Halottainkra emlékeztünk

Délelőtt készültünk, pakoltunk, igyekeztünk semmit nem elfelejteni.
Szerszámok, eszközök (seprű, lapát), mécsesek, gyújtó, félbevágott flakonok, újságpapír, pár szendvics és tea a Szilvi hatására, mert sejthető volt, hogy estére érünk haza.
Utoljára hagytuk a virágok vízből való kivételét és a hatalmas nejlonszatyorba való visszalegózását anélkül, hogy nagyon összetörnénk a csokrokat.
Miután ez is megvolt, szóltam Daninak, ahogy megbeszéltük, 11 után.
Ő is eldöntötte közben, hogy biciklivel jön. Bár így útközben nem igazán tudott segíteni nekünk, de azért a buszig segített a szatyrok vitelében, tolva a biciklit is. A megállóban megvárta velünk az állítólag sűrített temetőjáratot, majd megbeszéltük, hogy konkrétan hol találkozunk a főkapunál. Tudja, mikor szálltunk fel és a busz útvonalát, ő meg jön biciklin, ahogy tud.
Mi értünk előbb, ami nem is volt gond, mert még akartam nagyfejű krizantémokat venni a kiscsokrok mellé. A kinti árusoknál pont olyat nem láttam, így a temető befelé vezető útján sorakozó árusokhoz vetettem be magam, miközben Szilvit megállítottam kint a kapunál, hogy Danival el ne kerüljük egymást, valamint hogy vigyázzon az összes szatyorra, és nekem se kelljen "függelékekkel" tolakodnom a tömegben. Áruválasztékban nem volt gond, csak meg kellett találnom, amely nem a legdrágább, de mégis nagyobb, mint a közepes...:))) Nyolc nagyot vettem.
Mire kimentem a kapu elé, már Dani is ott volt. Beérve némi gondolkodás után -- nem láttunk biciklitárolót -- a kerítés belső oldalához zárta le Dani a járművét... s innentől kezdve jött velünk.
Vázoltuk a helyeket, irányokat, útvonalakat, s előbb jobbra mentünk, ahol Zoli és egy számunkra személyesen nem ismert rokonunk (apai nagyapám testvére és férje) sírjához mentünk, akit feltehetőleg senki nem látogat néhány évtizede... Mi nemrég fedeztük fel Zoli látogatásakor, segítségünkre volt ebben a családfakutatás is, valamint az, hogy a nevünk tényleg nem tömegnév, sőt.
Ha teljes rendbetétel képtelenség is számunkra, de legalább virágcsokor, kisebb mécsesek és némi sepregetés belefér. Ilyen szituk miatt gyűjtögettük és vágtuk félbe a teásflakonokat... A "sokéves" művirágkoszorúkat ott hagytuk, ne legyen kopasz azért a sír, az a két csokor élő krizantém nem sokáig dobja fel a sírt...

Innen visszagyalogoltunk a kapu felé, majd a bal oldalt vettük sorra.
Kapuhoz közeli díszsírok között, az út mentén -- úgy, mint egy hónapja is --, most is megakadt a szemem az idén februárban váratlanul elhunyt debreceni költő, irodalomtörténész, író, egyetemi tanár sírján.

Először Csöpikéhez mentünk, mely szeretteink felé útba esik (a legtöbb nem-rokon-meglátogatott ilyen sír volt, melyek valaki közeli családtaghoz haladó úton, lényegében kerülő nélkül "elénk jött"). Csöpike anyám jó kolléganője volt, én is ismertem, mert három nyáron át ott dolgoztam irodában, anyám mellett. Már nyugdíjasok voltak, mikor (jó régen) Csöpike meghalt, és anyám szomorúan látta, mikor apám sírjához ment, hogy Csöpike sírja abszolút nincs gondozva... Ő gyomlálta, ültette, locsolta. Ezeket a rózsaszín krizantémokat sok éve anyám ültette rá, és most is neki köszönhető, hogy szép a sír, bár most voltak nála, volt friss virág a vázákban.

Itt is félbevágott flakont vettünk elő, Dani hozott bele vizet, raktunk bele követ nehezéknek, majd a csokrot; valamint mécsest gyújtottunk. Mert tudtam, hogy anyám is mindig megáll a sírjánál, és jólesik majd neki, ha elmesélem.

