Elvagyok - Molyplecsni 50 könyvért

Szívgyógyszerek sikerültek. A hőség rettenetes.
Fejmosás, itthoni fejfedőmosás. Almosok rendbetétele rosszullét nélkül. Egész délelőtt hasmarsok... már eléggé kínlódok bizonyos dolgokkal, úgyhogy Dani mikor rákérdezett, mit hozzon, mondtam, hogy Reparon kenőcs jó lenne. Egyúttal hozott fagyit, 2 kis sárgadinnyét, odaadtam az árát.
Hűtőbeli maradékok szanálása, 5 edény felszabadult, mosogatás -- csupa kellemes és hasznos tevékenység, ami már szinte örömet okoz, hogy tudok dolgozgatni és nem jön a fülzúgás sötétedéssel egybekötve, azaz az ájulás előszele.
Elfogyott a Kaqun víz, úgyhogy rendeltem újra az Internetpatikából. Mivel 5000 felett ingyenes a szállítás, és hogy hosszabb ideig tartson, most két zsugorral (12 palack) rendeltem, és utaltam is a 8400 Ft-ot... Drága, de mit csináljak. Más cucc még drágább, amiket nem tudok megvenni. Így legalább olyan érzésem van, hogy én is teszek valamit saját magamért. Meg egyébként finom is a víz, még ha én ezt is, mint minden mást, keserűnek érzem. El tudom képzelni, milyen finom lenne normális szerkezetű emberként inni.
Megnéztem a Szultánát, István átküldte.

Molytól jött egy plecsni, mert az éves olvasmányaim elérték az 50-et.
Ez a 315. plecsnim.

Infúzióra

Újra infúzióra mentem.
Kicsit kevésbé gyengén, ez tény, de azért a keserű érzet nem sokat változott, viszont nagy önrábeszéléssel a két legfontosabb szívgyógyszer ma nem jött ki belőlem.
Sógornőm elvitt, kirakott. Remélhetőleg ma hamarabb végzek, mint tegnap, mert az durva volt... meg azért is, mert sógornőmék utána mennek ki a horgásztanyájukra, ne tartsam már fel őket.
Előbb ugyanúgy az ambulancián kellett jelentkeznem, erősen hangsúlyoztam, hogy infúzióra jöttem. Istennek legyen hála, 9 körül beszólítottak, majd mehettem.
Ismerős arc mellé kerültem: a műtéti szobatársam volt. Ő már ekkor kapta a kemót. Nekem is hamarosan készen lett a négy cuccom, bekötötték a branülbe, és már ment is az infúzió. A volt szobatársammal sokat beszélgettünk. Ő is ugyanazokat a cuccokat kapja, mint én, neki is elment a haja, de olyan jó parókája van, hogy meg nem mondtam volna, hogy nem igazi haj.
Neki is vannak kellemetlenségei, fáj sok minden főleg a fehérvérsejtes injekciótól, de érdekes módon nem hány és tud enni. Mondjuk, én mindig tudtam, hogy ilyen gyomor-, hányóssági szempontból kuriózum vagyok, de csak lestem, mikor a kemó közepén két nagy szelet szalámis-paprikás-paradicsomos kenyeret meg tudott enni. Igaz, én ennyit sosem bírtam enni, akkor miért gondolnám, hogy most igen. Mikor mondtam, hogy dinnyén élek és sugárban jön ki a gyógyszer is, nem győzött sajnálkozni.
Ma már nem kell Nivestimet nyomni, hátha alakul valahová a helyzet!
Előbb-utóbb letelt a két-két és fél órahossza, úgyhogy nagy megkönnyebbüléssel szabadultam meg a branültől, bár épp elgondoltam, akár jöhetnék holnap is, mert a helyzet étvágytalanság szempontjából mit sem változott. De legalább nem hányok minden sz@rra. Hiába kéne enni, nem szabad erőltetni, ha nem kívánom; mert akkor tényleg hányás lesz a vége.
Mikor befejeztem, kint a kórház épülete előtt árnyékban közel 38 fokban leálltam és hívtam sógornőmet. Hamar ott volt és hazaröppentünk. Nagyon köszöntem neki a segítséget.
Otthon azért már kicsit élettelibb voltam, mint eddig. Ilyenkor mindig felcsillan némi remény, hogy lesz még máshogy is, nem lesz örökösen ez a rohadék rossz közérzet, gyengeség, keserűség, hányás, hányinger, hasmars...
Otthon baglyot színeztem. Ebben a hőségben legalább kicsit elterelődik a figyelmem arról, hogy hőguta kerülget. Szerencsétlen ventilla éjjel-nappal megy, de máshogy tényleg nem lehet kibírni, mert szívbajban fogok elpusztulni, ami persze nem biztos, hogy rosszabb...
Anyámmal, Istvánnal telefonáltunk.
Kaptam az Aranykortól 1500 Ft adójóváírást. Már rég elfelejtettem, mi is lesz ott annak a sorsa, olyan régen volt.

