Gyorsan telnek a napok

Akinek volt vágásos hasműtétje az LP-s előtt, az bizonyára észlelte a különbséget: az LP-s műtét után rendkívül hamar rendbejön az ember hasfala. Össze sem lehet hasonlítani a vágásos műtét utáni állapottal.
Még élénken emlékszem a 2001-es nagy, hasi függőleges cipzáramra, és hogy hetekig mennyire labilis volt a hasfalam, meggörnyedve, lassan jártam, és ösztönösen mindig védtem kezeimmel a hasamat, pl. lehajlásnál. Mennyire húzós volt még hetek múltán is még az orrfúvás, tüsszögés is, és hetekig nem lépcsőztem, nem cipeltem. A leesett cuccokat -- pl. papír, könnyű, vékony tárgy --, ha lehetett, lábbal vettem fel; ha nem, otthagytam; mert úgy éreztem, szétcsattan a vágásom. Még 1 hónapos műtötten is hőemelkedésem volt. Egyszóval sz@rul voltam nagyon, gyenge és használhatatlan.
Most, 7-10 napos koromtól gyakorlatilag semmiféle felülés, ágyból kikelés nem okoz gondot, el is felejtem, hogy vigyázni kéne. Lépcsőzni és cipelni továbbra is mérsékelten és lájtosan, de amúgy bármit megcsinálok, ami kevesebb erőt igényel még pl. egy porszívózásnál vagy ablakmosásnál. Szóval főzök, mosogatok, mosok, ágyazok, teregetek meg hasonlók.
Éjszaka nem hogy vígan tudok bármelyik oldalamon feküdni, de egyik hajnalban hason fekve ébredtem. Úgy szeretek legjobban aludni. Nyilván álmomban sem fordulnék hasra, ha bármi kellemetlenséget észlelnék.
Kórház után nem igazán feküdtem az éjszakákat leszámítva ágyban vagy ágyon. Tökéletesen elegendő volt az ülés is a pihenéshez. Talán 1-2 órákat hevertem ágyon délutánonként, olvasva, feltámasztva.
A varratszedés után ebéd szempontjából 3 napig csirkehúslevest ettem grízgaluskával, csirkehússal, sárgarépával -- csak sóval ízesítetten; valamint reggel-este kekszet vagy piskótát. Eleinte pucéron, aztán rákentem a sárgabaracklekvárt. Naponta megettem egy zsömlét parizerrel vagy baromfisonkával, egy pár nap múlva margarint is kenve bele.
Ezután 3 napig ettem ebédre 2-2 főtt csirkeszárnyat pirított grízzel és alma-birsalma befőttel. Mindezeket anyám készítette. Jólestek és semmi bajom nem lett tőlük.
Aztán szintén 3 alkalomra volt elegendő 1-1 kisadagnyi kaja, amit előre lefagyasztottam és szintén anyámtól eredt: állt 1-1 párolt csirkealsócombból és kevés párolt petrezselymes rizsből és sárgarépából.
Vacsoraként időnként pirítottam kenyeret, és margarint kentem rá. Egy kis szelet bőven elég volt.
Mikor anyámnál voltam, a fűszerezés és létyó nélküli töltött édeskáposzta volt az ebédem, és utána hazahoztam jó adagot, melyet másnap sima vízben megfőztem. Ezt ettem még plusz 4 teljes napig ebédre! Nem untam meg.
No, ezután, kéthetes műtötten kellett valamit főznöm. Kórház előtt begyűjtöttem és lefagyasztottam pár adagnyi csirkemellet -- ez nekem azt jelentette, hogy vettem 2 csirkemellet és abból csináltam 4 adag fagyasztottat. Egy adagot felengedtetve hajszálnyi olajon teflonba odaraktam, majd vizet öntve rá tettem hozzá egy leveskockát, valamint két szál sárgarépát vékonyra szeletelve, hadd főjön a hússal. Mellé krumplipürét csináltam margarinnal összetörve -- s két napig ettem.
Ééééés -- és ez itt a lényeg! Kéthetes műtötten gondoltam, próba -- cseresznye: megpróbáljuk a kávét!
Mégpedig az általam használt 3 in 1 Nescafét, egy zacskónak a felét, fél adagnál kicsit több vízzel.
Kicsit felturbósodott a bélmozgás, de semmi egyéb, semmi fájdalom vagy hasonló... úgyhogy másnap reggel a másik fele a reggeli kekszek után, és délután már egészet ittam.
Nagy kő esett le, hogy végre már ihatok kávét!
Már ettem csirkehúskrémes zsemlét, baromfivirslit, sajtos rolót, sajtkrémet. A szendvicsekhez, hogy változatosabb legyen, már zalát is simán eszek a parizer és sonka helyett, illetve mindhez mellékelek némi trappistát is. Hiányzik a zöldség, persze, meg hát legalább valami mártásféleség -- itt jött be a ketchup, mivel mustár és egyebek még nem jöhetnek szóba.
Édességhiányom jól kezelhető azzal, hogy végül is szűk 1 hetes műtött koromtól kezdve nyugodtan lehet enni margarinos kenyeret (aprómag nélküli gyümölcsből készült) lekvárral vagy mézzel. De ettem már natúr krémtúrót is!
Csoki helyett kitaláltuk a cukrot. Természetesen olyanokat, amelyek abszolút csoki nélküliek. Mézes negróval kezdtem, aztán jött a kávé ízű aprócukor és a zselés cukrok.
Úgyhogy lassan, de biztosan haladunk előre.

