Lft.-ügyintézés és nyugdíjpapírok

Bencééket fotózták, elég pofátlanok, de már egy levelezőlap nagyságú képért 320 Ft-ot is elkérnek.
Mindenesetre kértem én is kettőt és anyámnak is egyet, hogy majd Szilvi válasszon nekem is, mert úgyse tudunk papírképeket csináltatni, mióta itt laknak és mindketten ebben a státuszban vagyunk. Azok a papírképeink vannak, amiket az oviban-iskolában csináltak a gyerekről.

Szilvi Tescózott, még nem jött haza, mikor én már elhúztam 10 körül. Mondanom sem kell, egész álló nap esett az eső... Ilyenkor a legrosszabb hivatalos papírügyeket rendezni, mert mindig a vizes esernyővel kell foglalkozni, meg hogy az iratok el ne ázzanak.
Egy osztálynyi gyerekkel mentem 2 megállót egy busszal, hogy aztán leszálljak a Tecsónál és ott várjak meg egy városba menő buszt (mert ez a 22-es volt, amelyik nem arra megy).

Jött is a 24-es, amivel nagyon hamar kikötöttem a Városházán.
Ott szerencsétlenkedtem félrevonulva, míg a vizes esernyőt beraktam egy reklámszatyorba, szárazra töröltem magam, és előkészítettem az iratokat.
A lifthez-lépcsőkhöz vonulás előtt már elfelejtettem a tavalyi óta az újításokat, hogy iratok kellenek, mire adnak egy kártyát, melyeket bizonyos helyekre tartva szabad csak előttem az út.
Felvonultam lifttel a negyedikre, és ott is a folyosóajtók előtt használni kellett a kártyát, hát mit ne mondjak, a biztonsági őrnek kellett segíteni, annyira nem láttam, hol és mit kell hova tartani...
A "megszokott" szobában a két, már ismert hölgyhöz kerültem, az egyik meg is ismert engem, holott tavaly nem ő foglalkozott velem, hanem a most vele szemben ülő...
Átnézte és elvette a cuccokat, mondta, hogy rendben van, megkérdezte, Szilvitől miért vették el az aktív korút... aztán mondta, hogy majd értesítenek, de nem kell vele csinálnom semmit. Valamint mondta, hogy jó, hogy jöttem, mert most kaptam volna az utolsó 3000 támogatást a fűtésbe.

Ezzel végezvén átmentem a Nyugdíjintézethez, ahol Gy. Pistitől (általános iskolai évfolyamtársam) mint biztonsági őrtől kértem kifejezetten olyan papírokat, amelyen nem csak öregségi, nem csak nők kedvezményes kori, nem csak még egy harmadik fajta cuccos beikszelendő, ami nekem egy sem jó, tehát olyat, amin kifejezetten a szolgálati időmet szeretném megtudni. (Persze, kiderült, hogy attól még ugyanolyan papírt kaptam... na, majd mindegy, legfeljebb az a beikszelés az akció napján kiderül.)
Szóltam még, hogy ez a papír kevés, EGY darab munkahelynek van benne hely, valamint EGY fő gyereknek. Így kaptam a munkahelyek számára még két papírt, a gyerekek számára is még egyet.
Mondta Pisti, hogy ha sikerülne megcsinálnom holnapra, és 4 körül jönnék, akkor már nincs senki.
De persze nem nagyon sikerült. Még az idei TKKK-s egyszerűsített munkákról szóló papírok nincsenek lemásoltatva, bár amúgy elhatároztam, hogy másnap igyekszem mindennel végezni, ami a cucc-összekeresést és kitöltést illeti.
Ezek után fotózgattam az esőben őszi fákat, a Nagytemplom mögötti emlékkertben, ernyő alól.
Később bementem a Halközbe a kis kajáldába, ahol elvitelre vettem kajákat, és a Széchenyin vártam buszt.
A Tócósba érve ott sem voltam rest az esőben fotózni az avart, olyan szép volt...

