Fóbia és aloés fogkrém

Egyre húzom-halasztom mindig a (nem reumás) állandó gyóccereim kiíratását. Szóval ha olyanok fogynak el előbb, melyek recept nélkül is kaphatók vagy helyettesíthetők olyannal, addig nem megyek kiíratni, inkább megveszem, ami megvehető. De ha már a leg- és főgyógyszerekről van szó, akkor muszáj.
Gondolkoztam, miért is van ez így, hiszen jó 20 éve kell járnom szívgyóccereket kiíratnom, és munka után is mindig gond nélkül megtettem. Akkor most miért nem akaródzik? Hát persze, hiába vagyok munkanélküli, mióta messzebbre és kényelmetlenebb helyre költöztek a háziorvosok, még annyira sem akaródzik...
Tudom, hogy fóbiáim vannak. Többek között ablaktalan, bezárt helyiségben, sok ember között pánik tör rám... Itt most nem akarom ezt részletezni, de az eshetőségtől is kiráz a hideg.
És sokan tudják ismerőseim közül, hogy velem csak úgy lehet moziba, koncertre, színházba stb. menni, ha SZÉLEN ülhetek. Ha középre kell beülnöm egy sorba, hát lefövök, heves szívdobogás ural végig, és nem is tudok a műsorra figyelni! De a buszon is inkább állok, mintsem a belső ülésre üljek, amikor mellém tanyázhat valaki -- bár ez nem olyan vészes, mint azok a helyek, melyek csendesek, ablaktalanok, zárt ajtósok...
Tudom, ezek már nem kívánságműsorok, és nem is szokott látszani rajtam, elfogadom, mert mi mást tehetnék, uralkodom magamon a végtelenségig még akkor is, ha sikítanék; szóval befogom, de pl. liftben is és vonatülésen is fényévekkel jobban szeretek egyedül utazni, mint idegenekkel. Számtalanszor volt és van, hogy inkább gyalog indulok neki a lépcsőknek, ha már idegenek is liftre várnak. Utcán és nyílt tereken ez nem áll fent, többnyire nem izgat a dolog jobban, mint bárki mást, de zárt tereken nagyon is meghatározza mentális állapotomat.
A régi helyen pont a folyosó legvégén volt az én orvosom, s azon a részen nyitható ablakok is voltak... és összességében az egy komplex rendelőintézetnek épült, a lakótelep közepén, laborral, másik szárnyon gyermekorvosi rendelőkkel, pont arra a célra. A felnőttrészen volt vagy 8 rendelő, egyetlen nagy, tágas, hosszú térben, ahol állandó volt a zsibongás, és tér is volt elég még akkor is, ha a helyiség közepét végig két egymásnak háttal állított széksor uralta. Ha egy rendelő előtt már nem volt ülőhely, ácsorogni is lehetett rendelőnként több embernek is egyszerre anélkül, hogy egymás aurájába érnénk; s ez nagyon sokat jelent a fóbiás embernek!
A jelenlegi hely egy panelház földszintjét foglalja el, melyekben így-úgy alakítottak néhány rendelőt. Abban a lerekesztett, szobányi hátsó helyiségben, mely két orvos várója is egyben, nincs ablak, nincs semmi zaj, áll a levegő, csak várni, várni kell... hát ez nem annyira vágyaim tárgya.
Na mindegy, ha menni kell, menni kell. Majd' 2 hónappal így is túlhúztam úgy, hogy meg kellett vennem a meglévők mellé a nappali nyugtatót és az ASA protectet.
Ügyesen céloztam, mert hurrá, én voltam egyedül egy délelőtti rendelés közepe tájt. De ez csalóka öröm volt, mert ettől függetlenül bő félórába telt, mire végre-valahára kijött... egy orvoslátogató. Hogy ezeket mindig ki tudom fogni! Közben persze gyűltek is utánam emberek... és végig feszült volt minden izmom, hogy bármikor felugorhassak, ha jön a pánik.
Csak 3 havi gyógyszert írattam, tehát viszonylag hamar kint voltam, miután végre bejutottam.

