Valentin-nap

"Nyugatról átvett marhaság" és egyéb vélemények mellett engem speciel nem zavar a Valentin-nap.
Tök mindegy, hogy hívják azt a napot és hányszor ünneplünk olyan napot, ami valami jóról, a szeretetről, a kedvességről szól. Úgyis annyi rossz van a világon, az ember mást sem olvas újságokban, mint katasztrófákat, bűnözést, háborút, nyomort, állatkínzást, bajt és gondokat, és mást sem hall rádióban, tévében, mint ugyanezt - éppen ezért nem érdekel, nem befolyásol az sem, ha valakinek "hányingere van a cukormáztól", "kiütést kap a rózsaszín habostortás parádétól" és egyebek.
Különösebben az sem izgat fel, kinek mit jelent az a szó, hogy giccs. Annyi mindenre mondták, mondják - kezdve a nagyanyám horgolt terítőitől - pedig-pedig! mi minden fekszik azokban! - és 100 éves nippektől; de mondták már pl. olyan jelenkori fotóra, mely hóval borított lakótelepi teret ábrázol fával és alatta paddal. Kimegyek a lépcsőházból, ezt látom, lefotózom. Felrakom egy vers mellé, melyhez még illik is. Jön az állandóan mindenre és mindenkire epés megjegyzéseket köpő, örökké "sz.r is ízetlen" kedvű xy, és ha már a versbe nem tud belekötni - meg különben is aznap már 15 versbe kötött bele másoknál, az még neki is unalmas 16-jára -, hát nálam beleköt a fotóba. Giccses. Puszilom! Mit szólna erre a macipárra?:))))


Különben sem biztos, hogy amennyiben ünnepli valaki, feltétlenül szabványos rózsaszínben, reklámhadjáratok szerinti vattacukorfelhővel elárasztva éli meg. Bármi módon lehet ünnepelni! Mindenkinek szuverén joga eldönteni, ez is ugyanolyan nap legyen-e, mint a többi, vagy egy kicsit másabb. Én utóbbira szavazok. Legyen kicsit másabb - jobb, lágyabb, szelídebb, barátibb, kedvesebb, békésebb. Egy kicsit ünnepféle...


Egy ámulat fogadott ma reggel. Rengeteg hó esett tegnap este óta, a csodálatos szépségtől többször majd' hanyatt vágódtam, miközben lélegzeni is elfelejtettem a végtelen, vakító káprázattól.
Jó érzékkel természetesen vittem a fényképezőgépet, és - talán az idei télen utoljára - sűrűn kattogtattam a ritkán látott szépségekre, az időnként csaknem féllábszárközépig érő hóban.
Tudom, hogy szenvedek majd attól, ha előbb-utóbb jégpáncél lesz a most leesett hó nyomán, de ha már most ezen izgulok és ettől lesz rosszkedvem, annak semmi értelme. Most ennek a csodának kell örülni, ezt kell megélni. Örömmel, gyermek módra álmélkodva, bámészkodva, lelkesen adózva a fotózási lehetőségnek, és annak, hogy pont hétvégére alakult így.
Nekem például ezt is jelentette az idei Valentin-nap. Akinek speciel ez giccs, magára vessen.:)

Ajándékok, napsugarak

Nem hiszem, hogy létezik ember, aki ne szeretne ajándékot kapni.
Jó érzés, hogy fontos valakinek, hogy valaki gondol rá, akár szerelme, barátja, gyermeke, szülei, testvére, kolléga - bárkitől jön a meglepetés, mindig jólesik a szívnek, léleknek...
Az ajándékok olykor árulkodnak is. Arról, hogy mennyire vagy fontos a másiknak. Hogy képes utánajárni és megszerezni olyasmit, amiről sejti vagy tudja, hogy az a másiknak örömet szerez.
Vannak kötelesség-ajándékok is, azok sem esnek éppen rosszul, csak valami egészen más kategória - és itt most nem erről szólok...

Egy kis csokorba kötöttem sok-sok szívemhez közelálló ajándékból néhányat, melyek a dísztárgy - polcra vagy falra valók - besorolásba illenek. Az ún. csecsebecséim, apróságaim, mütyürjeim; melyek ugyanúgy lehetnek plüssök vagy törékeny fa- vagy kerámiatárgyak.

