a város néhány - mert ugye, csak néhány fér bele egy napba - nevezetességét. Sétáltunk a Várban, a Halászbástyán, Gellérthegyen, voltunk a Városligetben, a Váci utcai sétálóutcában, a belvárosban pár butikban elköltöttem az akkori párszáz Ft havi fizetésem... nem felejtem el a buggyos ujjú, gumírozott derekú narancssárga blúzt, a piros kis lakktáskát... aztán jártunk az Állatkertben, Vidámparkban, a János-hegyen, libegőztünk is, és bizony, már szürkületben mentünk ki a Margitszigetre, mert hogy azt nem lehet kihagyni! Eléggé félelmetes is lehetett ez azért a mai eszemmel visszagondolva, ám én, nem tudom, miért, 23 éves "felnőtt" barátnőmben úgy megbíztam, hogy nem féltem egy cseppet sem. Akkorról végül is a centenáriumi emlékműtől eltekintve nem sok minden maradt meg bennem a Margitszigetről, de jólesett az egész napos melegben szinte észrevétlen rohanás után az enyhe esti séta. Arra sem emlékszem, fagyin kívül ettünk-e valamit egész nap... valamit biztosan ehettünk tán...

Máig sem értem, hogy férhetett bele mindez egyetlen napba... Igaz, hogy most maga az állatkert egy nap, nemkülönben az volt a vidámpark is, amikor gyerekeimmel jártunk ott sok évvel később, és a többi sem semmi... Akkor még éjszaka is jártak a vonatok, és mi az utolsóval jöttünk haza valami hajnali 4 óra felé Debrecenbe érve... szóval ez volt életem első pesti élménye.

Azután jártam ott a nászutamkor, mert 2 hétre budapesti nyomdászüdülő-beli beutalót kaptunk februárban. A Dániel úton üdültünk, és onnan jártunk el nap mint nap felfedezni kies fővárosunkat... Egy téli Margitsziget megint egészen más.

Valamint voltunk ott akkor is, mikor gyerekeim 5 és 9 évesek voltak, akkor vettünk ki a hárshegyi kempingben egy 4 ágyas faházat, ott voltunk egy hétig, és onnan jártunk el nap mint nap nagy-nagy felfedező utakra, nos, akkor is jártunk a Margitszigeten, és bringóhintóztunk is, amit, bevallom őszintén, nemcsak a gyerekek élveztek nagyon.:)

És aztán az utóbbi 3 év alatt már kétszer is bejártuk a Margitszigetet, kettesben a kedvessel. Ez megint egészen másfajta, új felfedezés volt. Különben is az ember teljesen más szemmel lát mindent felnőtt korban. Megtanulja felfedezni az apró örömöket. Kialakul egyénisége, lesznek kedvtelései, amelyeknek gyermekmódon örülve hódol - mint pl. a fotózás. Ez utóbbi két margitszigeti úton fedeztem fel igazán annak lényegét... a csodáját. A műemlékeit, a fáit. A csodálatos, nyugalmas, békés, szeretetteli séták gondtalan örömét, minden pici virágot és minden óriási fát. A vizet, a leveleket, a lepkéket, a bogarakat, a virágokat... s megtaláltuk a szivárványt is a szökőkút vízsugaraiban!

Sőt, harmadjára is voltunk a kedvessel tavaly, csak akkor célirányosan, este a szabadtéri színpadon néztük meg Loreena McKennitt koncertjét, szakadó esős, több órás késésű kezdettel - s ez is mai napig nagyszerű élmény, nem adnám semmiért.

Szabálytalan séta

Sétálunk.
A nyár még csak belépett
a színpadra, épp csak elhúzták függönyét…
lágy szellő esedez arcunk hűsítéséért.

Megyünk szótlanul, kezem a kezedben,
néha rám mosolyogsz, gondtalan, kedvesen,
s nem bántjuk a virágzó lélek díszeit,
eljátsszuk, hogy nem vár megoldásra itt
semmilyen probléma, hisz nincs…

A dolgunk, hogy azt érezzük, ami van,
a jövő majd elrendeződik, súlytalan
bár jól tudjuk, nincs olyan, mit helyettünk bárki
megoldhatna, mégis e percben nem fontos semmi,
s ami kilátástalan, az csak a jövő, de mi

a jelenben járunk.
A Margitsziget hatalmas fehér törzsű fái
szerencsére nem is hagyják előcibálni
a kérdést: meddig lesz így és milyen értelme van
a jelennek, ha nem tudjuk, mi lesz majd holnap.

Most itt vagy velem, itt vagyok veled
tündöklünk, nyugalom van,
nem félsz és nem félek,
s talán ez itt a lényeg.

A városba érve
a jövő kérdése
már csak átfutó pillanat,
mit lezár a tűzfalakról lecsüngő
bíborszín alkonyat.

Egyszer...

Egyszer megnézzük,
ott van-e még a szigeten
a fehér törzsű óriás,
évszázados mesefa, annak
hatalmas, vízszintbe hajló,
ölnyi vastag ága...

Egyszer megnézzük
ott van-e még égő szívbe
írott két név s vajon
sugároznak-e oly fénylőn
szeretve és féltve, az idő,
viharok dacára...

Egyszer megnézzük,
s ha megkopott az írás ott,
azt újra megerősítjük,
csendben szívünkbe írjuk,
hogy Te és én... e percet
nem vártuk hiába.

Margitsziget

Újra bejártuk,
e hely szinte már sajátunk.
Nem kérdeztelek,
csak rám néztél, s adtad
az alkoholos filcet...
Jelek, betűk, melyeket a viharok
az elmúlt idők alatt lemostak,
semmissé tettek, s lettek
helyettük újak s még újabbak -
a véletlenszerűn kapcsolódó,
az idő sodrásában találkozó,
épp összetartozó nevek
újra megerősítést nyertek.
Hiszem, a sokszáz éves óriásfa
majd akkor is ott áll,
ha mosolyunk már rég
elporladtan álmodja
egymástól távol tündérálmát,
ha érintéseinket réges-rég
tarka pillangók hordták szerteszét
szárnyuk hímporán, s e csodaszép
szivárványszín lepkék
egyszer találkoznak még...
s feldereng sok emlék
ennél a fánál
talán.