Temetőben négyen, majd Mamunál

Régóta tervezgetjük ezt a temetői utat anyámmal.
Én már régóta készülök egyedül, de anyám mindig lebeszélt róla, hogy várjak már még egy kicsit... Mindig itt kötöttünk ki, hogy várjak már még egy kicsit... mert hogy hátha öcsém kiviszi. Na de lehet, hogy tavaly október óta nem csak havi egyszer kellett volna neki úgy halványan célozgatni és mondani neki, mert nem mindenki vágja a témát egyből. Nekem mondani sem kell, mentem volna magamtól, mint ahogy magamtól járok ki három éve, de nekem a temetőbe járás nem kipipálandó dolog, hanem szükséglet is. Öcsém viszont nem jár a világért sem magától temetőbe, csak régebben néha azért anyámat kivitte. De ő, pénzt, virágra, akár több sírra is?? Ugyan már.
Valahogy öcsém nem tudja elképzelni, hogy anyám, ha egyszer nem tud kimenni, miért akar. Pláne, hogy van, aki kimegy: én. És mindenszentekkor plusz a gyerekeim.
Buszjegyekkel, tömegközlekedve, tök egyedül is vállalva időtől függetlenül a sírok közti sok rohangálást kúthoz, kukához -- és nem azért, mert anyám akarja, hanem magamtól. Mikor még anyám járt évente többször egyedül, tömegközlekedve, én akkor is kijártam. Oké, nem sűrűn, de évente 3-4-szer biztosan.
Nem tudja felfogni, hogy anyámnak az nem ugyanaz, ha én kijárok -- Ő IS SZERETNE kimenni... és neki tényleg egyetlen megoldás van: ha valaki kiviszi. Én nem tudom ezt megtenni, sajnos, csak öcsém tehetné.
Az idén már lekéstük a nárciszok, jácintok, tulipánok kivitelét, mert várjak már még...
Tavaly kitaláltuk, hogy mivel nem tudunk sűrűn kijárni, ezért célszerű lenne a papa sírját borostyánnal befuttatni, akkor nem kéne folyton palántázni meg ilyesmi. Addig, míg anyám járni tudott, kijárt minden virágszezonnál, cipekedett sok szatyorral, szerszámokkal, csokrokkal... De ez most már nem megy.
Én is csak a legazolást, locsolást, a vázákba a virágokat tudom vállalni; ha lenne pénzem, lefedetném a sírt (meg ki is kellene persze akkor már egyúttal egyenesíteni, mert elferdült az évtizedek alatt), akkor tényleg nincs rá gond és nem kelt elhanyagolt hatást, ha hónapokig senki nem megy.
Ráadásul a papa sírja úgy van, hogy nem árnyékolja semmi, ki van téve hőségnek, mindenféle időjárásnak.
Ott a palántázásnak is úgy lenne értelme, ha az ember hetente akár többször ki tudna járni öntözni nyáron pl., meg gazolni. De hát ez van. No, ezt a borostyánültetést öcsém "vágta" tavaly év vége felé még, aztán nem mondom, hogy csak ő a hibás, mert mivel számára nem fontos, ezért többször el kéne neki mondani.
Egy anya nem meri megkérni a fiát, hogy vigye ki -- mondjuk, félig megértem ezt annak a természete miatt, én sem merném --, szóval nagyon sz@r érzés a kiszolgáltatottság!
Lényeg, hogy még anyák napján Szilvi vetette fel, hogy úgy nem tudnánk-e kimenni, hogy ketten kikísérnénk anyámat, vinnénk a cuccokat, belénk karolna stb., venne be gyógyszert, hozna is stb. Anyám egyből rávágta, hogy DE. Úgy ki tudna jönni.
Szóval vártuk a lehetőséget, hogy hogy s mint lesz, mert meg kellett várnunk a begóniákat, hova fejlődnek...
Úgy gondoltuk, hogy amit így virágokra költenénk a sírokra, abból taxit fogunk hívni.
Igen ám, de Bencust vasárnap úgy hozták haza, hogy hasmenése lett. Jelzem, már pénteken sem volt százas, de ha eleve hasmenéses a gyerek -- jaj, istenem, nem igaz, hogy tiszta merő jó szándékból sült krumplit rántott húsokkal tömünk a gyerekbe, mikor f*sik!!!, csak azért, mert ugye, nekik nem volt gyerekük.