Még ami hiányzik legjobban, az a szénsavas.
Meg a köretek... mert én mondjuk,  nem annyira vagyok krumplis, még szerencse, hogy egyelőre köretként a rizs és a pirított gríz is eleve megengedett. Viszont kedvencem a nokedli, a tarhonyát is szeretem, és régebben igen gyakran megcsináltam bármilyen pörköltet, bármilyen tésztával... Ezek még, meg a rántott cuccok, tojás, hagymás, füstölt dolgok; olyan kaják, amiben bármi kövér is van (pl. szalámi, kolbász), nem jöhetnek szóba. Mákot talán soha nem lehet enni, meg aprómagvas gyümölcsöket. Bár nyers gyümölcsöt még egyáltalán nem mertem semmilyet, és nyers zöldséget sem.
Mindenesetre már valahogy csak életben lehet maradni. Gondoljak csak a liszt- és tejérzékenyekre, pláne, ha még mondjuk, cukorbetegség is társul mindezekhez -- nos, ők mit esznek? Az én repertoárom ehhez képest maga a Kánaán.
A kávé, két bő teljes heti nélkülözés után mindenesetre felért egy karácsonyi ajándékkal...:DD
Szombaton (hazajövés 10. estéjén) beadtam magamnak az utolsó Clexane injekciót. Még nem szoktam meg, hogy nem kell most már szurkálnom magam; minden este eszembe jut...

Különc gyerekekről olvasás kihívása

Olvassunk különc gyerekekről!
Wildworld kihívása, 73. résztvevő voltam.

A gimis éveiben persze majdnem mindenki szép, népszerű és közkedvelt akart lenni, de be kell vallanom: én például nem voltam az. Ahogy sokan mások sem. Épp ezért arra gondoltam, helyezzük reflektorfénybe kicsit azokat a karaktereket, akik valahogyan kilógnak az átlagos fiatalok közül, és ezek miatt beilleszkedési nehézségekkel küzdenek, esetleg csúfolják, bántják őket.
A feladat: 
Találj két olyan regényt, amiben a főszereplő valamilyen átlagostól eltérő tulajdonsággal vagy tehetséggel rendelkezik, és emiatt nehézséget jelent számára barátokat találni, elfogadni önmagát stb!

Mi kell a plecsnihez? 
– Megnyomod a Részt veszek gombot. 
– Olvasol KÉT könyvet megfelelő főszereplővel. 
– (Pontos) olvasási ÉS legalább néhány soros értékelési linket küldesz. 
– Az olvasások 2014. január 1-jétől érnek; újraolvasás számít.