Ja, és már a múltkor konstatáltam, de a mai nap végképp meggyőzött róla, hogy sajnos, a zöld, kis pillekönnyű ernyőmnek annyi. Mindenféle "vasak" lógnak ki belőle, a varrások szétfoszlottak, a bordák bicsaklanak, felhúzódzkodik a bordákon az anyag... Hát, nagyon sajnálom.:((( Vissza kell térnem -- legalább van mihez, mert ezt a zöldet Szilvitől kaptam, hogy nekem is előnyös, mert feszt hordok ernyőt -- az automatámhoz. Az kissé nagyobb és nehezebb, de szintén összecsukhatós, csak... repülős.:)

Otthon kimostam és kiteregettem Danira két géppel, betartott estig...

Orvosnál, receptek, oltás

Ma úgy készültem, hogy "nyitásra" megyek a háziorvoshoz.
Egyrészt saccperkábé 5 napja nincs Betalocom -- érdekes, anyámnak is mindig az fogy el leghamarabb, és az pedig az egyik legfontosabb! --, amúgy a gyógyszerek nagy része ilyenkor már amúgy is a végét járja, hiába, letelőben a 3 hónap, nincs mese, menni kell kiíratni.
De efelől még mehetnék 4 órakor is, ami a legpraktikusabb egyébként, mert nyitáskor tutira özönen vannak.
Viszont gondoltam, most is megpróbálom egybehozni az influenza elleni védőoltással, mint általában az előző években, hogy ne kelljen kétszer menni.
Ahhoz pedig elvárják, hogy a rendelés elején menjünk. Emlékszem, mikor dolgoztam, mit össze kellett érvelnem telefonon a doktornővel, hogy "de hadd menjek már 6 óra körül", merthogy én képtelen vagyok rendelési idő elején megjelenni, nálunk olyat nem lehetett! Tekintettel arra is, hogy a két pozíció helyszínileg a lehető legtávolabb esne egymástól.
Szóval így is történt: 2 óra pár perckor be is rúgtattam a rendelőépületbe.
Töméntelen ember volt kint, bent, minden rendelő előtt, még állóhely is alig akadt a váróban.
Közben nem felejtettem el hálát adni, hogy vége, lezajlott a náthás megbetegedésem, mely elég kitartó volt ugyan, de vége. Mert hát nyilvánvalóan nem kaphatnak betegek oltást.
A mi rendelőnk előtt megtudtam, hogy sajnos, már volt kint Juditka... beszedte a papírokat.
Egyik férfi megnyugtatott, hogy nem baj, kedves, ő is oltásra vár, és úgyis kijön Juditka minden oltandó behívása előtt. Így is történt, megragadva az alkalmat, miközben épp a jelzett férfiút hívta be, odarohantam, és odaadtam az oltási könyvet a gyógyszerlistával teljes szerénységgel, hogy én is CSAK ótásra gyüttem vón és hát egyúttal a gyóccereket felíratni.
Beadtam. Sikerült!
Úgyhogy kicsit beljebb evickéltem, ahonnan látom az ajtót is.
Mikor vagy 4-5 ember bement és kijött, engem hívott Juditka.