Így hétfőn nem tudta Bencét iskolába elvinni, mikor egész éjjel két hasmenés között is az aktív bélmozgása hallatszott a gyereknek, reggelre meg előbb lekvár-, majd szinte vízszerűen pakolta tele a bilit... De persze így orvoshoz sem volt vihető aznap, legalábbis reggel még így látszott.
Amúgy ezt leszámítva a világon semmi levertség vagy betegséglátszata nem volt a gyereknek.
Úgy látszott, délelőttre végzett ezzel a dologgal, mert ahogy hallotta, hogy most akartunk anyámhoz menni, hogy kivigyük a temetőbe, nagyon felvillanyozódott, és mondta, hogy ő is jön. Eleinte hallani sem akartunk róla, hogy mi van, ha rájön a csikarás, de tényleg nem jött egész délelőtt, és itthon nem is evett-ivott, csak teát és kekszet, tehát úgy nagyjából tegnap óta ma reggelig nagyjából kijött, aminek ki kellett jönnie.
Anyámnak hol azt telefonáltam, hogy csak én megyek, mert Szilvinek megint itthon kell maradnia a gyerekkel -- anyám mondta, hogy el is ment minden kedve... Aztán meg telefonáltam, hogy mégis elgyaloglunk hozzá, Bencéstül. Megnyugtattam, hogy amúgy jó gyerek, a temetőbe meg hát max. elbújunk valahol, ha rájön (Szilvi még lapátot is vitt külön azért, hogy "beássa" az esetleges terméket...)
Én reggeltől készülődtem, mert ha már anyámhoz megyünk elsőre, akkor ugyanúgy viszek mindent, mint szoktam. A göngyölegeken, száraz kenyeren kívül 3 tálkás kaját is a szomszéd cicának...
Lényeg, hogy a tegnap beszélt 10 helyett 11-re ugyan, de ott voltunk.
Anyámnak nem volt jókedve, mert közben... öcsém is beugrott, mert a Kenézyben kap 10 kezelést a gerincével, és ugye, mikor látta, hogy anyám készülődik, összecsokrozta a virágokat stb., nyilván rájött, hogy temetőzni akar. Akkor persze eszébe jutott, hogy neki illett volna kivinni... és hát ugye, kiadta volna anyámnak, hogy hívjon fel engem, hogy ne menjünk... ááááá, szóval nem irigylem anyámat sem. Mikor mi ezt már hetek-hónapok óta tervezzük, és addig eszébe sem jutott, majd nyilván most... meg hogy miért nem szól, ő honnan tudja, hogy menni akar stb. Hát pl. mert szó volt róla többször, meg hát a múltkor a csúnya kiabálás után nyilván az ember kiszolgáltatottságában meg sem mer nyilvánulni. Mi meg magunktól ajánlottuk fel...
Na most aztán persze az volt a minimum, hogy felajánlotta, hogy nehogy taxizzunk már, kivisz minket.
Persze csak a főkapuig fogadta el anyám, mert persze rákérdezett, hogy ne vigyen-e be bennünket, vagy ne várjon-e meg, de szerintem hülyét kapott volna ott várni majd' 3-ig! Így jobb volt, és egy taxi árát is megúsztuk, öcsém lelkiismerete is könnyebbedhetett ennyivel is, onnantól meg nem kellett magát feszélyeznie, vagy csupán azért "rohanni" annak tudtával, hogy kint öcsém vár.
Jó volt ez nekünk így, mi vittük a cuccokat; persze Szilvinek így is óriási motyója volt, mert váltás ruhától, enni-innivalótól kezdve mindent hozott Bence miatt. De ketten el tudtunk cipelgetni mindent, mert aztán vödörtől, locsolótól, seprűtől, szerszámoktól kezdve minden volt, nem csak virágok!
Papánál kezdtük, az volt a leghúzósabb. Kiszedegettük a gazokat, folyamatosan hordtuk a szemetet (Bencus is segített!), legalább 7-8-szor fordultam a kúthoz egy ötliteres locsolóval és egy négyliteres füles mosószeres flakonnal, annyira ki volt száradva a föld -- anyám meg eldugdosta a borostyánokat.