A teljesítést a következő két könyvvel és értékelésükkel abszolváltam:
        Böszörményi Gyula: 3... 2... 1...
        Kerstin Gier: Rubinvörös

Megkaptam érte a 181. plecsnit.

Túléltem...

Vasárnap már 13 napos műtött voltam.
Elmentem misére, csak annyiban különbözött a máskori misék részvételétől, hogy most -- leültem. Nem feltétlen a hasam miatt, inkább az utóbbi időben felerősödött hátgyengeségem és -fájdalmaim miatt.
Mert amúgy nem szoktam, illetve nagyon ritkán, pl. a nagyheti vagy egyéb ünnepi (hosszabb) miséken -- HA van olyan szélső hely, amely viszonylag független a tömegtől. Úgy szoktam meg, hogy állok; mégpedig ajtóközelben.
Ez olyasfajta dolog nálam egyébként, mint a moziban (koncerten, színházban) a szélső szék. Ha nem volt szélső szék, inkább NEM mentem; míg majdnem mindenki leginkább középre szeretett ülni.
Vagy udvariasságból, feltűnés elkerülése miatt mégis kénytelen voltam beülni, de végig a víz folyt a hátamon a pánik leküzdésétől.
Vagy kisebb teremben, sok ember között a zárt ajtó ténye. Pszichikai alapokon "nyugvó" fizikai rosszullét. Pánikérzés. (Volt munkahelyem gyűléseire visszagondolva a csihari és a frász tör ki utólag is!)
Vagy: ebédmeghíváson beszorítva valahova nem szélre, miközben néma csend van ebéd közben! Legalább szóljon valami és legyen nyitva az ajtó! Hogy ha rámtörne valami, rosszullét, bármi; azonnal ki tudjak jönni...
Tudom, egyfajta fóbia. Szinte egész életemre szóló. Nem dicsekszem vele, igyekszem kerülni, hogy problémaként jöjjön elő -- ne is tudjon róla senki, ha lehet. Oké, itt leírom, de sok minden van, amit csak itt írok le, amúgy meg nem panaszkodom; az ember megtanul a hülyeségeivel együtt élni.
Mindig, mindenhol szeretek úgy állni vagy ülni, hogy a tömegtől legalább egy embernyi üres hely válasszon el, különben úgy érzem, hogy "belelógnak" az aurámba, és azt baromi nehezen viselem (bár jó a toleranciám és nem szokták észrevenni -- ettől viszont nekem még nem jó!).

Tény, hogy ifjúsági zenés mise lévén igazán fel lehetett oldódni; az nálunk szuper szokott lenni.
Magamban hálát adtam (otthon nyilván naponta többször is) e helyen is azért, hogy egyáltalán felfedeződött ez a bajom, és viszonylag hamar és gond nélkül lerendeződött -- vége van, nagyszerű, ennek tapasztalataival is gazdagodtam lelkileg, és túléltem -- köszönöm.

Iniciálés kihívás

Iniciálé, a díszes kezdőbetű
feketepillango kihívásának címe, melyben 24. résztvevő voltam.

Nyilván mindenki tudja, mi az az iniciálé. A reneszánsz kor kézzel írott könyveinek, úgynevezett kódexeinek díszes kezdőbetűje, amelyet szinte rajzoltak. 
Talán vannak még olyan könyvek, amelyekben szerepel iniciálé. (Nem feltétlenül színes, csak nagyobb, mint a többi betű.) 
Nagyon szívesen veszem a különböző iniciáléterveket, de ezt NEM MUSZÁJ. 
Reméljük, hogy ezzel a kihívással egy kicsit vissza tudtok repülni a reneszánsz korba! :)

*

Nem tért ki rá a kihívás, hány könyvet kell hozni és az értékelésre sem, úgyhogy visszanézve az előttem lévők teljesítéseit és a kommenteket, úgy láttam, egy is elég, értékelés nélkül.
Mivel épp most olvasom az Időtlen szerelem trilógiát, melynek minden tagjának minden fejezete iniciáléval kezdődik, így

Kerstin Gier: Rubinvörös
     című könyvével jelentkeztem.