Labor, MRI-lelet, infúzió

Hajnali kelés, dögmeleg, elszánt pakolás és készülődés. Megpróbáltam bevenni a szívgyógyszereket, de már az első elementáris erővel visszajött. Fél napig majdnem olyan keserű volt minden, mint a Medrol hányásakor. Guszta téma, de ez van.
Fél 8 után lementem sógornőmhöz, kicsit később együtt mentünk le a kocsihoz. A liftből kiszállva Daniba botlottunk, aki jött velünk kórházi belső támasznak.
Hamar odaértünk, megbeszéltük, hogy ha végeztünk, szólok és sógornőm értünk jön.
Danival támolyogtunk befelé, illetve én támolyogtam, Dani meg néha segített navigálni, vitte a táskámat stb.
A labornál kihúztam egy sürgős számot, most 7-en voltak előttünk, bár korántsem volt akkora tumultus, mint mikor Popikával voltunk itt. Mivel kettesével hívták most csak a sürgőseket, így elég hamar bejutottam. Megvolt a vérvétel, leragasztattam (szólni kell, különben foghatom egy fél napig a helyét), majd kint ücsörögtünk még vagy 10 percig.
Utána felkészültünk a nagy és hosszú várakozásra, és mentünk az onkológia ambulanciájára. Jutott volna ülőhely ventilátorközelben, de a felvételis hölgy mondta, hogy menjek el az MRI-eredményért. Gondoltam, tényleg. Attól, hogy a gépben fent lesz az eredmény, attól még valószínűleg egy kézzelfogható dokumentum jellegű eredmény személyes átvételét biztos nem spórolom meg.
Szóval kimentünk az épületből, és átmentünk az MRI-be, ahol kikértem az eredményt. Kérdezték, nem telefonáltam-e, mondtam, hogy nem, mert ma úgyis jönnöm kellett és reméltem, hogy meg tudom kapni. Megkeresték, megkaptam egy A5 borítékot.
Mivel itt nagyon szellős, tágas várótér és klíma van, leültünk Danival, hogy áttanulmányozzam a leletet. Hála a jó istennek, a májamon az a kétcentis képlet tényleg jóindulatú érfali szövetszaporulat! A többi szerv teljesen rendben van. Tartozik a lelethez egy CD is.
Ha már itt voltunk, és az onkológián is ki tudja, meddig kell várni (csak a laboreredmény elkészültének minimuma 2 óra), mindegy, ha kis ideig itt időzünk -- úgyhogy Dani elmesélte a sárospataki két napot, mutatott egy csomó fényképet és videót, szóval elvoltunk. Aztán kaptam tőle egy hűtőmágnest, melyet dekupázzsal készített egy néni, akinél minden darab egyedi volt. Cuki bagoly.:)