Aláírtam a kartonomon a beleegyező nyilatkozatot, és sikeresen megkaptam az idén is az influenza elleni védőoltást. Közben az utca felőli ajtón szerencsésen megérkezett maga a doktornő is... Ez nem volt hátrány, hiszen az összes oltás után lévő kint arra vár, hogy a doktornő aláírja az oltási könyvet. Megírja a recepteket stb.
Kint vártam kb. negyedórát, mire Juditka kihozta a cuccost, s én megkönnyebbülten hagytam ott a tömeget.
A négyzetméternyi, gyógyszertárral közös előtérben két szék van, ahol alá szoktam írni a recepthalmazt. Közben jól elhagytam a karomra nyomott kis fertőtlenítős "vackot", próbáltam helyére papír zsebkendőt dugni, de ennyi cuccnál ez nem egyszerű, úgyhogy hagytam a fenébe.
Ne felejtsük el, hogy háromhavi a recept, de ezt a csodálkozást szerintem nem sokan zsebelik be, mint amit én szoktam. Mindig előre sajnálni szoktam azt, akihez kerülök, de pedig kár, mert ez a gyógyszertár 4 pultos, ahol nemcsak dísznek vannak a pultok, és roppant kedvesek, előzékenyek a gyógyszerészek.
Hát istenem, akinek én jutok, az legfeljebb csak velem foglalkozik fél óráig -- ez van. Nem olyan rossz ez.
A méter hosszú blokkra rá lett írva, hogy egy Rudotellel tartoznak, fizetve. Mondta a hölgy, hogy bármikor, bárki a családból érte mehet.
Pedig lám, még ki sem írattam mindent! Pl. Nitromint retardból és D3-ból is csak egyhavit írattam, mert azokból valahogy mindig sokkal több marad ki, mint a konkrét 30 szemes havi adagokból. És éjszakai ekcémakenőcsöt sem írattam, viszont vettem egy recept nélküli Panangint.
Mondjuk, 13 ezret fizettem így is...
Mikor közepes szatyorban ideadják a gyógyszerállományt, akkor mindig, bárki is legyen az illető, mindig nagy mosolygások közepette történik ez az akció. Mert lássuk be, nem mindenki gazdagodik azért egyszerre ennyi gyógyszerrel!
Ezután bementem a 100-as boltba, ahol vettem néhány háztartási szert, levestésztákat, Albert kekszet, édességet, habfürdőt, meg még hasonló szükséges dolgokat -- majd kedélyeskedtünk egyet a pénztáros hölggyel, hogy lám-lám, tulajdonképp hogy jár az, aki csak egy habfürdőért "ugrik be"...
Utána bementem a Tócós Coopba, ahol friss velőt, Coop-szalámit, tökmagot és kukoricapelyhet vettem.
Nem kis meglepődéssel konstatáltam, hogy bár alig fél 4, mégis olyan sötétedés állt be, hogy még ha akartam volna, sem tudok fotózni.
Estére természetesen elfelejtettem a hidegvizes ruhát a karomra, emiatt éreztem is még 2-3 napig a nyomát az oltásnak. Pedig jól tudom, hogy elég, ha oltás után azonnal és éjjelre magamra teszem a hidegvizes cuccot, és következő napra el is felejthetem akár. Hát, így jártam.