Aztán, ha már azon a részen voltam, ahol ritkán járok a lakótelepen, eszembe jutott, hogy itt van az a gyógynövénybolt is, ahonnan anno keresztanyám vásárolta az aloés cuccait és egyéb gyógynövényes dolgait, a tulajhölggyel évekig telefonkapcsolatban állt, és többek közt élete utolsó éveiben neki köszönhettem, hogy a 2001 óta megszokott aloés fogkrémemet megkaphattam. Eleinte kolléganőm által jutottam hozzá, de úgy 2008 óta már csak ezen a módon. Mindegy, állítom és meggyőződésem, hogy szerintem a 2011-es felsőfogsor-generálozás azért nem 10 évvel korábban kellett lejátszódjon, mert aloés fogkrémet használtam. Ez nem rögeszme: fizikailag éreztem, mennyire más ez, mennyire pozitív és hatékony. Valahogy stabilabbá váltak fogaim, ennyi idő alatt nem történt további leépülés, és az ínysorvadásom is stagnált, sőt, mintha javult volna! Ha éreztem az ínygyulladást, elég volt 1-2 napig ezzel a fogkrémmel naponta többször erősen bemasszírozni az ínyem. De ínygyulladásom szinte alig volt ezen időszak alatt, ellentétben az előző évtizedekben megszokottakkal, amikor is egyik érte a másikat!
Vagy például: amikor sor került a generálra, a lecsiszolt nyolc fog és a közben sérült íny is eléggé megkínzott... volna, ha nincs az aloés fogkrém. Azzal kenegettem, plusz hozzásegítettem az aloé vera sprayvel az ínyemre, és megszűnt a sajgás, a fájdalom, sőt, saccperkábé 30 óra alatt globalice levonult a csiszolás utáni komplett ínygyulladás is. Amit, mondom, "előző életemben" már megtapasztaltam, hogy mi procedúra és mennyi idő lett volna, ha egyáltalán...

És bizony, keresztanyám másfél éve... nincs. Az utolsó akkori fogkrémem még kitartott egy darabig (nagyon megtanultam takarékoskodni ám azzal a fogkrémmel, és ez nem fogmosási ritkulást jelentett:)), azután 1 éve mással mosok fogat, és bár fogkrémválasztásnál nem olcsóságra megyek, sőt; de akkor is... szóval ég és föld. Régen és nagyon hiányzott a Forever! Ha normális bérem lenne -- normális???, szóval bérem lenne egyáltalán! --, nyilván rég felkutattam volna személyesen ezt a kapcsolatát nagynénémnek vagy valami mást, de így...? Belém rögződött, hogy meddig nyújtózkodhatok: semeddig; s hogy aki nem dolgozik, ne használjon aloés fogkrémet... szólt az ítélet saját kútfőből.

Ennyi előzetes és bő egy év kínlódás másféle, állítólag jó fogkrémmel elég volt hozzá, hogy bemenjek abba a gyógynövényüzletbe. Már annak is örültem, hogy megvan, nem költözött el, nem váltott profilt... hiszen manapság jó, ha félévig kitart egy-egy üzlet.
Elmondtam, mi bajom van, ki is járt hozzá évekig és biztosította többek között az én fogkrémigényemet stb., és a hölgy nem lepődött meg. Sőt, jelezte, hogy holnapra meglesz a fogkrém, erre tudnék-e járni? Óóóóó, mondom, hogyne tudnék erre járni, akár négykézláb is.:) (Na jó, ezt nem mondtam; de már szinte éreztem, hogy ha arra gondolok: holnap este már aloés fogkrémmel kényeztetem a fogaimat, milyen príma jó lesz nekünk! Mármint nekem és a fogaimnak!:)) Hurrá és éljen.:)