Ezután apámhoz mentünk. Az ő sírjánál elég sok időt töltöttünk. Szilvi saját készítésű kis szárazkoszorúját "szerelte fel" a sírkőre, a régit pedig levette és elrakta. Mi Danival elhordtuk a sok tölcsért, vázát, kimostuk, friss vízzel töltöttük, és elvittük szemetesbe a viseltes hulladékot. Mindent teleraktunk 6-7 virágcsokorral, plusz megkoronáztam két nagy fehérrel. Egy ilyen már volt ott, akkor még nem tudtuk, de előző nap sógornőm kint járt nála -- szóval az övével együtt három nagy fehéret rendeztünk el a színes csokrok között. Mécsesek majd' minden vett fajtájából gyújtottunk nála többet, és helyeztük azokat biztonságba.

Innen az út túloldalán, szinte szemben található nagyanyám (apám anyja) sírja. Régebben lényegében csak őket kettőjüket látogattuk a temetőben rendszeresen.

Itt már zárt a sír, hálisten. A fölötte álló hatalmas fenyőfa védi is, meg egyúttal tele is hullajtja tűlevéllel mindig. Így Dani sepregetett, ami nem kétperces feladat, tekintve a cseppnyi seprűre...

Én elhordtam a 3 leszúrható vázát, kimosás, víz bele, majd a csokrok és szintén két nagyfejű fehér elhelyezése; Szilvi pedig a mécseseket intézte.

E sírtól kezdve gyalogoltunk az urnaligetbe, ahol nagynéném-Danival keresztanyánk van, s utunk közben több helyen megálltunk, illetve sógornőm szüleihez csak pár métert tettünk pluszban. Őket mindannyian ismertük, én különösen.
Mivel a csokrunknak nem lett volna hely, szükség volt megint a félbevágott flakonra. Dani vizet és nehezéket hozott, lila krizantémcsokor, mécses, s már vissza is kanyarodtunk a szokott útra.

Ennek az útnak az elején szoktam Jucikát, gyerekkori barátnőmet meglátogatni, aki tavaly nyáron halt meg...:( Szintén szükség volt egy flakonra, mert a pár hete hozottat valószínűleg kidobták. Kerestem nehezéket, Dani hozott vizet, s ide egy nagyfejű krizantémot raktam és mécsessel emlékeztem.

Ugyanezen az úton továbbhaladva Katóka néni sírját néztük meg, ahol csak mécsest gyújtottunk, annyira rendben volt a sír, mint mindig. Ő anyám szomszédasszonya-barátnője volt, mióta az eszemet tudom. Több éve meghalt már, de anyámnak még mindig hiányzik...

És akkor meg is érkeztünk az urnaligethez, ahol nagynéném nyugszik.

Amilyen pici a sírfelület, annál több tennivaló van, mert nyitott, és tele van azzal a keskenyfajta tölgylevéllel. Én botsáskáknak hívom az efféle leveleket... Szóval sepregetni is próbáltuk, de a növények között ez elég nehézkes volt, így kézzel szedegettem ki. Ennek az a hátránya, hogy a körmöm alá megy a föld, ezt akkor is nehezen bírom, ha nincs lakkozva ésatöbbi; de hát meg kell valahogy csinálni.

Szilvi a magasra nőtt krizantémokat madzaggal terelte összébb, Dani elhordta az újságpapírra, lapátra gyűjtött és sepert szemetet, vizet cseréltünk a kútnál. Dani azt is kitalálta, hogy máshogy kéne leszúrni a vázákat, mert így elég zavaró, hogy nem lehet látni a fejfát. Teljesen igaza volt, nem is tudtam, hogy lassan 3 éve már, de mi zavar ennél a sírnál... Az eddig fejfa előtt álló váza helyébe raktunk egy üvegmécsest, és a sírkeret elé kisebb mécseseket. Mivel két váza volt, mindkettőbe került egy-egy nagyfejű fehér, és csokrok is.

Itt a ligetben van alakítva egy kis középső térrész, paddal.
Itt egy kicsit leülepedtünk, elrendeztük egyre könnyebbedő és kisebbedő csomagjainkat, és ettünk némi szendvicset, ittunk némi teát.
Ezután gyakorlatilag a temetőnek ebben a felében is végeztünk. Vissza kellett sétálnunk a főkapuhoz.
Egyébként igazán nem panaszkodhattunk: szélcsendes, napsütéses idő volt, bár elég hideg; no de milyen legyen november elsején? A mécsesek gond nélkül égtek, nem kellett rohanni, esernyőt tartani, tényleg szavunk nem lehet, a legideálisabb nap volt temetőlátogatásra.

A főkapuhoz érve Dani eloldotta a biciklijét, mert most már csak a családi sírbolt volt hátra az első kapunál. Gyakorlatilag egy buszmegállónyit gyalogoltunk a temető belső fala mellett.
Dani aránylag tényleg jól bírta a napot. Eleinte mondogatta, hogy adjunk már neki is feladatot, mert nem érzi különösebben hasznosnak magát -- pedig maga az, hogy elejétől fogva segít a szatyrok cipelésében, már maga az is nagy segítség. És azon kívül is igen sok hasznát vehettük, tényleg!
Le a kalappal, mert nem zohorált, nem unta, nem kifogásolt semmit; tette, amit kellett, zokszó nélkül. Tényleg komolyan rászánta ezt a napot erre...