Megkaptam érte a 181. plecsnit.

Netes apróságok

Értek azért így a műtét utáni napokban meglepetések.
Többen hívtak vagy cseten rám írtak; hosszabban-rövidebben levelezgettünk ezáltal -- egyszerűen érdeklődtek felőlem, hogy volt s mint volt, milyen volt, hogy éltem meg...
Nem csupán közeli vagy baráti, jó ismerősi körből, hanem még olyanok is, akik pedig amúgy relatíve távolabbról ismerőseim, elsősorban a netről, irodalmi, fotós vagy macskás berkekből.
Katám pl. majdnem a lelki trauma jeleit mutatta, hogy úgymond, figyelmetlensége miatt nem tudott velem szorosabb kontaktusba kerülni, míg kórházban voltam, illetve a megelőző napokban. Mert hogy szerinte hívhatott vagy mindenképp meglátogathatott volna, de valahogy nem gondolta, nem esett le neki, hogy ez a műtét máris aktuális. Én nem éreztem egyébként ezt az elhanyagolást, hiszen tudom, mennyi baja, problémája, gondja van neki is; hisz édesanyját, annak házát-kertjét gondozza látástól mikulásig, náluk is volt kórház, betegség, testi-lelki gondok; még a saját lakására és családjára is alig jut, hát hogy is juthatott volna bárki eszébe elvárni, hogy még hozzám is jöjjön! Annyira nagyon sajnálta, hogy bőven túlbeszéltük az egy órát, mikor felhívott. (Nekünk ingyen van, mert egy szolgáltatónál vagyunk vonalasilag.) Mindez, miután előtte hosszas levelezéseket folytattunk napokig és gyakorlatilag szinte mindent átbeszéltünk. Mert nálunk a cset is olyan, mint egy igen konkrét mélezés.
Mindenesetre eszembe sem jutott, hogy nehezteljek rá vagy bárkire is!
Volt ott nekem elég dolgom, komolyan, ez alatt a pár nap alatt; mint ahogy írtam is, még olvasni sem volt idő és lehetőség, úgy nyüzsgött az élet körülöttem és velem. Szilvin kívül alapból nem is jött be hozzám senki sem, és így is gondoltam -- még Danit is lebeszéltem róla, anyám meg már fizikailag nem bír (no, ő is kesergett ezen rendesen, pedig sok napra ellátott kajákkal utána, amiket pedig Dani biciklis futárkodásaival kaptam meg).
Jellemzően mindenki kedvesen reagált utána itt a neten, és nem hiszem, hogy lenne ember, akinek ezek a reakciók nem melengetnék a szívét.

