Bence 7 éves

Először is Bencének nagyon boldog (boldogabb!)

7. szülinapot kívánok!

(Ezen az egy képen tudtam rávenni hatalmas rimánkodással, hogy picit mosolyogjon már!)

Bencusnál már biztosra vettük a végleges gyógyulást. Örültünk, hogy jól szerepelt a Pedagógiai intézet két alkalmán is, és alkalmasnak nyilvánították -- bár logopédiai osztályba, de az még jobb is számára, hiszen kisebb létszámú.
A szülinapja előtti héten azonban megint bekattant nála valami.
Már csütörtökön úgy hagyta oviban az anyja, hogy ketten fogták le a gyereket, nem akart az anyja nélkül maradni. Ennek ellenére egész nap nem szóltak, hogy menjen érte, tehát azt gondoltuk, később helyrejött, mint anno a szoktatós korszakban fordult elő: ordítunk, elmegy anya, majd pár perc és megvigasztalódunk.
Hát nem. Mikor délután anyja értement, közölték vele, hogy egész nap rémes kedve volt, mindenért sírt, nyöszörgött, haza akart menni, kiabált az óvónőkkel, hogy valaki vigye haza!!!, és ha történetesen nincs a saját pavilonjuk ajtaja már hónapok óta zárva, mert javításra vár, el is szökött volna!
Sajnos, semmit nem tudtunk kikalkulálni, se mi, se az óvónők. Semmiféle konkrét sokkra, traumára, ami most ezt kiváltotta, nincs rálátásunk.
Pénteken azért megint óvoda, pedig ugyanolyan sírás, nyafogás volt, ugyanolyan hiszti a rettenetesen nehéz otthagyásnál. Az óvónők is meg vannak lőve. Akárki akármit mond, bármivel vigasztalja, semmi eredmény...
A többi gyerek is értetlenül, sőt, ijedten nézi, nem értik, mi van Bencussal.
Úgyhogy megállapodtak az óvónőkkel, hogy délben értemegy Szilvi... addig meg valahogy majdcsak lesz valami.
Helyzet délre sem változott.
Azért nem lehet semmit az óvodára fogni, mert a helyzet ITTHON sem különb. Pénteken azért úgy jöhet az ember haza, és ezt még az ovis is tudja, hogy most 2,5 nap szünet jön itthon, együtt lehet a nélkülözhetetlen anyával és nem kell senkinek sem "megfelelni".
Mégsem jó semmi, ugyanúgy ízetlen a k@k@ is, ahogy szokták mondani. A világon semmi nem érdekli, már délben sírva kéri a fürdést, hogy utána pizsamában be tudjon vackolni.
Természetesen semmi fizikai baja nincs. Eszik, iszik, nem lázas, nem hány, nincs gond az anyagcseréivel. Ez a gond abszolút idegrendszeri, mentális probléma.
Mindenhova kíséri az anyját. Ha az hosszasabban van ebben a nagynak egyáltalán nem mondható panel bármelyik másik helyiségében, megy utána és nyafog, sír, hogy az anyja visszamenjen vele.
Apai részről el akarták vinni, természetesen szóba sem jöhetett. De most legalább felfogták, és nem vitték el mégis, többezer kidobált forintos felesleges oda-vissza taxiztatással. Azért, hogy elvigyék, ott meg folyamatosan feküdjön, mint aki halálos beteg, és sírjon az anyjáért, annak semmi értelme (csak mi már ezt a múltkori kettő ilyen előtt is tudtuk).
Nem tud örülni ajándéknak sem, nem érdekli semmi, nem zökkenti ki semmi az apátiából, depiből.
Tudom, az ember kétségbeesésében már csak azt tudja mondani, hogy vigyük pszichológushoz. Azaz járjunk megint a Varga utcára, mint amikor későn lett szobatiszta, és egy évig járt tök feleslegesen. Utólag is levonva a konzekvenciát: rémes volt, hatástalan, a témához szinte köze nem volt, csak felesleges nyúzása volt a gyereknek és traumaként élte meg azokat is. Nem akkor (jóval később) és nem attól lett szobatiszta a gyerek (hanem amikor ő, magától egyik napról a másikra úgy gondolta, hogy most már nem óhajt pelenkába kis- és nagydolgozni). Nyári szünet kezdődött, és akkor gyakorlatilag egyetlen hét alatt lett nappalra, éjjelre, kis- és nagydologban egyaránt szobatiszta úgy, hogy már 1 hónapja befejeződött arra az évre a picológia, valamint mindenféle erőltetés nélkül.
Mindig ezt mondtam: úgyis akkor lesz szobatiszta, ha értelmileg, valamint mentálisan megérik rá...
Igaz, nála azért nem mindennapos eset volt, hogy mondjuk, kétéves kor helyett két és fél évesen lesz szobatiszta. Bizony, 4 éves elmúlt már 4 hónappal, mikor az lett! De ez, ha majd 20 éves lesz majd, kit fog érdekelni?
Szóval tudjuk, hogy pszichológushoz járni még felnőtt embernek is akkor célszerű, ha ő maga is belátja, hogy baj van, gond van, probléma van. Nagyon ritka, hogy együttműködés nincs, és mégis segíthet bármiféle kezelés.
Ha Bencére nem hat itthon, óvodában, másoknál SEM SEMMI, akkor egy vadidegen pszichológusnál még úgy sem fog megnyilvánulni. Így is kész csoda, hogy ez a bekattanás nem akkor zajlott, amikor a pedagógiai felméréseken volt! Mert ha ott nem együtt- illetve közreműködő, akkor még 8 évesen is óvodás marad szerintem...
Szóval egy rejtély, hogy mi bujkál Bencusban.
A születésnapját is keservesen töltöttük. Nyilván mindennel felkészültünk, ahogy szoktunk. Főleg az anyja... a vásárlások, az egyedi tortarendelés, a több mázsa szendvicskészítés... a hónapok óta apránként történő ajándékok beszerzése, díszcsomagolás (Szilvi ajándékozónként másfélébe csomagol, hogy aztán ne legyen zavar -- viszont sok apróságot is jó külön csomagolni, hogy minél tovább tartson az öröm).
Hát most Bencének tök mindegy volt, hogy ki éppen mit csinál.
A születésnapja ünneplésekor is délután 2-kor sírva-ríva közölte, hogy meg akar fürödni, elvackolni és aludni. Túl sokat alszik ilyenkor -- de jobb is, mert ha fent van, akkor meg állandóan kesereg, panaszkodva mond mindent és sír.
Nem tudtuk a szokásos fényképözönt produkálni, még ennyinek is nagyon örvendtünk...