Ezek a cicák és sárkány mindig felvidítanak, ha rossz a kedvem és rájuk nézek, a körülöttem lévő világkép egyből megenyhül, és ha kint nem is, de belül minden kicsit napsugarasabb lesz.
Ha rájuk nézek, eszembe jut az a nap, az az alkalom, az a hangulat, az a helyzet, amikor kaptam őket - s mindig azon kapom magam, hogy mosolygok.
Kellenek az embernek ezek a csillámkák, ez a fajta balzsam.
Akiktől ezeket kaptam, ezt is tudták, na meg nem véletlen az sem, hogy olyan dolgokkal igyekeztek kedveskedni, melyekről tudták, hogy közel állnak hozzám - ehhez pedig az kell, hogy ismerjék a másik lelkivilágát, mi az, aminek örülne.





















































































Zömük a kedvestől származik - és természetes, hogy Garfield sem maradhat ki a sorból -, de azért itt van Sera "piros alapon cica" bögréje, melyen belül egérkék futkároznak - mindig emlékeztetve kedves jószándékú segítőkészségére, és itt vannak Flami ajándékaiból - a sárkány alatti félrefordított fejű cica; az elégedett arcú virágos kerámiacica és mellette a finom, vékony, könnyű kis facica a madárkával, mely azt hiszem, karácsonyfadísz.:)




Itt vannak a Manekinekók, akik tömegesen igyekeznek reggel a gépem feletti polcról jókedvet küldeni felém, meg itt van Dani fedeles tigrisbögréje is, amit a Hegyalja fesztiválról hozott nekem emlékbe...




























S a tollat fogó oroszlánról is mindig eszembe fog jutni a félnapot betöltő, számunkra 3. számú budapesti állatkerti séta, melyen egy néma - vagy hallgatag - jóember ezzel kereste kenyerét vagy borravalóját, hogy tollas állatkákat árult.:)


És nem utolsósorban egy számomra roppant tetszetős és áhított kép a Cserépvárosból, melyet úgy hívok, hogy a "csodaképem":


Ajándékot kapni nagyon jó dolog. És én úgy vagyok vele, hogy legalább olyan jó ajándékozni is... izgalmas, ám nagyon jó érzés, ha eltalálom azt a dolgot, aminek tudom, hogy a másik örül...

Akvarell és tempera

Régebben, mikor még nem volt net, több idő volt olvasásra és rajzolásra is. Most már néha el kell dönteni, melyik is legyen csekély szabadidőnk tárgya. És hát mivel a neten naprakész kapcsolatokat tartunk életben folyamatosan, különböző fórumokon beszélgetünk ismerősökkel, topikgazdák vagyunk, csevegünk, levelezünk ezrével, hát többnyire azt választjuk; így kevesebb, vagy szinte semmi idő nem jut másra.


Annak idején festegettem is, nem csupán rajzoltam. Általában elajándékoztam, vagy már eleve úgy készültek rendelésre vagy ajándékba ezek a dolgok. Mindössze 4 maradt nálam valami úton-módon. És nemrégtől már ezek sem, ugyanis barátom tulajdonába kerültek. Az én szobám olyan, mint egy túlzsúfolt bazár, alig lehet elférni a millió tárgytól és könyvtől. Nekem a falaim nagy része is plafonig van polcozva, a polcok is zsúfolásig rakva...


Azért lefotózom őket és digitalizálom, ha már van rá lehetőség. Nekem már úgy sincs hova tenni őket, tele van minden falrészem - és tudom, bármikor újra rajzolhatom, ha akarom. Ha festettem, elsősorban a természet, a táj ihletett meg. Ám soha nem úgy álltam neki, hogy kimentem bárhova és látvány után mesterkedtem; itt is, mint a rajzoknál, leginkább képzeletben láttam magam előtt tájakat, elevenítettem fel - lehet, egyik-másik hely nem is létezik a valóságban, de ez engem nem zavar különösebben...


Nem ragozom túl - ez csak egy hobbi. Kikapcsolja az embert. Azaz kikapcsolná, ha sűrűbben lenne rá ideje...

Búcsú

(Fotó: Vacmarek)

Mindig csodáltam szépségét. Gyönyörű, talán oroszkékre hajazó cica volt, fényes, hibátlan kékesszürke bundája úgy borította formás testét, mintha selyemből készült feszes búvárruha ölelné körül.

Egyszer eljön az idő... nem szeretek rágondolni, amikor túl kell valahogy majd élni, hogy elveszítem macskáimat. Pedig olyan gyorsan röpülnek az évek, hogy hihetetlen. Most voltak kicsik, s már Haramia 7 éves lesz áprilisban, Honesty pedig májusban 5. Egyszerűen nem lehet felfogni, hogy ők is felnőttek és idősödnek...