Ám a meglepetés okozta érzések nem mindig pozitívak.
Pláne, amikor meglátom, hogy egy, lassan 9 éve ismerősöm úgy szerepel egy elvileg közös ismerősünk kommentjeinél, hogy zárójelben ott van, hogy Közös Ismerős ismerőse. Tehát nem az én ismerősöm...
No, akkor hát... most mifene is van?
Rámentem az oldalára, mert nem akartam elhinni, felfogni. Egy-másfél éve ugyan nem sok közünk van egymáshoz, de attól még ez nem kizáró ok; az embernek a több százból fele ismerőse biztosan úgy ismerős, hogy sok közünk nincs egymáshoz, csak valami közös dolgunk bármilyen téren biztosan akadt az élet folyamán. Mellékesen, én már az elmúlt néma időszakot sem értettem, sőt az elején voltak érdeklődő próbálkozásaim; mert úgy lettem leseperve, hogy indok, magyarázat, az semmi nem volt! -- mindegy, sokat lehetne meditálni ezzel kapcsolatban, de nem nyilvános oldalon; van számos egyéb privát szféra, ahol elmondhatja valaki, ha valami baja van! Ez fennállt az utóbbi egy-másfél évre, de most már, kösz, nem vagyok rá kíváncsi. Soha nem voltam híve mások nyilvános "kivégzésének" vagy enyhébben: degradálásának, lealázásának; és megvetem, ha valaki ezt élvezi...
Aztán kénytelen voltam elhinni a kellemes meglepetésnek szánt elutasítást, mert fenti oldalon semmit nem láttam, csak azt, hogy "megjelölés ismerősként". Magyarul: letiltott az ismerősei közül. Alaposan. Ugyanis van, aki nem ismerősöm, mégis láthatom az oldalát. Szerintem az enyém is látható, ha valaki rámegy. Egészségére. Szerintem apró diadal neki, valamiért, bármiért; nekem meg "fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás"!
Foggggalmam sincs, miért csinálta vagy mit tehettem én ennek érdekében; de oké, béke van, nyugi van. Mint mindig, én elfogadok mindenféle döntést, és ennél tényleg vannak nagyobb gondjai is az embernek.
Gratulálok, remélem, boldogabb lesz így az élete, ha nem zaklatják ezentúl a megosztásaim, ha már csak pont ez a rosszízű indulat hiányzott neki hozzá...

Anyámnál -- kórház után először

Mikor 2 hete anyámnál voltam, nem igazán tudtam belegondolni, hogy most újra ott leszek, egyáltalán túlleszek-e és hogyan ezen az egészen.
De most nagyon jólesett elsétálni. A számomra kellemes idő még mindig tart -- napos idő némi felhővel, enyhe széllel, és max. 22-24 foknál nemigen megy feljebb napközben sem. Kiegyeznék vele egész nyárra, s szerintem sokan vagyunk így, hogy nem ragaszkodunk a fullasztó, kibírhatatlan hőséghez.
Nyár ez attól még, hogy elviselhető! Akinek meg ez a legnagyobb problémája, hogy miért csak ennyire van meleg, az meg foglalja ezt az óriási gondját aranyba.

Vittem a szokásos göngyölegeket meg némi kenyérhéjat, bár meglátszott a két hét termésén, hogy sem a gyerek, sem én nem voltunk különösebben itthon, vagy kenyérközelben.
Anyám aggódott, pedig nem volt nehéz a cucc.
Mint már mondtam, a probléma nem a műtéttel kapcsolatosan kezdődött, hanem a hátfájás az, ami túl gyorsan jön bármilyen jövés-menésre vagy fizikai tevés-vevésre, és ha az ember nem tudja abbahagyni, amit csinál, elég gyorsan eljut (a hátfájás) olyan fokozatra, ami már alig kibírható.

Anyám sütött nekünk két tepsi piskótát, egy simát és egy meggyeset. Tényleg isteni finom így is, úgy is, és megoldja a többszöri kajálás gondját. A simára szoktam néha baracklekvárt kenni.
Amúgy meg töltött egy rahedli apró (5-6 cm-esek) káposztát édeskáposztából, ő általában amúgy is abból szokta. Felét megcsinálta "rendesen", azaz szabolcsiasan, paradicsommal, a másik felét meg gyakorlatilag só kivételével fűszer nélkül. Tehát se bors, se paprika. "A la natur" vízben megfőzve és kész. No, három ilyet ettem simán, lé nélkül, s mivel a káposztája eleve le volt forrázva, aztán meg szinte hamarabb megfőtt, mint a belseje, azt is gond nélkül megettem. Bele is haltam volna, ha nem ehetem meg. Nekem olyan jólesett ez az anyám szerint ízetlen töltött káposzta, hogy az hihetetlen. E kiéheztetett állapotomban ha nem mondja vagy nem látom a színét, észre sem vettem volna, hogy fűszer nélküli. Mondtam is anyámnak, hogy még így, fűszer nélkül is az övé a legjobb töltött kápi a világon; s ezt így is gondolom, fél évszázada legalább. Mindenesetre adott egy kis gyöngy Espumisant vagy mit, hogy azt azért vegyem be, sose lehet tudni... ő is szedi.
Aztán mindenáron le kellett pihennem vízszintesre, és ő is ledőlt a másik heverőre, úgy beszélgettünk egy órácskát. Kicsivel később elém hozott pár meggyes piskótát, kettőt abból is simán benyomtam. Nem lett semmi gond a kulináris élvezetek okán!