Estefelé jött Dani, úgyhogy lényegében mi hárman beszélgettünk, "buliztunk" a konyhában, evés-ivás meg minden, Bencus meg aludt, vagy ha nem, feküdt és lényegében nem óhajtott a külvilágról tudomást venni.
Sem a sok ajándék lehetősége, a köszöntések, se a torta iránt nem érzett se kíváncsiságot, se feldobódást.
Szerencsére mi normálisan fogjuk fel, nem hibáztatjuk sem magunkat, sem a gyereket... Nyilván baja van, de itt talán csak az idő segíthet.

Dani is megpróbált vele korhoz képest, ugyanakkor szeretve és tisztelve beszélgetni, ajánlani játékokat, programot, de semmi... Pedig Danira mindig is felnézett, őt mindig is respektálta.
Amit én levonok úgy globalice az egészből, az annyi, hogy szerintem Bencének egész eddigi élete annyira gondos-bajos-problémás volt, hogy mindez egyszerűen most tetőzött nála.
A válás (az előző 3 éve sem volt mindennapos és kutya, ahogy a szülei abszolút nem beszélgettek egymással stb.), a Marci és kedves édesanyja egyéves vidéki kanyarja, az apjának az új kapcsolata, annak is az utolsó 7 hónapja, a házasságuk lényegében, minekutána az asszon'ka ripsz-ropsz, elköltözött. Ez idő alatt is volt ugyanúgy apás izé meg láthatás, és tudjuk, hogy az új asszony éppen csak hogy valahogy elviselte Bencét, de a szeretettől távol állt, Bence meg szerintünk tartott, de leginkább félt is tőle...
Aztán Cica, mint mindenféle probléma megoldója, segítője, általános bokszzsák- és bankszerepben (de egyúttal baromira következetlen és majomszeretetű nevelése); meg a férje, akinek kiszámíthatatlan, időnként dühös és hangos, agresszív viselkedése külön könyvet igényelne; a gyerek tavalyelőtti 3+1 napos műtétes kórháza, a mostani 5+1 napi kórház azzal, hogy az alapbajt meg sem gyógyították, csak az infúzió folyt belé; a közbeni, előtti és utáni évek alatti rengetegféle vizsgálat hol azért, mert nem beszél, hol azért, mert nem szobatiszta időben... agyi CT-től, többszörös UH-któl, laboroktól, röntgenektől, pszichológushoz és logopédushoz való rendszeres járkálásoktól valahogy úgy szerintem az utolsó csepp is belekerült és ki is csordult a pohárból.