Gépügyek és találkozás

Sajnos, sokat szenvedek a gépemmel, amit pedig István úgy rendbe vágott múlt év november utolsó és december első napján, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, 2 hónapig olyan szuper volt, hogy életemben nem dolgoztam ilyenen.
Aztán sajnos, úgy február körül jött az a memóriaprobléma, ami villámcsapásként ért -- persze arra, hogy memória, hetek kínlódásai után, kizárásos alapon jöttünk rá, és ehhez az a kísérletezés vezetett, amit nekem kellett megoldani --,  és azóta nincs megállás, folyton van valami gond a géppel. Ráadásul olyasmi, melyeknek István sem tudja a megoldását, csak találgatni lehet. Pedig rengeteget dolgozik az ügyön, és az sem mellékes körülmény, hogy el tudja a gépemet érni, így nagyon sok kisebb program, elmászott beállítás, dolgok újratelepítése, gépi ellenőrzés-átnézés lehetséges a távelérés által. Ez mind nagyon jó, de ettől sajnos, a gép továbbra is gáz. Amikor kivettem az egyik memóriát kísérletképpen, hogy felváltva nézzem meg, hogy reagál a gép, mákom volt, mert a kivett memória után ment a gép, mint a huzat. A másikkal, mert lényegében kettő helyett egy is elég. Pedig ezeket újonnan vette István...
Pár hétig megint semmi gond nem volt vele. Majd újra kezdődött a szórakozás: egyszer csak "úgy ébredtem", hogy nem tudok belépni a rendszerbe. Odáig sem, hogy a Windows elinduljon! Keményen ám, mert innentől kezdve soha nem indult simán. Már több mint egy hónapja azt játszom, hogy mindenféle variációval próbáltam kicselezni, persze a tanácsok alapján, és rövidebb-hosszabb idő után sikerült is bejutnom, s olyankor az első hetekben napközben már semmi gond nem volt. Tehát reggelente fél óra tökölés, de utána egész nap oké.
Már ezzel is kiegyeztem volna, habár ez sem normális. Mikor egyre nehezebb volt a bejutás reggelente, akkor... egyszerűen nem kapcsoltam ki. Szilvi úgy tudott netezni, míg Pesten voltam, hogy azalatt nem volt kikapcsolva, csak mindenből kilépett és monitor kikapcsolása után másnap simán ment minden. De ami lehet még rosszabb, az lesz is.
Mikor ui. elmentünk Hajdúböszörménybe, akkor nem hagyhattuk bekapcsolva egész nap, őrizetlenül! Tehát kikapcsoltam.
No, innentől képtelen voltam bemenni, mert a sok újraindítgatás után -- minek folytán feszt azt írja ki, hogy nem tud a Windows indulni, mert ilyen-olyan fájl meghibásodott, próbálkozzam rendszerlemezzel helyreállítani, ez-az-amaz, néha logikátlan ötletek alapján való ténykedések, melyek vagy bejönnek, vagy sem -- már ha egyáltalán újraindult volna is a nyüstölés után, nevet és jelszót kért, amit természetesen nem fogadott el, tehát itt volt a vége. A Linuxszal ment vagy 1-2 napig, habár az nekem sokkal kényelmetlenebb kezelésű, főleg a képek szempontjából, s inkább csak vésztartalék -- de hamarosan ott is elkezdődött a tiltakozás, se ez, se az nem tetszett neki, hamarosan oda sem engedett be. Szóval belefáradtam, s egy álló hétig be sem kapcsoltam a gépet. Az, hogy egyik oprendszer sem enged be semmiképpen, tök felesleges lett volna a bekapcsolás. Hozzá lehet szokni ahhoz is, hogy nincs gép, bár baromira zokon tud esni eleinte. Főleg, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, mivel lassan már két éve az újságot is lemondtam.
Úgyhogy István, szegény, mi mást tehetett, mint eljött 2-3-ára, mert akkor még úgy gondoltuk, hogy valószínűleg a sok gyötrés következtében tényleg megsérült a Windows s ennek kapcsán sok más is, és egy újrahúzás kell neki.