Közben a kupákba is vizet hordtunk Bencussal -- az egyikről két kisebb csigát átraktunk a szomszéd sír borostyánbarlangjába --, és teleraktuk begóniával azokat. A sír lábánál lévő -- egyébként mutatós -- zöld növényzetet alulról és körben megritkítottuk, hogy el lehessen menni rendesen, valamint nagy fájdalmunkra elég sok pipacsot is kihúzgált anyám, de hát mit csináljunk... úgysem látnánk, nagyon hamar elnyílnak.

Még anyám javában apám sírján dolgozott, ez idő kétharmadánál átküldött minket nagyanyám sírjához, hogy addig azt tegyük rendbe, míg ő itt dolgozik.
Mivel az fedett sír, így ott nyilván nem sok gond volt -- elhordtam a szárazat, a szemetet, vittem a kis nyitott részbe némi vizet, mert onnan szoktak ősszel burjánzani a krizantémok. Szilviék leseperték, mert az a sír viszont tele van tűlevéllel a felette lévő fenyő miatt. Tiszta víz a kupákba Bencussal, majd 4 vázányi virágot elosztogattam bennük. Ritka alkalom egyébként, hogy Bencus lényegében itt áll az üknagyanyja sírjánál!
Eleve már apám is dédnagyapja volt neki, mint ahogy Mamu a dédnagyanyja...

Ezután még visszamentem anyámhoz, ahonnan még elhordtam, amit el kell, meg fordultam néhányszor a locsolókkal.

Itt jött egy húzósabb szakasz, míg átporoszkáltunk -- az általam már rég kitapasztalt rövidebb, de húzósabb (mert sírok között kell egy darabig menni) útra. Így lerövidítettük az út harmadát annak, ami keresztanyám urnaligetébe vezet. Egyébként Mamu gyaloglás esetén végig botot használt, akkor is, ha betonon kellett menni, meg akkor is, ha a sírok közt kellett navigálni a rövidebb út érdekében.
Útba esik Jucika sírja, úgy, hogy egy plusz métert sem kell tenni, tehát én csak vizet hoztam az ottani két kupába, raktam 1-1 szál begóniát, közben Szilvi leseperte a sírt, lefotóztam és mentünk tovább.

Keresztanyám urnasírja pici, ezért Szilvi és anyám az alatt az idő alatt kigazolták és kitakarították (az elkorhadt keretlécdarabokkal együtt minden szemetet bele a vederbe), míg én kimostam a kupákat és tiszta vizet hoztam, valamint két locsolónyi vizet a sírra. Hamar meglett.

No, ezt szeretném egy kis fedett műkő sírkőre megcsináltatni... de ahogy kinéz az anyagi helyzetem, inkább nem mondok semmit... Elég kevesen vannak a sírok közül olyanok, mint a mienk, hogy még nincs sírkő... pedig ez alatt az 5 év alatt meglehetős sok sír lett itt. És én is itt fogok elgondolásom szerint majdan lenni -- 4 személyes az urnasír... Ha lenne egy egyszerű kis sírkőre (semmi gránit, semmi márvány, mint ahogy itt nagyon sokan) pénzem, már bele is vésettetném magamat. Miért ne?

No, itt, a ligetben található egyetlen padra leültünk, és mindenki evett-ivott. Anyám ui. hozott túrógombócot, narancslét és kávét is... miközben Szilvi hozott maguknak húskrémes szendvicset és kekszet, teát, azokat ették. Közben egy kis időre megeredt nagy cseppekben az eső, de igazából semmi vészes és tartós nem volt, legtöbben ernyőt sem nyitottak. Mondjuk, egész nap lehetett esőre számítani, mondták is, meg úgy is nézett ki az ég. Sütött a nap és itt-ott mégis igen vészjósló felhők tünedeztek fel. Kerestük az eső és napsütés keveréke miatt tutira létezhető szivárványt, de nem láttuk.