Ezek után mondtam, hogy menjünk most már, nehogy véletlenül hiányoljanak...
Úgyhogy beültünk a jó meleg ambulanciára, szerencsére a ventilátor közelében volt két szabad hely. Mivel még jó korán volt és Dani éhezett, mondtam, hogy menjen nyugodtan, itt ülve hátha nem lesz komolyabb bajom.:) Tehát lelépett egy jó másfél órácskára, de nem maradt le semmiről. Vett a büfében gyrost, és kiült a Bartók buszmegállóhoz, ami viszonylag árnyékos.
Közel fél 11 volt, mikor megjött, már éppen akár be is hívhattak volna, de ugyan már.
Innen már tényleg szenvedés volt kivárni, azt hittem, leájulok a székről. Nézegettem, hol fekhetnék le vízszintbe elméletben persze, de a padlón kívül nem nagyon volt más lehetőségem.
Háromnegyed 12 volt, hogy sor került rám! Ez azért nem kicsit volt nonszensz. Már mindenki elment, aki előttünk vagy egy időben érkezett, sőt, egy csomóan az utánunk érkezettek közül is.
A doktornő áttanulmányozta az MR-leletet, majd megnyugtató volt hallani, hogy rendben van. Kérdeztem, itt kell-e hagyni a CD-t stb., de nem, annak nálam kell lennie.
Mondta, hogy még két napig szúrnom kéne a Nivestimet... erre eléggé megrökönyödve kérdeztem, hogy miért. Nekem még nem volt időm megnézni a laborleletet, bár lehet, abból sem okvetlen jöttem volna rá, de lényeg, hogy a fehérvérsejtszám nem annyi, mint kellene. Elkeseredve vettem tudomásul, mert amennyivel tovább nyomom ezt az injekciót, annál keményebb a rosszullét is. A doktornő látva kardomba dőlésemet, mondta, hogy na jó: egyet. Mármint hogy még egy Nivestimet adjak be.
És hát ugye, el kellett mesélnem a hogylétemet, igyekeztem kellően bemutatni, ő mondta is, hogy akkor célszerű lett volna infúzióra mennem már reggel, akkor már túllennék rajta -- igen, ugye, de ez hogyan valósítható meg, ha beadom a jelentkezést a kartonozóba és várok, várok. Az első kommunikáció itt van, amikor behívnak. Különben tényleg logikátlan, mert ha rosszul van az ember, elsőnek kéne lennie segíteni rajta. És akkor már mehetnék haza. De nem, ugye, most megyek fel infúzióra! Két napot beszéltünk meg, úgyhogy bennem marad a branül.
Dél elmúlt, mire felbattyogtunk az osztályra és beültem az infúziós székbe. Ott is szóvá tettük a két napot, meg hogy a branül olyan helyre kerüljön, amivel el lehet lenni plusz egy napig, aztán csak vártam, hogy az infúzió két kicsi és két nagy palackja lefolyjon, ami ilyenkor végtelennek tűnik.
Mivel délutánba hajlottunk, most nem volt rajtam kívül, csak 1-2 ember. Dani is elment, mert ugye, most mit ücsörögjön mellettem kisszéken két órahosszat -- egyrészt megint éhes volt, másrészt a Pesti utcára ment el a biciklisbótba meg turiba. Legalább hasznosan töltötte az időt. Az étvágyát meg rohadtul irigylem.
Akkor jött meg, amikor már pár perc volt hátra az infúzióból, szinte semmit nem kellett várakoznia. Kaptam a branülbe beszáradásgátlót vagy mit, majd betekerték fáslival és mehettem.
Különösebben az emésztőrendszeremben semmi változást nem észleltem, talán csak az, hogy a gyengeségem mintha kicsit alábbhagyott volna. Már ez is valami, mert nem leszek ájulófélben. Az mindenképp látszott, hogy minimum még egyre szükség lesz, hogy ennek az egynek valami értelme legyen.
Kimentünk a hőgutás szabadba és hívtam sógornőmet telefonon, aki olyan negyedóra múlva jött is, és hazaröpített bennünket. Egyben felajánlotta, hogy holnap is elhoz ugyanígy. Nagyon jó lesz, mert megúszom a 40 fokos buszozgatást. Legalább biztos, hogy nem délben jutunk el az infúzióbekötésig, legalábbis remélem.
Hazaérve Dani egy körrel hozott nekem dinnyét és 4 gömb kézműves fagyit; ez utóbbit nyomban be is faltam.
A ventilátor nélkül tutira feldobnám a bakancsot, iszonyat hőség van, de hétvégére még rosszabb lesz. Még egészségesen sem túl aktív az ember ilyenkor.
Bagolyszínezés, BK, Szulejmán -- és megérdemelt, ventilátoros alváskísérletek.

Kedd túlélése

Ma megúsztam az ájulófelet, pedig résen voltam. Nem akarom egyszer eszméletvesztéssel szó szerint a padlón találni magam, mert vigyáznom kell a törésekre is. Ha valamim eltörik, nekem most annyi.
Honestyt fésültem, szegénynek vizes törülközőt pakolok le, azon fetreng egész nap, annyira melege van. A ventilátor persze megy éjjel-nappal.
Haramiának néha tüsszögési időszakai vannak, de ez évek óta szokása időnként. Nem helyes, de most estünk át egy nagygenerálon, az én határaim is végesek mindenféle téren. Amúgy ő a bejárati ajtó melletti cipősszekrényt -- elhúzható ajtóval -- választotta ki régóta támaszpontjául, onnan jár enni, almozni, meg csap néha pár kört idebent. Itt valószínűleg melegebb lehet, mert nem nagyon szeret itt tartózkodni. Honestyvel ellentétben, akinek mindegy, csak ott legyen, ahol én.

