Posta, Tócós tér, Aldizás

Az Aldiba mentem el, a lehető legkorábban hozzám képest, ahogy nem hajnali keléssel el tudok készülni mindenféle lerendeznivalóim után.
Persze először a postára mentem, még banyatank nélkül, itt befizettem anyámnak 2, magamnak 3 számlát.
Nem voltak sokan, 5 perc alatt végeztem; pedig egy néninek még segítettem is, mert megkért, hogy ő nem tudja megszokni ezt a fajta rendszert itt, ami most van. Ugyanis számkijelzős lett a mi postánk is, a bejárat mellett van egy gépezet, melyből programválasztás után benyomva a megfelelőt, kiad egy számot. Kérdeztem a nénit, mit szeretne, mondta, hogy csekket befizetni, megmutattam neki, hogy a másodikat kell benyomni, s ezzel együtt még ha levelet akarna feladni, az is benne van.
Hazamentem, de csak azért, hogy lepakoljam a csekkeket és magamhoz vegyem a banyatankot. Elmásztam vele az Aldiba, ahol vettem almot, pár tálkás macskakaját, némi élelmiszer-féleséget, olcsó sört, majd igyekeztem "roppant gyors és rettentő ügyes" lenni szalagra le- és felpakoláskor. Az almot így is meglehetősen sokszor emelgetem egy-egy ilyen akciónál. A legszarabb, mikor a bolti húzósból át kell tennem a magam kocsijába. Annyi kéne, hogy valaki legalább megtartaná a kocsi szájának egyik részét, mert mindig becsuklik, s az már akadályozza az alom leeresztését. Arra már rájöttem, hogy a tetejét a fogó alatt átnyomom, és akkor az nem akadályoz. Múltkor még mindkettő totál útban volt, csoda, hogy sikerült belecsúsztatni. Akármennyire vigyázok, az egyik papírfül még akkor elszakadt, mikor a polcról leemeltem a bolti húzósba, holott egyáltalán nem csak a fülénél fogtam a 10 kilós almot. De 10 kiló az 10 kiló, akárhogy vigyáztam. Így nyilván már a pénztárhoz is úgy vettem fel aljánál és derekánál fogva, mint egy gyereket, és le is úgy emeltem. Az átrakás körülményes volt, de végül is szerencsétlen alom már félig a kocsimban kiszaladt a kezemből és jól hallhatóan puffant a kocsim alján. Erre a tőlem másfél méternyire polcot támasztó fiatal, kivételesen nem mobilozó biztonsági őr jót röhögött. Az meg se fordult a fejében a szerencsétlenkedéseim közepette, hogy netán tán esetleg... lehetne picit segíteni. Még Daninál is ifjabb lehetett, de meg se mozdult. Ez nem dobta fel a napomat! Bezzeg, ha csak 10 évvel lettem volna fiatalabb... de az is lehet, hogy 3-4 év is elég lett volna -- az ember egyáltalán nem egyenes arányban öregszik, én legalábbis az utolsó 3 év alatt többet vénültem, gyengültem és rokkantam, mint 25 év alatt. Ez hót komoly, érzem, látom.
Ilyenkor már csak imádkozok menet közben, hogy hazáig bírjuk ki, meg főleg az utolsó menetet, a lejtős lépcsőt félkeréken a 17 kilós kocsit az arthrosisos térdemmel... na, ettől meglehetősen rettegek. Alig jön össze a háromnegyednyi rizikófaktor: hőség, terhelés, lépcső. De felhúztam. Nem tudom, meddig fog ez nekem menni.