Körbejártam párszor a kertet is, látom, hogy roskad a meggy, a ribizli... az udvaron a tengernyi faeper, az udvart csaknem teljesen beborító fán!
És a kertben a málna... vazze, jó néhányszor ösztönösen nyújtottam a kezem egy-egy pompás példány láttán, mikor mindannyiszor észhez tértem. Azt_ nekem_ nem_ szabad! Mondta is anyám, hogy na, most ez itt mind el fog rohadni, mert ő sem bír azért mindent megenni.:(( A ribizliből azért szedett 1 liternyit, és itthon feszt mondom is Szilvinek, hogy egye, egye és egye, mert én nem tudok rajta segíteni! Bár tehetném! A legfinomabb desszert a megtisztított, jól lehűtött ribizli cukorral lehintve...
Érik a szeder is...

És tele vannak a meggyfák. Hát, szegény anyám nem lát ki a melóból. Már 9 üveg meggyet berakott. Ő egyébként százszázalékos munkát csinál berakásnál: minden meggyet kimagval, kimos. És úgy is van rendjén. Ne kerüljön bele kukacos, továbbá nem olyan jó a befőttevésnél állandóan magvakat köpködni.
A faeper is most a legjobb, nagyon szeretem. Csak hát az eddigi nyarakon azért nem nagyon ettem, hogy nehogy rosszkor csináljon hasmarsot, most meg hiába enném, nem lehet, mert aprómagvas -- meg eleve nem lehet még zöldséget, gyümölcsöt nyersen enni. Fáj a szívem, de mit csináljunk -- ez van!

Anyám aztán úgy odapakolt nekem, hogy nem hitte el, hogy elbírom; úgyhogy muszáj volt taxival jönnöm haza, mert egyébként tényleg nem szabad cipekedni még. Ez kb. 5 perc és 1000 Ft minálunk, mivel eleve 400-valamennyiről indulnak a taxiórák.
Volt a kosaramban egy csomó töltött káposzta -- paradicsomos "rendes" is, Szilviéknek, meg natúr fűszerezetlen nekem. Ez utóbbit majd főzzem én meg magamnak sima vízben -- másnap meg is tettem, és 5 napig mindennap azt ebédeltem. Aztán megkaptam mind a két tepsinyi piskótát, egy alma- és birsalmabefőttet, Szilvinek a ribizlit.
A támogatáson kívül rámbízta a csekkjeit a rávalóval, hogy majd fizessem be (öcsém szokta, de most napokig nem jön; előttünk meg ott a posta).
Természetesen sokat fotóztam, ilyen irányban mit sem változtatott rajtam, hogy volt-e műtét vagy sem...:))

Orvosnál -- az esti szurizás

Vasárnap nem mertem elmenni a misére, mert anyagcsereileg bizonytalan voltam. Szaladgáltam sokat a mellékhelyiségbe, hogy hátha rendbe leszek addigra, de nem voltam biztos benne egy szikrát sem, hogy kibírom a misét és az úrnapi körmenetet anélkül, hogy szaladnom kéne, ha tudnék; egyszóval nem kockáztathattam. Pedig sajnáltam, szeretem ezt az ünnepet, olyan szép és lélekemelő...