Ismerősöm Fáncsikája 11,5 éves volt, mikor gyakorlatilag pár nap alatt, szinte ember számára megemészthetetlenül - volt és nincs! Szervezete nem bírta legyőzni a betegséget, pedig gazdája és orvosai minden elképzelhetőt megtettek érte, és egy egész csapat szorított, drukkolt az életéért...
Biztos vagyok benne, hogy csodálatos élete volt - nagyon szerették és rengeteg szeretetet adott. Kicsiny életével bearanyozta gazdája életét, közös éveiket.
Nyugodj békében, Fáncsika, a szivárványhídon túl...

Hócica

A kedvessel a hétvégi találkozás alkalmával félig-meddig terveztük, hogy hócicát építünk. De elvetettük, mert hogy régi a hó, már nem tapad, meg kérdés, hogy fér bele az időbe.
Az idő még kedvezett is, mert szombat estére eleredt a friss hó... ez azt jelentette, hogy vasárnap csak mozdulnunk kellett volna valamerre, ahol nem nézik az embert, talán csak kicsit lököttnek, ha felnőtt fejjel hócicát épít.

De aztán, szánom-bánom, ez elmaradt. Olyan rövid az idő, és vasárnap egy 9 utáni kelés után úgy, hogy 5-kor már igen nagyon pakolni, készülődni kell a vonathoz, már eléggé húzós lett volna a dolog, így a hócicaépítés elmaradt...
Viszont kaptam egy "igazi" hócicát! A Nici márkabilétán rajta van ugyanis, hogy snowcat. Pihe-puha, isteni az érintése.

Gyerekkorom óta nem aludtam különösebben semmiféle tárggyal, most sem számítottam ezt ki, viszont a vasárnap éjszakai hazaérkezés után, miközben csak pakoltam, pakoltam, pakoltam, elláttam a jószágállományt - Haramiát, Honestyt, Kleofást -, akiket távollétemben Dani istápolt; minden ajándékot kiraktam: kedvesem egyiptomi cica-hűtőmágnesét, kiraktam a hermelinféle kerámiacicát, meg a páros alvós cicát is.

Kipakoltam a félmázsa Diana-cukor hengerdobozát, a negyedkiló habos gumicukrot, s ki a nagysikerű Twilight 2., 3. kötetét (melynek 1. kötetét én vettem magamnak és nagyon bejött nálam kikapcsolódásként), amelyet Valentin-napra kaptam hatalmas meglepiként - a hócicával együtt.

Fürödtem, ágyaztam, s még pakolgattam, elmosogattam - és még éjfél előtt nem igazán találtam a hócicának megfelelő helyet, de mivel már nagyon szoros volt az idő pár óra alvásra, mielőtt kezdődik a munkahét - lefeküdtem. Kezemben a hócicával. Úgy is maradtunk...
Azóta nem is próbálom bárhova is tenni. Lefekvéskor jön a kispárnám mellé. Jó érzés fogni és macskáim dorombolása közepette plusz egy hócicával elalvadni.:)

Fanyűvős Macskaklub

Nagyon kellemes macskás baráti találkozón vettem részt szombaton. Budapesten voltunk, törzshelyünkön, a Fanyűvőben.
15-en jelentünk meg, nagyon jól éreztük magunkat.
Vinnie rengeteg, csodaszép fotót mutatott az esküvőjükről, Ilditől saját készítésű, dekoratív, gyöngyfűzős technikával készült gyűrűkből kaptuk ajándékba azt, amelyet választottunk többen magunknak. Flamira rásóztuk Meoival az adóbevallásunkat a közben beérkezett adóigazolásokkal, és apró ajándékkal megköszöntem neki a Gourmet-fekvőke meglepetés-ajándékot.
Safi beszámolt a héten zajló tv-felvételéről, s közben találkoztunk olyan topiktársakkal - Mokával, aki közben kétgyermekes anyuka lett; valamint Sophie-val, férjével és fiukkal, Ricsivel - akikkel legutoljára már bizony elég régen, 3-3,5 éve.
Nagyon jókat beszélgettünk!

Bobi régi képeket hozott "sovány fiú" korából, ezeken nem győztünk ámulni. Hatalmasakat ettünk, söröztünk, üdítőztünk (ki mit), mi ketten Flamival belevágtunk egy kétszemélyes sasliktálba... nagyon finom volt, ám reménytelen vállalkozásnak tűnt teljesen befejezni, úgyhogy a maradékot elcsomagoltattuk...
Végignéztük, ahogy Safi férje és Vándor jóízűen eszegetik a lépcsőzetes desszertet, és Tibbével együtt 3-an voltunk (Meoival és velem), akik aktívan fotózgattunk.
Míg mi felszabadultan beszélgettünk, emlékezgettünk és ökörködtünk, addig Ricsi és Máté (Sophie-ék és Safiék kiskamasz fiai) jól eljátszogattak egy külön asztalnál.
Nem voltak összetolhatók az asztalok, ezért a vacsora időszakát kivéve mobil volt a társaság - jöttünk-mentünk kedvünkre.