István jött 2-án és 3-án ment, és már olyan profi módon telepít, húz újra egy gépet, hogy gyakorlatilag fél nap is elég hozzá, a második nap már csak a segédprogramok és egyéb simítgatások vannak hátra. Tényleg mindent megtett, hogy jó legyen, neki legalább annyira rossz, amikor nekem nincs gépem, és szegénynek mint "rendszergazdámnak" se esik jól, hogy nincs sikerélménye a gépemmel. Holott a vinyón kívül már minden ki volt benne cserélve! Éppen ezért jutottunk mostanra oda, hogy most már más tényleg nincs hátra, lehet, hogy a vinyó döglődik, és azért szarakodik folyton. De az is lehet, hogy halmozott a probléma. A jelenlegi újraindulások ui. kísértetiesen emlékeztetnek a memóriaproblémákra... meg a panelek, hogy ilyen-olyan végzetes hiba, és tájékoztassam a Microsoftot...
Az újrahúzás után még csak az illendőség kedvéért sem tett úgy, mintha működne legalább addig, míg a "szerelő" elmegy, ugye, hanem a "szerelő" is azonnal észlelhette, hogy hiába minden: nem indul simán.
István kidolgozott nekem pár manővert, amikkel szórakozhatok 5-10-20 perceket, fél-egy órákat, míg valami véletlen csoda folytán odáig fajulok, hogy beenged a rendszer! Ha be tudok menni, akkor már nagy a valószínűsége, hogy valameddig bent tudok lenni, optimális esetben akár egész nap is működik.

Szombaton éjszaka, gondoltam, nem kapcsolom ki, csak kimegyek mindenből, és a monitort kapcsolom ki. Na persze, hogy az Isten sem akarta, hogy így legyen: éjfél előtt épp a kádban ültem, mikor áramszünet lett! Jó ideig eltartott, mire összeszedtem magam a vaksötétben, és konstatáltam, hogy nem, á, nem a fürdőszobai izzó égett ki, de nem is a lakásbiztosíték ment ki, hanem a fél lakótelepen tök setít van! Egy óra múlva még fent voltam, de nem jött vissza az áram... Így aztán természetes, hogy vasárnap este kezdődött elölről a kínlódás, hosszabban, mint valaha! (Azért csak este, mert napközben most nem értem rá gépnél ülni, többek között anyámnál voltam.) 24-ig számoltam a belépési próbálkozásokat, ebből 3-szor nézett ki úgy, hogy na! végre... talán... és hurrá, beléptem!, mikor ugyanazzal a ritmussal folyton, de állandóan újraindította saját magát. Ez ment 1 óra 25 percig! Már azon voltam, hogy letojom, és megyek hímezni vagy olvasni, mert ez így nekem nem buli.
Tegnap Szilvi ült itt délután (a déli óráktól 4-ig van az ő gépi ideje, utána megy Bencusért), és a gép fogta, újraindította magát. Mivel Szilvi nincs kioktatva, hogy menjen be a BIOS-ba, mikor és hol kell a DEL-t, F8-at vagy F11-et nyomogatni, ezért megörült, hogy egyáltalán eljutott a gép odáig, hogy felkínálta a kiválasztandókat, így aztán be tudott menni a Linuxba. Úgyhogy tegnap, míg gépezés volt, addig linuxoztunk. Éjjelre nem mertem kikapcsolni... István sem Krőzus, hogy hetente járkáljon Pestről a gépemmel szórakozni, úgyhogy most valószínűleg jó ideig együtt kell élni a gép "kellemetlenségeivel"... Gondoltam, reggel megtakarékoskodok 1 óra kínlódást, és folytatom akkor hát Linuxszal.
De ő, mármint a gép, nem így gondolta. Semmibe nem léphettem be, mert rögtön közölte, hogy nem nyitja meg, mert szerinte az már nyitva van. Ezt jó néhány programmal végigjátszottam vele, feszt ugatírozott, úgyhogy muszáj volt mégiscsak újraindítani, magyarul ugyanúgy a vakok javára maradt bekapcsolva éjszakára, mint akkor, amikor áramszünet lett!
De oldalakat tudnék írni, olyan változatos dolgokat produkál. 
Áááááááááááááááááááááá...