Reggel Szilvi volt a közös képviselőnél a Tócós téren, és leigazoltatta a lakásfenntartási űrlapon a rájuk vonatkozó részt. Valamint elment másoltatni a szükséges hiányzó cuccokat. Azt hiszem, minden készen van, lehet menni...

Felkérés lemondása

O. Csaba író, akinek tavaly voltam egy könyvbemutatóján, megkért valamire, amit sajnos, nem vagyok képes bevállalni. Most, 25-én is lesz neki egy verseskönyv-bemutatója, és megkeresett cseten, hogy nem vállalnám-e el kortársaként, hogy felolvasok neki két-három verset.
Annyira sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, de én NEM fizikailag termettem szereplésre. Sosem szerettem pillanatra sem a központi figyelmet, ráadásul nem tudok szavalni. Sokan azt gondolják, hogy aki írni tud, ezernél is több írással a háta mögött semmiség neki a versmondás. De nekem még a sajátomé sem megy.
Bizonyíték erre az, hogy mikor pl. az egyik debreceni Héttorony-esten ott voltam a szerzők között, akiknek verse is felolvasása került, és egy színházi ember mondta azok versét, akik nem voltak hajlandók a sajátjukat sem felolvasni, hát majd elájultam. Alig ismertem a saját versemre, mondván, hogy húúú, ez qrvajó... addig fel sem tűnt, hisz csak megírtam. De ott annyira, de annyira megállta a helyét, hogy nem hittem volna. Csupán attól, hogy nem én mondtam, hanem egy szakértő. Én közel sem tudtam volna ilyen csodásan előadni!
Oké, hogy harmadikban pl. megnyertem egy olvasási versenyt, ahol cél a folyékony, értelmező olvasás volt, és egyetlen bakival már ki lehetett esni. A két harmadikat összevonták, és mindenki előtt ugyanaz a könyv volt, egymás után olvastunk fel. Mindenki az első hibáig olvasott. A végén már csak Jucika és én maradtunk.
Hihetetlen verseny volt ez, emlékszem. Jelzésre kellett abbahagynunk és onnan a másik folytatta. Jucikával a legvégén elháborúztunk egy ideig... aztán, bármilyen hihetetlen, de én nyertem. Egy József Attila-verseskönyvet kaptam ezért jutalmul, Lángos csillag a címe.
Na, bocsánat a kitérőért. Ez már akkor sem ugyanaz az időszak, és felnőtten verset mondani, más versét ráadásul, az elég nagy felelősség. Szerintem a versmondás JÓ képessége nélkül nem szabad bevállalni, és van önkritikám: én írni, igen, azt bevállalok, tudogatok, ismergetnek stb. De előadni? Ez a kettő bizony, távol áll egymástól. No, ezt kellett Csabinak elmagyaráznom, de szerencsére értette. Megértette és elfogadta.
Ő maga is író, költő, és ő is azért nem vállalja, mert mondani ő sem tud jól verset!
A családtagjai nem vállalják, úgyhogy így kötött ki nálam -- de sajnos, tovább kell keresgélnie.
Tényleg sajnálom... mert segíteni, amiben csak tudok, szeretek. Nagyon jó érzés, tényleg.
Szerepelni viszont rohadtul nem.
Remélem, talál majd Csabi más embert, aki megfelelőbb erre a posztra.

November 7.

November 7.
Mindig eszembe jut, hogy meddig ünnepeltük mi ezt, ebbe nőttünk fel. Iskolaszüneti nap volt. Előző nap ájulásig tartó, több órás műsorok a NOSZF-ról, amit előbb azért nem értettünk, hogy ha októberben volt, miért ünnepeljük pont nov. 7-én, utána meg azért nem értettük, hogy konkrétan miért kell ezt NEKÜNK ünnepelni. De a történelemórákon és amúgy is annyira az agyunkba rágták, hogy ami a szovjeteknek ünnep, az nekünk is az, hogy belenőttünk is úgy fogadtuk el, mint azt is, hogy mi sem természetesebb, hogy ünnepekkor a házakon kint van a magyar zászló is és a vörös. Mindig. Legalább 30 éves koromig.
Még emlékszem a kiskori rajzaimra-rajzainkra is, ahol a mezei házak padláslyukán két irányba hajolnak a zászlók: egy magyar és egy ruszki zászló... Ezek után igazán nem volt meglepetés, hogy évente végighallgattuk a Téli palotát, az Auróra cirkálót, a Patyomkin páncélost, meg énekeltük mint állat, a Rablánc a lábon nehéééz vót kezdetű dalt. Amúgy visszagondolva, sosem gondoltunk bele ezeknek a mozgalmi daloknak a szövegébe, és nem is tartottuk őket egy pillanatra sem röhejesnek. Pedig hát... mostanára már annyit röhögtünk rajtuk, hogy úristen, mennyi ész kellett, míg kitalálták ezt a töméntelen mozgalmi nótát!
Ráadásul, amennyire emlékszem, mivel énekkaros voltam és rengetegszer, rengeteg ilyet énekeltünk, szerettük is énekelni, mert több szólamban nagyon szépen szóltak. Tényleg!
Mikor még a nyomdában dolgoztunk, többször is énekeltünk a szintén énekkart megjárt csajokkal hülyeségből ezeket a nótákat. De mindig röhögésbe fulladt... pedig jó volt!:)))