Régen szerveztük már ezt az összejövetelt, most végre összejött, igen simán hál' istennek, bár 2 új topiktársunk nem jelent meg betegség és a havazás miatt, ám reméljük, ez hamarosan pótolható lesz.
Ahhoz képest, hogy ez a topik tulajdonképpen a nyár folyamán lett beindítva - bár szinte mindnyájan több éve ismerjük egymást máshonnan -, már ez a harmadik nagy talink. Találkoztunk Horányban, Vándor kerti bográcsolásos taliján; aztán Szentendrén, Vinnie esküvőjén, melyet sétával kötöttünk össze Tibbe tibetkéi kíséretében; valamint most.
Azért írom, hogy nagy, mert kisebb, 2-3-4 fős találkozók igen gyakran, szinte hetente vagy még sűrűbben zajlanak. Ilyen kisebb összeállításokban szokunk kiállításokat nézni Meoival úgy, hogy Flami is velünk van, és/vagy Safi. Flami és Safi színházba járnak rendszeresen, Safi, Vándor és/vagy Bobi szakmai és egyéb privát randikon vesznek részt egymás közt.


De előfordul, hogy Meoi állít össze Flamiéknak egy vadiúj gépet, valamint, hogy én elmegyek arra a kutyakiállításra, ahol Tibbe versenyez a tibetkéivel, hogy lássam őket és más kutyusokat, illetve, hogy beszélgethessünk.
Jó ez. Kikapcsolódás a taposóból.
Remélem, sok ilyen lesz még...

(Az első és az utolsó két kép Tibbe fotója.)

Egy nap a sok közül

Mi tagadás, jólesett végre a hajnali 5-ös kelés után, 3/4 7-es indulással este 19.15-re hazaérni.
Kissé elfáradtam, a hátam majd beszakad, a szememet a buszon alig bírtam nyitva tartani, holott én nem vagyok egy bárhol elbóbiskolni tudó típus. A fájó szemnél problémásabb az, ha pluszban még nem is látok, vagy ha minden pislogást tripláznom kell fókuszálás miatt, már csak amiatt is, hogy ebben a csúszkálásban nem mindegy, hova és hogyan lépek.
A munka szokásosan "már tegnap is késő lett volna" tempójú és erősen koncentrált volt, délután már majd megfeszültem, hogy hatékony legyen a figyelmem. Végre letelt, így frappáns kis várakozás után felmásztam busszal a városba, s még egy másikkal az állomásra. Ott sorba álltam vonatjegyekért - már arcizmom sem rezdült, hogy immáron 7800 helyett 8800-ba kerül Pestre egy menettérti IC-jegy.
Aztán persze meg kellett venni a helyi tömegközlekedési bérletet, mert 6-án jár le a mostani, amikor én elvileg Pesten leszek, tehát hazajönni vele 7-én már nem lehetne. Mindez úgy, hogy hétfőn kapok majd csak fizetést - háromszoros hurrá!
Hazafelé egy villamos, egy busz. "Itthon" még épp befértem a 7-ig nyitva tartó postára, ahol felvettem az ajánlott levelemet, melyben egy adóigazolás érkezett, s aztán még a Coopban is csaptam egy gyors kört, 2 szatyorral nehezebben és párezerrel ismét könnyebben.
Így ez elég könnyed leírva, de tekintettel a nagy hóra, csúszósságra nem volt éppen egyszerű. Mindig azon veszem észre, hogy fájnak és hótra bemerevednek a végtagjaim, nyakam, hátam a folyamatos megfeszítettségtől és a levegő-visszatartástól; nem tudom, miért kell ez - ha megfeszítve vagyok és nem lélegzem, talán nem terülhetek el nagyalföld gyanánt?
Sosem a hideggel van bajom, jobban viselem, mint a dögmeleget. Ébredés után első gondolatommal viszont már rögtön azon kezdek parázni mindig, hogy vajon mennyire csúszik, esett-e kedvenc ónos eső nevű csapadékom és egyebek. És fele királyságom odaadnám így hétvége felé egy normális alvásért.
Amúgy minden oké...