* * * * * * *

Mindegy, azért megállapodtunk, hogy megpróbáljuk az egész sikertelen géphistória ellenére a dolog jó oldalát nézni. Azt, ami pozitív volt ebben a két napban.
Bár nem hiányzott most a pénzköltés, hiszen túlélési fázisban vagyunk és minden számít, de ugye, mégiscsak találkoztunk soron kívül, és a gépezéssel szimbiózisban, de mégiscsak együtt töltöttünk 2 napot. Az állomásról idefelé reggeliztünk a Mekiben, virágzó fákat és oroszlános kopogtatót, kaputámaszt fotóztam, majd a Tescóban vettünk jópár adag kaját, hogy a közben kialakult dögmelegben ne kelljen főzni és fűteni a konyhát.
És mivel szigorúan megesketve egymást megállapodtunk, hogy szó sem lehet semmiféle ajándékról és ezt most baromira tényleg be is tartjuk, így csupán tényleg csak 5 házilag készített dvd-t, egy Nici oroszlánt és világítós betűmatricaszettet kaptam a lekopott billentyűzetemre, amit azonnal fel is ragasztgattam, hiszen István is, Szilvi is nézi a betűket; és én is tényleg csak egy rajzot készítettem lila keretes képtartóba rakva és Kinder csokival kiegészítve, valamint Szilvi is, én is két tálba készítettük ki számára a nekiszánt kimaradt húsvéti nyúl- és tojásállományt... mivel tudjuk, István kapacitása csokifalásilag az egeket verdesi...

Anyák napján

Ez a nap az anyák köszöntése jegyében telt...

Először is a reggeli mise végén közösségünk kisebb-nagyobb gyermekcsoportjai készültek szép, megható kis műsorral minden jelenlévő anya és nagyanya számára, kifelé menet pedig a ministránsfiúk osztottak minden illetékes számára egy szál virágot, amit én tubakatinak ismerek száz éve, még nagyanyám által.

Anyukámmal konkrétumot nem beszéltünk meg, de anyák napján nem feltétlenül meghívás következtében emlékezik meg az ember. Már becsomagoltam hat darab olyan, általa egészen biztosan kedvelt könyvet, melyet még direkt az ő számára, bőven dolgozós időmben vettem, csak mindig tolódott, mert adódott valami fontosabb ajándékoznivaló, aztán meg elfelejtődött. Nemrég bukkantam rájuk, és megörültem az alkalomnak -- anyukám imád olvasni, és mindig könyvhiányban szenved. Jelentős könyvtárát már isten tudja, hányszor olvasta végig! Melléraktam egy kávét is, merthogy az mindig jól jön, és különben is, virág helyett...

Először telefonon csevegtünk anyámmal, majd megegyeztünk, hogy nemsokára indulok. Mivel Szilvi nem számított tuti programra, hogy biztosan megyünk-e és más itthoni teendőket tervezett be, megkérdeztem Bencust, jön-e velem. Bencus hatalmas lelkesedéssel bólogatott és noszogtatta az anyját, hogy siessen ruhát kitenni és összepakolni számára, szóval olyan gyorsan elkészült, hogy csak lestem! Én is roppant hamar elkészülök általában, így meg pláne, hogy reggel már egyszer jártam kint, de Bencust nem tudtam megelőzni: felöltözve, pisilve, hátizsákkal a hátán türelmetlenkedett, hogy menjünk már. A motorról nem lehetett lebeszélni, valahogy neki a Mamuhoz való menés a motort is jelenti, pedig szerintem már kinőtte... úgyhogy motorral tetézve indultunk a félórás gyalogútnak.

Mint mindig, most is jólesett a vén, viseltes, lommal telt szülői házunkban töltött idő, ahonnan anyukámat hat lóval sem lehetett hozzánk közelebb, egy kényelmesebb lakásba kiköltöztetni annak ellenére sem, hogy igen korán, 52 évesen egyedül maradt. Mindig, minden tárgyról egy csomó régi emlék jut eszembe, és igazából a lélek szemei ezek, melyekkel ilyenkor nosztalgiázva nézek mindenre.
Anyukám nagyon örült a könyveknek, az ott töltött idő alatt meg is jegyezte párszor, hogy alig várja, hogy olvasson. Végre nem huszadjára fog elkezdeni olvasni egy könyvet.

Bencussal ebédeltünk, igen elégedetten konstatáltam, hogy a gyermek is rendesen evett. Egy szavamra megkóstolt és jóízűen evett olyanokat is, amiket amúgy zsigerből elutasít. Alapjában véve majdnem 7 órát volt a felügyeletemre bízva, és meglepetésemre semmi kifogásom nem lehetett vele kapcsolatban, pedig azért volt bennem némi aggodalom. Egy éve még nem biztos, hogy ennyi időre bevállaltam volna, pláne önként!, hiszen néha elég hisztis, nyűglődős és nehezen kezelhető gyerek volt. Szóval nem biztos, hogy kockáztattam volna az égést és a tehetetlenség érzését, kivált nem az utcán, vagy az idős dédit jutalmazva vele... Magam is meglepődtem, hogy mennyire jól kijöttünk Bencus és én kettesben, ennyi ideig.