Találtam egy szatyor kis mesekönyvet, és nosztalgiáztam egy sort, mikor végigolvastam a nagyját. Egyiket-másikat úgy, hogy szinte kívülről jöttek a sorok... pedig volt már vagy 30 éve, mikor ezeket olvastam a kölyköknek esténként.

Jött a postás a "gyesemmel", valamint megérkezett István segítsége is.
Utaltam is a közös költséget, az a biztos, amit letudunk. Nem szeretem elodázni az ilyesmit. Sem.
Danival cseteltünk, küldött pár fotót. Reggel 6-kor keltek, hogy csapjanak a tengerszemhez egy, a hőségben igen kemény túrát. Délután még várat és környéket néznek, aztán indulnak haza.
Mondta, hogy holnap eljön velem a kórházba. Sógornőm is jelentkezett, hogy autón elvisz és hazahoz. Dani meg ott fog helyszíni támaszként szolgálni, ha már ragaszkodik hozzá. Én egyébként magamtól biztos nem kérném, ismerem magam... de azzal is tisztában vagyok, hogy nagy szükségem van segítségre.

Agónia

Ismét a hétvégi történet: kelés, rendbetétel után nem bírom tovább, gyengeség, elfeketedés, ájulófél -- le kell feküdni. Most már folyton ez lesz?
Most csak 11-ig haldokoltam vízszintben, utána óvatosan cirkuláltam akárhova, kivéve ha rajtaütésszerűen csapott le a hasmars.
Anyám azt javasolta, hogy menjek be a kórházba. De el sem tudtam képzelni, hogy én itt most 36 fokban nekiindulok, amikor egyébként szerdán amúgy is fel lesz adva a lecke az egyhetes labor-onkológiai kontrollra. Hogy hogy is fogok talpon maradni egy fél napig, az rejtély. Úgyhogy ne kombináljuk azt még plusz menésekkel, mikor alig bír el a lábam. Már a székről, ágyról sem tudok csak úgy felülni, muszáj a kezemet is használni.
Elnézegettem, hogy elvékonyodott a kezem-lábam, a vállam csontos lett, de jócskán lement comb-has-fenék tájakról is. Már régen a 3-mal ezelőtti nadrágméretemet kellett megkeresni. A nyári bő gatyámban úgy nézek ki, mintha plusz egy sátor lenne rajtam. Látszik, hogy több számmal nagyobb, de ez van. Most ezért nem fogok nyári nadrágot kajtatni, szívem szerint farmerben járnék, abból van csííííínos is, de hát ebben a rohadt melegben nem lehet. Meg mi az, hogy JÁRNÉK? Nem járok sehova, legszívesebben elásnám magam. A kórházba meg nem mindegy, hány sátor lóg rajtam?
Megmértem magam, hát elég szörnyű, mínusz 12 kg az eredmény. Mitől is lenne kevesebb?

Szilvi befizette a csekkjeim egy részét meg az anyáméit, aztán kiporszívózott, aminek nagyon örvendtem, mert már botrányos volt a padlószőnyeg.
István elküldte a Négyen egy gatyában 1. és egyúttal a 2.-t is, mert az 1.-nek tegnap nem láttam a végét; így megnéztem, meg akkor már a második részt is. Tetszett, aranyos film.
Délután Dani jelentkezett. Sárospatakra érkezés után egyből strandra mentek, és utána keresték meg a szállást egy vendégházban. Elég jó hely, de volt 1-2 nem működő dolog... pl. klíma, főzőlap, ilyesmi...

Ájulófélben, gyengeség

Két kemó sem egyforma ugyanannál az embernél.
Míg az első pár alkalommal az erős hányás elleni szer miatt csak az 5. napon jelentkezett a rosszullét, lám, most már csak két nap szünetem volt.:( Harmadik nap már levert, mint Lajos a jancsiszöget.
És most már tudom a múltkori két hét rosszullét kivárásából, hogy ennek magától sose lesz vége, muszáj eljutni az infúzióig. Különben a végén már összeér a kettő! Az mégsem lehet, hogy folyamatosan rosszul legyek, egy falat, egy korty nélkül, sőt, a szívgyógyszereimet sem tudom így bevenni, hát akkor a Medrolt és kísérőit?
Teljesen felfordítja az egész belső berendezésemet az a terápia. Ilyenkor hamar mélypontra kerülök lelkileg is, úgy érzem, nincs kiút, én már mindig a gödör mélyén fogok agonizálni.
Szenvedés a telefon is, mikor muszáj beszélni, holott egy ízem nem kívánja. Mindig az az érzésem van, hogy belebroáááázok a telefonba. A szám önkéntelenül elég erősen van összezárva, szorosan, foggal. Ez nem direkt, hanem gondolom, a hányinger miatt. Bent tartani a keserű poklot. Pedig ettől még nem marad csukva, ha jön valami... Így aztán megvisel, mikor kedélyesen társalogni illene.