Még szegény Cs. Imre jutott eszembe, akik 30-valahány évesen (közelebb a 30-hoz) meghalt, sajnos, alkoholizmus következtében. Pedig amúgy egy értelmes srác volt! Nos, ő november 7-én született. Mindig büszkén vigyorogva mondta ezt... mint ahogy azt is, amikor próbáltuk lebeszélni a rendszeres és töméntelen ivásról, hogy "fogok én még a ti temetéseteken táncolni!"
Hát, bizony, ez nem egészen így lett...:((

Ma Danival megbeszéltük a temetőbe való nem jövetelét. Mivel elkezdtünk csetelni, nem rejtettem magamba a neheztelésemet. Főleg, amilyen gyenge ürügyet hozott hozzá...
Mindegy, szerintem legközelebb nem így fog hozzáállni. Most is magától mondta, hogy majd ki fog menni egyedül, ha jobb lesz az idő... Már a belátás is fél siker.
Mindenesetre tudtam, hogy itt a szennyes ideje, úgyhogy nehogy az legyen már, hogy "nem meri" elhozni, én szóltam neki, hogy azért elhozhatja...
Így mikor késő este elhozta, majd' éjfélkor ment el, annyit beszélgettünk, úgy általában mindenről

Péntek-szombat-vasárnap

A hétvége csendes rosszidőben telt. Esett, hideg volt, sötét a lakásban is, alig lehetett látni.
Én mindenesetre elkezdtem hímezni az egyik István-féle hímzést a délutáni rövid órákban, míg Szilvi van a gépnél.
Nem igazán gyötörtük magunkat főzéssel, egyrészt volt még maradék -- tegnap (csütörtökön) főztem egy nagy csomó spenótot, én speciel tükörtojással, de Szilvire rá volt bízva, milyen feltétet akar hozzá, sült virslit, bundáskenyeret, rántottát, ripropot stb., sokféle dolgot lehet, és szerencsére ő felnőtt korára nagyon megkedvelte a spenótot. Mondta is, hogy el nem tudja képzelni, hogy nem szerette ezt élete első pár évtizedében, mikor annyira finom. Dani sem szerette kiskorában, de kiskamasz korától egyik kedvence lett.
Úgyhogy nem nagyon kínlódtam instant levest leszámítva mással, meg voltam ma (pénteken)  a Lidlben -- odafelé fotóztam, mert kisütött a nap --, és vettem pár szükséges dolgot, többek között pár tasak zselés Coshidát Haramia számára, főznivalót, egy doboz készkaját - elvoltam velük.

Folytatva a hétvégét:
Szombaton meg szoktuk nézni a Sztárakadémiát, vasárnap még a hajmosáson és a következő heti gyógyszerkiszerelésen kívül nem igazán csináltam mást, mint a hímzést.

