Nyomdásztali

Miután Haramia betegségével abszolút lemínuszolódott minden, lehetőség híján eszem ágában sem volt a -- pedig már másfél hónapja hirdetett -- nyomdásztalálkozóra elmenni, miután még az is kétséges, hogy fenntartani magunkat hogy tudjuk még egy pár hétig. Nem kell ehhez különösebb agy vagy végzettség, hogy felfogjam: ennyi és nem több, sőt még ennyi is csak segítség által volt lehetséges, nem a foglalkoztatáshelyettesítő 22800-ból...
Nem kísérthető a sors, most, hogy a macskám ideiglenesen valamennyire, valameddig helyre lett hozva, nem azt jelenti, hogy még ha lenne pénzem is, feltétlenül bulizni vágynék.
Mindamellett nyilván nekem is hiányzik néha valami kikapcsolódás, de már annyira lételememmé vált a lemondás, hogy szükség esetén bármilyen önös érdekről le tudok mondani. Könnyedén.
Úgyhogy 5 nappal a találkozó előtt le is mondtam a szervezőnél, miután ő érdeklődött előbb, hogy ott leszek-e, és hogy esetleg felolvasnék-e valamilyen versemet. Természetesen "engedélyt adtam", hogy ha úgy adódik, olvassanak fel nyugodtan, de sajnos, nem tudok menni. Ha lefordítom a pénztárcám, már csak fémpénzek potyognak belőle, és ez így lesz még sokáig, illetve talán majd már azok se csörrennek. Persze ezt nem mondtam, de tény, hogy ami nem megy, nem kell erőltetni.
Az az igazság, hogy miután evidenssé vált a helyzet, már tökéletesen bele is nyugodtam ebbe, nem volt bennem semmi háborgás, mártíromság vagy hasonló.
És akkor egyik éccaka Popika rámírt, hogy akkor hát megyek-e. Én úgy gondoltam, max. 1-2 nappal előbb szólok a hozzám közelállóknak a helyzetről, nem akartam véletlenül sem semmilyen kínos szitut teremteni. Abszolút rövidre zártan, tényként írtam, hogy anyagi gondok léptek fel, és sajnos, úgy alakult, hogy nem tudok most menni, de azért gondolok majd rájuk és érezzék magukat nagyon jól.
Másnap este, két nappal a buli előtt ugyanő felhívott, és egy órán át győzködött, míg ki nem fogytam az összes érvemből. A legkeményebb elhatározásom és mindenféle tiltakozásom dacára mégis fel kellett adjam, nem is gondoltam volna, hogy Popika ilyen állhatatos és ragaszkodó. Az, hogy ha nem engedem, hogy ő befizessen engem, akkor egyrészt ő sem jön, pedig mostani helyzetében beleőrül, ha nem mozdulhat ki; másrészt megharagszik. Ezekre képtelen voltam mit mondani.
Ő le is rendezte a szervezőnél, hogy "vissza legyen csinálva" a lemondásom...
Aztán még előző nap és a napján 2 ember hívott fel...
Úgyhogy nem volt mit tenni, újra foglalkozni kellett a gondolattal, számba venni, mit vegyek fel, hajat festeni, ésatöbbi...

Popika munkából jött, és 4-kor találkoztunk a gyógyfürdői villamosmegállónál. Míg gyalogoltunk a Viktória étteremig, gyorsan megbeszéltük azokat a dolgokat, melyek nem közönség elé valók, s odaérve már igen sokan ott voltak a nyomdászok, nem győztünk köszöngetni, üdvözölni egymást.
Voltak, akik még most jöttek először találkozóra, akikkel 10-20 éve nem futottunk össze, és persze olyanok, akik most nem tudtak eljönni.
Sajnos, nem szélen ültem, így viszonylag mérsékelten tudtam fotózni. A "tűztől" mi relatíve legtávolabb ültünk, így a beszédet, műsort, majd később a táncot (!) nem tudtam fotózni, de oda nem merészkedésemnek egyéb oka is volt: nem akartam figyelmet felhívni a bevezetőnél, valamint a tánccal kapcsolatos dolgoknak még a halvány gondolatát is el akartam kerülni.:)

Ervinünk jófajta házipálinkával lepett meg bennünket oly módon, hogy még háromcentes pohárkészletet is hozott mellé. Az előző években észleltem, hogy más kiscsoportok is hódolnak ennek, mi az előző években eltekintettünk az alapozástól.:)) De ez a hp tényleg finom volt!
Volt fényképnézegetés, rengeteg beszélgetés egy csomó emberrel, és a jelzett 6 óra helyett majdnem 7 lett, mire kezdődhetett a vacsora, ugyanis a bevezető-köszöntő kezdődött 6 körül, majd egy nótaénekesünk pár dala után őrült iramban kezdtek futkározni a spincérek.
Megérkezett a szokott nyomdásztalis újságunk, melyet mindig az előző találkozó képanyagából állítanak össze önköltséges alapon az egyik kisnyomdában, melynek vezetője természetesen a nagy nyomdából "származott el".:)

Tény, hogy finom volt a kaja, de jóval kisebbek voltak az adagok az előző évekhez képest (mondjuk, nekem bőven elég volt, még hagytam is, de nem én vagyok a mérvadó!), nem tudni, hogy az infláció következtében fér-e kevesebb a keretbe, vagy a vacsorát követő zenekaros tánclehetőség felárat jelentett-e az eddigi évekhez képest, amikor is nem volt zene. Közülünk ugyan egyikünknek sem hiányzott a zene, mert őrült hangos volt, és majdnem képtelenség volt túlkiabálni azoknak, akik esetleg beszélgetni szerettek volna. Nekem a fejem is belefájdult, és egy idő után háromszor meggondoltam, míg megszólalok, ha más beszélt hozzám, minden többedik szót értettem... Viszont a tömeg egyharmadának bejött a tánclehetőség. Főleg az idősebbek úgy ropták, hogy csak lestünk, mi inkább csak kommunikálni szerettünk volna, meg érteni a másikat.

A pezsgő csak jelképes volt, a desszert, ami előző években isssssteni pihe-puha tortaszerűség külön tejszínhabbal, az most egy kisebb almás rétes, melynek feketére sült az alja... és mondjuk, ha az ember jóllakott, nem okvetlen a rétes az, ami könnyedén lecsusszan desszertként. Én mindenesetre képtelen voltam megenni, hazahoztam. A kávé meg abszolút kimaradt...
Mindezek ellenére jól éreztük magunkat, jó volt találkozni újra a régi ismerősökkel, barátokkal; jó volt kikapcsolódni -- és ez a lényeg.

Hazafelé Popikával kicsit korábban elindultunk, mint a többiek, mert mi gyaloglás és villamos után még a buszainkkal is mentünk, melyek még napközben sem szaporák, nemhogy ilyenkor. Főleg a Popié volt húzós: eleve egyféle busszal mehet, ami óránként jár, sőt pl. 10 óra előtt legalább másfél óra járatszünet van! Én ehhez képest többféle busszal is hazamehetek, csak máshonnan indulnak.
A villamoson még egyszer nagyon megköszöntem Popikának, hogy befizetett, mire ő "megnyugtatott", hogy másik két emberke is adott pénzt a részembe! Mindegyiknek nagyon köszönöm, és örülök, hogy így akkor szerencsére mégsem egy emberen csattant a csóróságom: a teher, mint tudjuk, sokkal könnyebb, ha többen viszik...