Kedden viszont elhatároztam, hogy ha nem lesz fentihez hasonló problémám, elmegyek a háziorvoshoz bemutatni a kórházi iratokat. Kedden délutáni rendelés van, van rá egy jópár órám, hogy egyenesbe kerüljek ebből a szempontból. És hát végül is a hasam miatt már el tudnék szerintem menni. Hogy ezt így, ilyen bátran kijelentem, nagy szerepe van annak a ténynek, hogy hazaengedés másnapján kimásztam a buszhoz (majdnem annyi, mint az orvoshoz az út), plusz 40 percig kizötyögtünk varratszedésre, s még ott is gyalogoltunk. S utána is -- igaz, sok pihenéssel, de -- mennyit mászkáltunk!
Így is lett, összeszedtem magam, elkészültem, és csendesen elbattyogtam a rendelőbe. Ott azért voltak egy páran. Mikor kijött Juditka, kezébe nyomtam a műtétemmel kapcsolatos minden iratot, jeleztem neki, hogy túl vagyok rajta.
Az volt az én bajom, hogy már félúttól a hátam fájt, ezt túl korainak találom ennyi menés után -- hát mit fogok ezentúl csinálni, ha ennyi idejű mozgás után is kínoz a hátfájás? Nem a műtéti nyomokkal van gond, bár tény, hogy hasfalilag azért nem százas az ember, kissé bizonytalan ez a rész, na de a hátfájás teljesen el is tereli róla a figyelmet. Ott a váróban is nem győztem fészkelődni a hátam miatt.
Bekerülve Juditka már csatolta a cuccaimhoz a zárójelentés plusz példányát; megbeszéltük a doktornővel az eseményeket, örültünk, hogy vége, és relatíve milyen hamar túlestem rajta attól kezdve, hogy felfedeztük a tényt. Doktornő reméli, hogy az elkövetkező 30 évben (!?) nem lesz műtét vagy hasonló probléma... Hát én is, még akkor is, ha a 30 nem 30 lesz, csak 10.
Tudtam, hogy a doktornő július-augusztusban szabadságon lesz, így végiggondoltam, hogy milyen gyógyszerem nem lesz elég szeptemberig, hiszen nemrég írattam és váltottam ki mindenféléből.
Egyedül talán az ekcémakenőcseim fognak a nyár folyamán elfogyni, úgyhogy azokat a biztonság kedvéért kiírattam.

Ezután bementem a Coopba, és vettem tubusos krémsajtot, két sima vaníliás krémtúrót, két sajtosrolót (imádom!), csirkepástétomot, hogy feldobjam kissé a kajarepertoáromat; majd hazabattyogtam.

Este 8 óra körüli program, hogy beadom magamnak a Clexane véralvadásgátló injekciót.
Hát ez nagy népszerűségnek örvend, Bence mindennap alig várja a pillanatot, de az anyja is nézi. Sőt, elmondanám, hogy a macskák, ha addig nyugton voltak, aludtak, ekkor bezzeg felébrednek és rögvest elkezdenek sertepertélni! Mert nekik mindenről tudniuk kell, annyira kíváncsiak, hogy folyton érdeklődnek! Alig lehet őket odébb hessegetni, mindenáron szaglászni akarják az egész műveletet.
Mikor készülök elő, vattacsomóval alkohollal lefertőtlenítve a kiszemelt területet, majd kibontván a gyárilag komplett fecskendőt, rá van írva Bencus arcára az izgalom, és szinte el sem hiszi, hogy van ilyen, mármint hogy az ember magának adja be a szurit! Szilvi arcán a szent borzalom ül csendesen jajgatva és jézusmáriázva, hogy na ő aztán nem lenne képes; Bencus meg szinte ökölbe szorítva a kezét, lélegzet-visszafojtva várja a hadművelet eredményes kimenetelét.
Egyik alkalommal valahogy rossz helyre (egy hajszálérbe) sikerült beadnom -- utólag a 10 után mondva, az az egy volt a legrosszabb, illetve az fájt egyedül, a többit meg sem éreztem szúrásilag! --, az tényleg nem esett jól, és utána vérzett is, míg máskor nem vagy alig-alig szokott. Akkor Bencus is megrémült, mikor a hirtelen kibuggyanó vért meglátta... De azért ez az akció sem térítette el: másnap este ugyanúgy jött megnézni a szurkálást...