Vasárnap este nagynéniék meghozták a gyereket.
Szilvi szokta átvenni, közben általában rohanás van a buszelérés miatt, de most le lett állítva Lacika, mert nagynéni úgy érezte, azóta, mióta a gyerek is el tudja mesélni a dolgokat, tisztább dolog, ha ő mondja el, mi történt...
Az volt ugyanis, hogy péntek este elvitték a gyereket, aki ott aludt, de közben megjegyzendő, hogy 6 hét után kiengedték a gyerek apját a kórházból, a pszichiátriáról. Alkohol- és drogelvonón volt (ami gyógyszerre való ivást jelent nála). Én magamtól is tudtam volna, hogy egy dolog a kórházból való kiengedés, és teljesen másik dolog a meggyógyulás. Nem beszélve arról, hogy vannak betegségek, amiből tulajdonképpen soha nem lesz az ember gyógyult, csak max. VAN akaratereje ellene.
Már a múltkori balhénál, még a kórház előtt tisztáztuk, hogy a gyerek NEM alhat az apjánál, NEM tartózkodhat nála felügyelet nélkül, mivel sok minden kiderült! Piál a gyerek mellett, napközben úgy van vele, hogy ő alszik, és rábízza a gyerekre, mit csinál, valamint, hogy szóljon neki, ha az ablak előtt látja, hogy nagynéniék átjönnek... Micsoda biztonság! Mi meg itthon vagyunk nyugodtan...
Látszólag mindenbe bele is egyeztek. Ez is nekem köszönhető, a rengeteg sms-nek, amit váltottunk nagynénivel... Mert Szilvi nem mer határozottan és szigorúan megmondani valamit. Oké, tényleg sok mindenben ki van szolgáltatva így, hogy munkanélküli... de azért amit nem szabad, nem szabad; és én meg merem nekik mondani, és foganatja is szokott lenni -- egy darabig...
Nincs az a bíróság, aki most is pl. igazat adott volna nekik, ha netán addig fajult volna...
De nem, érezték ők, hogy sárosak. Meg lett ígérve, hogy csak náluk lesz a gyerek, apjával csak felügyelettel találkozik (hiszen rendszeressé vált már, hogy a gyerekkel együtt, szédülve indul el bevásárolni az 1-2 félliteres vodkát, ráadásul háromszor annyi gyógyszert is szed, mint kéne... és ezt is a gyerektől tudtuk meg, mint már annyi mindent).
Most az történt, hogy kijött apa a kórházból, és másnap reggel fél 7-kor átment a gyerekért, mert a nagynéniék elmentek vidékre tormát szedni! És erről csesztek beszámolni a gyerek anyjának! Állítólag tök jól volt az apja, minden rendben lévőnek látszott. Csak azt nem tudom, hogy ha nem lett volna semmi baj, akkor is, nem mondták előre, ezzel hogy számoltak volna mégis el?
De természetesen: LETT valami.
Nagynéni minden kaját előre megcsinált, nekik csak át kellett menni kajálni.
És mi történt? Apuka összeesett az utcán, epilepsziaroham. Rángógörcs, szájhabzás, annak rendje-módja szerint. Mint anno már a gyerek 6 napos korában rohama lett az apukának... Meg azóta ki tudja, hányszor! Nem azért, mert ez neki valami krónikus alapbaja, á, nem. Idegrendszeri betegség, amit az alkoholizmus hozott elő.
Gyerek kétségbeesik, jajgat, segítségért kiabál. Szerencsére arra járt egy bácsi, majd még valaki, és hívták a mentőket. Mentők bevitték apját és gyereket a kórházba...
Apa addigra magához tért, de ilyenkor nem szokott rá emlékezni, mi volt...
Kórházi vizsgálatok és várakozás, mert nagynéniék a tormafődre természetesen nem vittek telefont!
Úgyhogy mire befejezték és hazamentek ott, vidéken, akkor látta a sok nem fogadott hívást... Lényeg, hogy kiderült, hogy mi van, ezek kórházban vannak! Kész csoda, hogy nagynéni ezeket kibírja szívvel és ép ésszel, komolyan. De miért kell ilyeneket kockáztatni? Ha tudja, hogy tormaszedés van, egyszerűen NEM KELL elvinni a gyereket! Ilyen egyszerű! Nem kötelező! A bíróság egyébként is csak kéthetenkénti láthatást szabott meg, mi meg odaadjuk kérésre minden hétvégén! Mi a lószarért viszik el a gyereket egy kórházból, elvonókról frissen kijött apához úgy, hogy mi nem is tudunk róla?
Nagynéni férjének családja ez, ahol a tormát minden évben szedni kell. Na, ott véletlenül valamelyik ember nem iszik, aki be tudta őket hozni Debrecenbe, a kórházba, és utána hazavinni őket...
Hát, mi tagadás, nem lettem volna a nagynéni helyében! Apuka egyetlen mentsége az lehetett, hogy a kórházból teljesen gyógyszer nélkül engedték el. Az epilepsziagyógyszerét viszont talán nem kellett volna még elvenni!
Még utána ott volt egy napot a gyerek náluk. Ezalatt lazult a dolog borzalmassága, de azért vasárnap este olyan szélsebesen mondta mindezt el a nagynéni és látható lelkifurdalással és zaklatottan, hogy Szilvinek alkalma sem volt egyetlen kérdést sem feltenni stb.
Aztán nekem elmondta, és kölcsönösen teljesen ki voltunk akadva.
Teljesen készen voltunk.