Mindezt óhatatlan, hogy sokszor végiggondolva nyilvánvaló, hogy így_ Szilvi_ nem is_ tudna_ dolgozni. Még ha véletlenül valahova fel is vennék mint kisgyerekét egyedül nevelő elvált nőt (szinte kizárt, ennek alapján ugyanúgy máris félregórják az önéletrajzát, mint az enyémet, meglátva a koromat!), ezt az ide-oda ugrálást és ugráltatást a gyerek miatt nincs az a munkahely, amely tolerálná! Ezt már 20 éve sem tolerálták, most aztán pedig abszolút. S mivel a szakmája kereskedő, az napi 10-12 órás meló plusz utazás lenne. Én meg őrüljek bele Bence elvitelébe, hazahozatalába vagy itthonlevésébe, orvoshoz cipelésébe úgy, hogy semmi másra, magamra, a magam dolgaira, programjaira, netán munkámra egy percem nem maradna. Bencétől még vécébe sem lehet nyugodtan menni, hát még, ha netán (mint régen rendszeresen!) munkát hoznának és le kéne érte menni! Hát nem, végiggondolva akkor már a franc ott egye meg, legyen örökké "gyesen" (azaz ne dolgozzon). Én már felneveltem kettőt, gyakorlatilag nagyrészt egyedül, dolgoztam annyit, mint 5 másik nő, hogy gyerektartás nélkül is meglegyünk, vittem a problémáikat, évtizedeket jártam szülői értekezletekre, tanultam velük hatodikos korukig, végigtortúráztuk a műtéteket, Dani asthma bronchiale-ját, fuldoklásait és intenzív osztályokat 20 évig, végigcsináltam minden felvételit, ballagást, minden szalagavatót, érettségiket, kamaszéveket úgy, hogy közben állatként dolgoztam és itthon is minden KINÉZETT valahogy! -- én azt hiszem, már megtettem a magamét. Ha Szilvit valahova felvennék, két hét múlva (vagy próbaidő leteltével) úgyis kirúgnák. De ha mégsem, akkor az a minimálbér, amit kapna, abból én ugyanúgy nem látnék egy vasat sem, mint ahogy így sem, csak még Bencus és minden nyűge is úgy lenne a nyakamon, mintha legalább 10 gyerekkel kellene küzdenem ebben a raktárjellegű lakásban. Én már ehhez fizikailag is aránytalanul galádul leromlottam, ez tény. Ezt én már régen látom, ezért nem is érdekel gyakorlatilag a Szilvi elhelyezkedése vagy sem... Ismerős nélkül úgy sincs semmi... nem valószínű, hogy fenyegetne ez a veszély.

Ezt a mostani hihetetlen állapotát Bencének szerintem egy stabil, szeretetteljes, nyugodt, rángatásmentes és ha lehet, változásmentes környezet oldhatná fel, és nem igazán egy újabb szerencsétlen pszichológus, aki csak akkor tud Bencével egyről a kettőre haladni, ha Bence is úgy gondolja.
És ebben nem igazán segít pl. az, hogy most vasárnapra pl. mintha elfújták volna Bence baját, és hajlandó volt arra, hogy fél napra elmenjen Cicáékhoz, hogy hadd köszöntsék már fel -- ez oké, rendben megvolt, a gyerek is jól volt, a nagynéni férje is igyekezett normális lenni --, erre mikor átvitték az apjához, hogy ott lesz a tortázás, hát, vazze, ott van egy újabb női hölgy.
Senki mástól nem tudjuk, senki be nem számolt -- Bence mesélte el. Majdnem visszadőlt szegény a dugába. Hát ha valamikor is pont nem hiányzott Bencének egy új, családtagként ott tanyázó ismeretlen, akkor az az alkalom pont most lett volna. De az apjának, sajnos, ehhez -- meg az egész betegséghez -- semmi kompetenciája, empátiája nincs. A leghalványabb fogalma sincs, Szilvi (meg én is) mit élünk itt át ilyenkor napokig, és hogy már tényleg attól félünk, hogy tartósan nem lesz Bence komplett. És ne mondja már senki, hogy a gyerek érdekében egy pár órát nem lehet kibírni, hogy ne tanyáztassunk oda megint valakit! A gyerek még így se akar hetek óta menni, most majd jobb lesz?
No, erről ennyit.

Szóval ez a dolog most 3 napig volt katasztrofális és abszolút folyamatos Bencénél.
A születésnapon a tortázáshoz ki tudtuk valahogy könyörögni, de szerintünk azért, mert éhes lett. Be is tömött 3 szendvicset, minek következtében hót kosz a gyerek képe a tortás képeken...
Az ajándékoknak csak a felét bontogatta ki, de olyan képpel, mint egy halálraítélt; és nem is foglalkozott velük tovább.
A tortát is alig bírta kivárni, míg meggyújtjuk, elfújja, tűzijáték stb., mert már közben sírt, hogy de enni akarja máris. Ez valahogy annyira nem egy 7 éveshez illő, ez egy 1-2 éves gyereknél még érthető, de Bencénél már betegség.

Az ajándékok másik felét a következő napokon nézte meg, és akkor kezdte felfogni, miket is kapott és játszani velük. Hogy mit ábrázolt a tortája díszítése, másnap nem is emlékezett rá (pedig Bencének príma emlékezőkéje van amúgy!), annyira ki volt zakkanva. Csak éppen evett belőle és vissza is vonult lefeküdni...
Mindegy, a képeket igyekeztem úgy csinálni, hogy ne az jöjjön le az egészből, hogy a gyereknek egy íze sem kívánja a dolgot, és pokolba az egész szülinappal.
Nem esik jól az embernek, de hát ez csak egy gyerek, és a "mi kutyánk fia" - soha nem volt ilyen, és most is egészen biztos nem jókedvéből cseszik így ki velünk, hogy nekünk is ilyen k@k@ legyen az egész...