Megkockáztatom, hogy jobban hallgatott és figyelt rám, mint az anyjára, pedig egyáltalán nem játszom a szigorú nagyit, sőt, nagyon jókat szoktunk szórakozni. Bencusnak remek érzéke van a humor iránt, én meg élvezem ezt kihasználni. Így kölcsönös a jó érzés.:)
Ugyanakkor az is biztonságot adott, hogy úgy éreztem, tök természetesen jön minden, mintha most lett volna, hogy kisgyerekes anya voltam. Mintha soha nem estem volna ki abból, hogyan kell egy gyerekre órákig egyedül, felelősséggel és "hasznosan", nem untatóan felügyelni. Az is aranyos, hogy az utcán, sokszor bizonyítottan és láthatóan bárki azt gondolja, hogy mi anya és gyermeke vagyunk. Csak akkor gondolkodnak el, ha a tényleges anyuka is ott van, ellenben ha csak én vagyok a gyerekkel, egyértelműen az anyjának néznek. Maga Szilvi is, meg más rokonok, ismerősök is mondják, hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy szokványos nagyanyának ki kell nézni, semmi nem olyan rajtam... hálisten, legalább ennyi legyen.:)

Aztán folyamatosan érkeztek: kisebbik unokahúgom, Szilvi Mollyval, majd Dani biciklivel. Ők is köszönteni jöttek.
Molly feldobta az amúgy is jó hangulatot, rengeteget futkározott, vidáman rohangált a roppant csinos és ápolt, szinte bordó színű "írszvetter"...:)) És hát Bencusnak sem kellett több! Ebéd utántól kezdve állandóan ki kellett vele menni -- még nem tart ott, hogy egyedül menjen ki és eljátsszon, hiszen nem olyan sokszor járt még itt és bár ismer mindenkit, de elég félénk, szégyellős eleinte. Úgyhogy most én mint anyapótló nagyi és jelenlegi biztonság, kellett hogy asszisztáljak mellette, akárhova akart menni. Így az udvaron rohangált Mollyval, Bencus boldogan dobálta az ebnek annak kötélcsomóját és labdáját, Molly meg készségesen rohant vele vissza. Gazdája konstatálta, milyen jól kezeli Molly a gyerekeket -- mint mondta, nem nagyon volt tapasztalata ez irányban, viszont tény, hogy Molly járt kutyaiskolába, unokahúgom terápiás kutyaként is képeztette, jó eredményekkel hordja kiállításokra -- szóval tényleg okos kutya.

Anyukám sorban "megetetett" mindenkit, majd csörögesütésbe kezdett, mert azt mindenki imádja, közben sokat beszélgettünk mindnyájan, mindenféléről.

Szinte óránként bejártuk elsősorban Bencussal és Mollyval a kertet, mely most szép és rendezett, hiszen anyukám segítője, Etelka és jelenlévő unokahúgom ásták és gereblyézték fel, s ezután még abszolút nem volt ideje elgazosodni. Fotóztam mindent, amit csak lehetett, anyám fehér orgonájáról csak superlativusokban lehet beszélni, gyönyörű a gyöngyvirág (szedtünk is Bencussal az anyjának egy csokrot!), és ilyen volt a tulipánsereglete is, csak az már jórészt elnyílott.

Fél 7 körül elbúcsúztunk és kezdtünk hazafelé szállingózni. Köztünk egyébként nincs normális tömegközlekedés, mindig gyalog megyek, hisz légvonalban csak fél óra séta az út. Illetve úgy van, hogy anyám utcája ellenkező végénél van buszmegálló és félóránként megy busz, de csak a lakótelep sarkáig 1 megállót tudnánk menni, s vagy utána az út nagyobb részét ugyanúgy végiggyalogolni, vagy egy másik megállónál megvárni egy másik buszt és azzal is menni egy megállót, majd szintén begyalogolni a lakótelepen majdnem a túloldalra... Úgyhogy mindenképp körülményes, én inkább választom a gyaloglást. De mondjuk, egy estére alvás nélkül fáradt ötévessel már lehetnek gondok.