A sírboltnál Szilvi elemében volt, itt már kipakoltunk mindent, ami maradt: 4 csokor virág, 3-féle mécsesből 2-4 db, elhozta ide az apám sírjánál újra cserélt szárazkoszorút, mivel ezen a nagy területen az is nagyon jó szolgálatot tesz majd díszítésként. Szilvi direkt ide szánva vett két hosszú szál fürtös selyemvirágszerű dekoratív művirágot, hogy mivel ide úgysem jön senki, legyen valami tartós is a "vázákban".
A maradék két félbevágott flakont már útközben vízzel töltöttük, mert nem emlékeztem, hogy ott a sírnál közelben hol van kút. A tavaly általunk hozott cuccokon kívül itt mást nem láttunk, de a tavalyi két flakon is megvolt, befeketedve. Most azokat elvittem rendezni, mint kiderült, rögtön az első kapu után szintén van kút. Kimostam és épp vizet próbáltam engedni beléjük, mikor rám köszönt Rita, volt kolléganőm, akit két évvel előttem bocsátottak el, és akitől Haramia "jött" nekem.:)
Nagyon régen nem láttam már. A kisfiával volt, aki lassan 3 éves lesz. Megállt velem beszélgetni, pedig tudtam, hogy reménytelen lesz akár csak vázlatosan is képet kapjunk egymásról az elmúlt évek viszonylatában, meg hát nem hagyhattam én sem sokáig a sírnál a családomat.
Annyit megtudtam, hogy Rita sem dolgozik, alkalmanként otthonra akad munkája. Párja külföldön, hol másutt...? Apukája pár hónapja meghalt, és még nem tudta feldolgozni, ahogy észleltem. A következő kapunál kellett volna leszállnia, szándékosan előbb szállt le eggyel, hogy lélekben felkészüljön...
Mivel sötétedett és egyre hidegebb volt, hamarosan elbúcsúztam tőle; hiszen elég jó darabon gyalogolnia kell még a gyerekkel...
Visszamenve a sírhoz Szilvi már majdnem elkészült mindennel, Dani sepregette a sír műkőfelületét, amúgy meg virágok, mécsesek, minden a helyén. Ezután Szilvi még nedves törlővel letisztította a márványtáblát, és fotóztunk is a már szürkületben.

E sír mellett áll egyébként egy másik régi barátnőm apjának és férjének sírja. Ez a sír is mindig nagyon rendben van, akárhányszor látom. Két kis mécsest én is gyújtottam rajta.
Pár sírral odébb még beljebb mentünk, mert Szilvi még meg akarta tisztelni az általános utáni nyáron tragikus körülmények között elhunyt volt osztálytársát, Ödönt.
Nála is gyújtott néhány mécsest...

Mivel itt voltunk az első kapunál, nyilván nem bandukoltunk vissza a hátsó főkapuhoz. Itt is van buszmegálló, bár logikus, hogy ott már felszállnak majd a buszra egy csomóan... bár bíztunk benne, hogy a tényleg sűrűn közlekedő trolikkal elmegy az emberek zöme, és felférünk az erre járó egy szem, bár sűrített járatú buszra, melyre azért elég rendesen várakoztunk megint, sűrítés ide vagy oda!
Dani várt velünk egy darabig, aztán elbúcsúztunk: ő biciklivel ment haza.
Mikor megjött a busz, hőn óhajtottunk volna némi leülést, de szóba se jöhetett. Pedig jó nagy, csuklós buszok járnak ilyenkor. Örültünk, hogy 1-2 megálló után normális állóhelyünk akadt középtájon.
Igazándiból most éreztük csak, mennyire fáradtak vagyunk.
Félút után majd' megvesztünk az örömtől, mikor felfedeztük, hogy le tudunk ülni! Fenemód jólesett! Szinte zokon vettük, hogy az ücsörgési vágyhoz képest mennyire hamar le kellett szállni, s aztán még a Derék útról hazagyalogolni az Istvánra...
Mindenesetre a jól végzett munka és élmények örömével értünk haza, nem győztünk elégedetten sóhajtozni.
Anyámat felhívtam utána, és jó órát elbeszélgettünk, hogy hogyan és miképpen zajlott a nap.
Elégedett volt ő is, mondta, hogy nagyon ügyesek vagyunk.:)