Ma is ugyanaz volt, mint tegnap. Felkeltem, elrendeztem magam körül mindent, de szinte még a legvége előtt éreztem, nem fogom bírni, most is vissza kell dőlnöm vízszintre. Mire úgy-ahogy valameddig stabilnak érezhettem magam, megint bőven elmúlt dél, mire szédülés nélkül, két kézzel támaszkodva mindenben, fel tudtam tápászkodni.
Éhes voltam, de nem tudtam, mit is tudnék magamba rakni.
A végén egy tyúkhúsleveskockát forraltam fel, beleszórtam egy marék laskát, mondván, hogy az legalább valami szilárd, hátha átvágom egy kicsit a gyomromat. És hátha le is megy.
Na, ez úgy feladta a feladatot, mintha ünnepi ebédet készítenék: ez alatt a 10 perc alatt összesen háromszor feküdtem le, mert éreztem az ájulás előjeleit. Kicsit érdekes volt a rohangálás a konyha és a szobám között, hogy minél hamarabb ágyat érjek, közben meg nehogy túl későn menjek már ki, hogy elforrjon a víz vagy szétfőjön a laska... Alig vártam, hogy vége legyen, már félúton megbántam, hogy hozzákezdtem. Tényleg úgy éreztem, nincs értelme semminek, ezt nem lehet kibírni, túlélni, hogy nem életképes az ember.
Szilvi kinézett két filmet nekem a délutáni dögléshez: Négyen egy gatyában 1. és Kutyátlanok kíméljenek! címmel. A kettő között jött Dani Renivel, hoztak nekem 4 gömb kézműves-cukormentes fagyit és dinnyét. Nem maradtak sokáig, szerencsére kibírtam ájulófél nélkül, míg itt voltak, és Reni megnézte Honestyt. Holnap mennek egyébként Sárospatakra, csak két napra, Dani szabin lesz a héten. Igazán mehettek volna több napra, így a vonatos utazások átszállással miatt mindkét nap egy-egy része odavan, szóval szerintem Sárospatakra kevés a maradék idő.
Telefonált anyám és István is. Tény, hogy csapnivaló társalgási alany vagyok most...:(
A fagyit befaltam, később dinnyét is ettem. Hiába, csak némi folyékony megy belém, ha rászánom magam a kacsatömésre.

Kezdődik

Két rossz dolog: megérkezett a hőség, ugyanakkor a rosszullét. Külön is nehezen viselném, így együtt meg pláne kiborító.
A reggeli teendők, macskák etetése, almozása, magam és környezetem rendbetétele, miután az ágyazással is végeztem, azzal végződött, hogy elkezdett sötétedni a világ, zúgni a fülem, torokszorító rossz közérzet -- s ezeket már tudom gyerekkor óta, hogy ájulás előtti állapot.
Egyszerűen olyan gyengeség fogott el, hogy muszáj volt magam vízszintesre ereszteni, hogy ne ájuljak el. Úgy jobb lett, de valahányszor fel akartam tápászkodni, a gyengeség egy percre sem engedett. Így fél 2-kor tértem magamhoz, sokszori belealvással díszítve a fekvést.
Délután már nem taglózódtam le, de szinte egész nap nem ettem semmit, a gyomrom tótágast állt, inkább nem kockáztattam. Erőltetni ilyenkor bármit szigorúan tilos, úgyis hányás lesz a vége...:(
Csak hasmarsokra rohantam ki, örültem, hogy célt érek, mielőtt baj lenne.
Estefelé Dani hozott almot és dinnyét. Kivártam, míg kicsit hűl a dinnye, aztán azt ettem. Még szerencse, hogy dinnyeszezon van ezen kemós időszakban, különben valószínűleg éhen pusztulnék.
A Kaqun vizet iszom még, de nem eleget, mert mindent keserűnek érzek.
Pedig amúgy a Kaqun víz nagyon élvezetes, üde. De a keserűség mindent felülbírál bennem.
Este A mi kis falunkkal próbáltam elterelni a figyelmem, ezt a Nivestim ellensúlyozta... ami mint tudjuk, nem fogja jó irányba befolyásolni a közérzetemet.
Istenem, megint kezdődik...:((((