Ezek után visszagyalogoltunk a krematóriumhoz vezető, igen hosszú útra, ahol, közel a bejárathoz leültettem a bandát egy padra, én meg elszaladtam az 1. ravatalozóval szembeni útra, útközben vettem elő az otthon levágott palackot, a Bence által előre "szedett" 3 nehezék kaviccsal, megtöltve vízzel vittem a sírhoz és tettem Zoli márványkönyvéhez a neki szánt begóniát. Fotó, s már mentem is vissza.

Ezek után kimentünk a trolimegállóhoz, és mobilon hívtam magunknak egy taxit. Pár percen belül jött is, egy nagyon rendes, idősebb ember volt, aki pár perccel később az indulás után kapcsolta be a taxiórát...
így nem is fizettünk sokat, jó borravalóval együtt lett 2000.
Így, hogy öcsém kihozott bennünket, és csak hazafelé mentünk taxival, végül is így olcsóbb lett, mintha mi Szilvivel 8 buszjegyet vettünk volna...

Anyámhoz vitettük magunkat, ott elvoltunk még 2-3 órahosszat. Csak csodálni tudtam anyám fáradhatatlanságát, ahogy le sem ült és máris azon fáradozott, hogy nekünk ebédet tudjon adni.
Hiába mondtuk, hogy nem szükséges, mindenki evett, csak kicsit elleszünk és majd hazagyaloglunk.
Kimentünk a kertbe, ahol a bodzán kívül most más újdonság nem volt.
Mamu változatlanul fáradhatatlan volt, a kaják félkész állapotban már megvoltak, de befejezte, azonkívül begyújtott, némi gyújtóst vágott, meglocsolta a vetemény egy részét... és azt mondta, hogy nem is fáradt.
Atyám, nem fáradt. Meg hogy jól érezte magát, és ugyan, mi baja is lehetne!
Mi sem nagyon akartunk tétlenül szégyenkezni, úgyhogy Szilvivel felsepertük az udvart, sőt, ő még az ajtó előtti, teljesen tele lévő vas lábrácsot is hosszas munkával kivéste-kiszedte és kitakarította.
Az új szomszédék nagyon dolgoznak a területükön, és egész nap zeng a fúrás, amitől anyám már agybajt kap mondása szerint...

A kert végén Bencus már nagyon mondta a bemenést. Beérve rögtön lefeküdt, kérve az alváshoz szükséges kellékeit, szinte seperc alatt elaludt azon a rekamién, amin egyébként a legnagyobb hepaj közepette is egy csomó családtag prímákat tud aludni... Tehát Bencus, amíg 2 órát aludt, mi tényleg megebédeltünk.
Volt sóskafőzelék húsgombóccal, ebből én nem ettem, mert még a mai nap folyamán tiszta édesség ment belém (tea, kávé, kakaós keksz, majd túrógombóc, narancslé, kávé...) -- ebből Szilvi evett jókat.
De volt tepsis sült csirkecomb és nagyon finom petrezselymes, anyámféle rizs, meggybefőttel. Magam sem hittem volna, de mégis éhes voltam, mert ez utóbbiból magamhoz képest jól belaktam.
Mikor Bencus felébredt, hihetetlen, de ő is éhes lett. Ő is a rizset sült csirkével választotta, csak ő 1 egész nagy csemegeuborkát falt be mellé. Utolsó falatig megette.

Anyám természetesen odapakolta a fél házat (mindkétféle kajából), majd hazasétáltunk. Jó, hogy aludt Bence, mert így semmi problémát nem jelentett neki sem a dolog.
Én már, mondjuk, majd' elpusztultam a hátfájástól, és meglehetősen csigalassan vánszorogtunk, de az időnkénti fotózásra fogtam.:)
Legalább 4-5 cicát láttunk hazafelé és sok kutyust. De csak a kedvenc fehér, csendes kutyámat tudtam lefotózni kerítésen keresztül. Valamint egy talapzaton álló modern kutyaféle szobrot egy kertben...