 

Anyukám minden tiltakozásom dacára ragaszkodott ahhoz, hogy -- mivel Bencus nem aludt és tutira jól kifáradt a sok, szabad levegőn való rohangálás után -- taxival menjünk, és mindenképpen beszállt a költség nagyjába, így hívtam egy taxit. A taxis barátságosan beszélgetett velünk, kérdezte, hogy mamánál voltunk? Persze, anyák napja, meg hát nyilván elfáradt az unoka...:) Nem világosítottam fel, hogy á, a mama én vagyok, és dédinél voltunk.:)))
Seperc alatt hazaértünk. Otthon áradoztunk Bencussal az anyjának, hogy milyen jó volt a nap, én meg külön, hogy milyen jól viselkedett Bencus. Közben egy fél szavamból értett Bence, mikor kezébe nyomtam a gyöngyvirágcsokrot -- hiszen már virágszedés közben megbeszéltük. Vitte és felköszöntötte az anyját.:)

Aztán még feljött Dani, aki közben hazaért biciklivel, és gyerekeim engem is felköszöntöttek.
Danitól cicás nyári pizsamát, Szilvitől-Bencétől bocis pólóruhát és sok édességet kaptam.
Szép emlékű nap ez is -- mikor a fotókat gépi viszontagságok előtt-között-után dolgoztam felfele, nagyon jólesett visszaemlékezni.

 

 

Anyák napi köszöntés

Anyák napi vallomás

Halvány virágszirmok közé
rejtetted angyalvoltodat,
s ezt csak én tudom és a virágok,
kik vigyázzák titkunkat.
Szemem úgy lát még álmomban
téged, mintha gyermek lennék,
te vagy a bizonyosság, a minden,
akihez, ha baj van, mindig mennék.
Hiszen úgy van az: ameddig én,
addig biztosan te is leszel még,
ez nem változhat semmit ugyanúgy,
ahogy a fű zöld és kék az ég.
Féltelek, mert az én időm is
délutánra jár és itt fáj, ott fáj,
csak ilyenkor, néha döbbenek rá,
hogy az idő nem kíméli a halvány
virágszirmokat, s angyalvoltod
is hiába dacol vele, a te fejed
fölött is mindenképp elszáll...
Ilyenkor kétségbeesek...
S nehezen vigasztalódom, még ha
körülölelnek is gyermekkori
édes, szép emlékek, s a mindent
betöltő, féltő szeretet.

 * * *

Anyák napja alkalmából kívánok
sok boldogságot, Isten éltesse édesanyámat!

Díjat kaptam

Díjat kaptam FÖLDYtől, amit nagyon szépen köszönök! (http://turmixezaz.blogspot.hu)

Mint általában az efféle díjaknak, ennek is vannak szabályai. Íme:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról.

A díjat tovább adom:
1. http://daphne-vgylom.blogspot.hu/ (Daphne blogja)
2. http://szusszanasnyi-zsefy-zs.blogspot.hu/ (Zsefy Zsanett blogja)
3. http://boerpeterpal.blogspot.hu/ (Boér Péter Pál blogja)
4. http://vojtina.blogspot.hu/ (Kavyamitra Maróti György blogja)

Köszönöm, valóban nagy öröm ért ezáltal, s remélem, az általam díjazottak számára is pozitív érzéseket okozhattam!