Készülés a lft. intézésére

Ma nem tudtam elmenni a városházára, mert nem volt kész a lakásfenntartási papír. Kitöltöttem ugyan, amit lehet, de még másoltatni kellett volna fűtésszámlát, befizetett csekket, valamint az fht.-m utolsó szelvényét. A Szilvi papírjaiból volt másolat, egyedül még egy aktív korú támogatás megszüntetési határozatot adott, amiből látható, hogy ő már azt nem kapja. Ezenkívül van még neki az emelt csp.-ről, a gyt.-ről, a gyerekelhelyezésről és válásról is másolat készenlétben.
Szilvire bíztam a másoltatást, meg a közös képviselővel való leigazoltatást is. Mivel ezek még nem voltak meg, így az űrlap tökéletesítésével foglalkoztam.
Közben megérkezett az fht. is, hurrá, legalább ezt a szelvényt is oda tudjuk rakni a lemásoltatnivalókhoz.
István segítsége is megérkezett, így azonnal tudtam utalni a közös költséget, meg anyámnak mobilfeltöltést
Seperc alatt meglett a spenótom tükörtojással, amiből jól bekosztoltam...
Szerencsére nem kell a maradékért Daninak szólni, mert most már Szilvi is szereti a spenótot.

Halottak napján

Keresztanyám-nagynéném ma lenne 87 éves.
Mindig élcelődött ezen, hogy milyen dolog is ez már: halottak napján születni?
Ehhez képest 82 éves korát betöltve, már 5 éve decemberben elhunyt.
Sokszor végiggondoltuk anyámmal: pedig mennyire, de mennyire vigyázott magára. Az ország lakosságának szerintem töredéke az, aki ennyire vigyáz magára. A legnagyobb kánikulában is ott volt nála a -- sosem lehet tudni-alapon táska mélyére dugott -- harisnyanadrág, mindig volt nála egy-két "köce" (így hívtuk a sok mellényét, kardigánját). Anyám, a húga ennek pont a tökéletes ellentéte...
Kicsi korom emlékei közé tartozik, hogy mikor valamiért keresztanyámra voltunk bízva, mindig 5 percenként kérdezte: nem fázunk-e. Hőségben is.
A háziorvoshoz is szerintem őnála nincs, aki rendszeresebben járt volna. Nem csupán, ha beteg volt, vagy ha gyógyszert kellett kiíratni, de a legkisebb panaszra -- ment. Mondta is a háziorvosunk: Mária néni, na, ő aztán JÖN! (Mindez annak kapcsán, hogy anyám meg én csak akkor megyünk, ha halálunkon vagyunk...)
És lám, mégis, milyen furcsa a sors. Ő ment el leghamarabb a négy testvér közül.
Sokat beszéltem anyámmal telefonon, és megállapítottuk, milyen jó, hogy nem ma van tegnap. Azaz Mindenszentek, a temetőjárás napja -- ugyanis ma szörnyű idő volt. Feltehetőleg nem ég már egy mécses sem... és nagy szerencsénk is volt, nemcsak nekünk, de minden temetőlátogatónak.
Halottak napján itthon ég nálunk gyertya, bár igen nehéz kivitelezni a macskák és a zsúfoltság miatt.
Ma is, mint sokszor más napokon is -- rá emlékeztem.