Celipp

Erről a kissé viharvert makkáról még szabad szemmel látható, hogy cica. Legalább 48 éves, Celippnek hívják (Seriff, selypítve.:) Neve onnan ered, hogy akkoriban volt az indiánkönyves korszakom, és akkor ismertem meg ezt a szót azokból a könyvekből: seriff. Nekem roppant tetszett, és hangzása után kifejezetten macskanév volt számomra...:))
Ő volt az, akit azonnal megláttam és megszerettem a játékbolt kirakatában, olyannyira, hogy hónapokig másra sem tudtam gondolni, és hetente többször elmentem megnézni, megvan-e még. Egyetlen alkalommal, csak ekkor fordult nálam elő ilyen, különben anyámék szerint sem voltam soha követelőző gyerek; meglepően felnőttesen, csendben és megértően tudtam mindig lemondani vágyott dolgokról. Hónapokat várnom kellett rá, mert tudtam, hogy anyáméknak nem telik év közben, "csak úgy", felesleges dolgokra; de azért jeleztem, hogy karácsonyra én semmi mást nem kérek, csak Őt...! Szorongva töprengtem minden áldott nap, hogy hogyan is élem túl azt, ha már nem lesz kapható, mire anyuék meg tudják venni... az biztos, hogy nagyon szomorú leszek és belül vigasztalhatatlan...

Aztán azon a karácsonyon ő volt a csúcsajándék. Olyan boldog voltam, mintha igazi makkát kaptam volna! Majd' egy évtizedig éjjel-nappal "használtam", elválaszthatatlanok voltunk.
Annyira kézhez állt a nyaka, hogy ott mostanra már teljesen kikopott a plüss. De nagyon tetszett a formája, hogy ilyen "karcsú", meg az, hogy az egész feje olyan tökéletesen szabályos, mint a Cicavízióé. Eredetileg stabil, büszke kiállású makka volt, aztán az első évben a sok szeretetteljes gyötréstől kipukkadt a belseje (mert felfújható műanyag belső volt a csíkos plüss alatt), és annyira sirattam a lapos makkámat, hogy anyukám kitömte aprószivaccsal.
Nemcsak fogtam, néztem, simogattam és aludtam vele, hanem bizony igen aktív életet élt Celipp mellettem! Tanulásnál neki mondtam fel a leckét, hogy ő is tanuljon, de pl. nyaranként, anyukám örömére okvetlenül jött velem az átszállásos vonatozásnál, mikor nagyszüleimhez cipelt öcsémmel bennünket jóanyám, több bőrönd kíséretében.
Évekig színházast játszottam vele öcsémnek.:) Spontán kitalált történetek voltak ezek, de öcsém nagyon élvezte, és volt, amikor úgy könyörgött nekem, hogy játsszak "celippest". Nyilván Celipp volt a főszereplő, de szerepeltek benne más, képzelet szülte alakok is. Izgalmas kalandokon ment keresztül szegény macska, sokat üldözték, elrabolták, megmentették, eltévedt, balesetet szenvedett meg minden. Csoda, hogy túlélte.:) Bár néha-néha meg kellett itt-ott varrni szegényt, damilbajszai is megfogyatkoztak, kissé megkopott a szép, csíkos, sima, selymes plüssbunda...

Aztán az ember felnőtt, Celipp pár évre megpihent...
Nem túl sokáig pihenhetett, mert valahogy a lányom is roppantul rákattant, s a három LEGjátéka közé lépett az én Celippem. Társai voltak: egy rózsaszín párduc, melyet Szilvi óvodai ballagására vettem azzal a feltétellel, ha nem sírja el magát szereplésnél; és egy kiscsoportos korabeli, zsibiről beszerzett Miss Röfi (kinek anyukám a régi hímzőfonaljaiból változó színű hajakat kreált, mert ugye, az unoka, az unoka!).
Így aztán Celipp társaságban élte pörgős napjait tovább. Szilvi, hasonlóan hozzám, fantasztikus kalandokat éltetett át csóró makkával, spontán fantázia által órákig játszva Dani számára az izgalmas történeteket...

Most, vagy tizenpár év után (mely időszak alatt fogalmunk sem volt, hol van Celipp!) -- előkerült! Kimostam, kicsit kipofoztam, és most már nosztalgiázó ereklyeként szolgál.:)) Ennyi idősen egy cica már kiérdemelhette a békés nyugdíjaskort...

Hajdúböszörményi temetőben

"Mivel Szilvi több családfa-kutatói fórumban is otthon van olvasóként, így megtudta azt is, hogy a mi családunk apai ágának nagyon sok tagja a hajdúböszörményi temetőben nyugszik. Hajdúböszörmény Debrecentől 20 km...
Tehát mi következik ebből, alapul véve a megszállottságunkat?:))"

Így fejeztem be az előző bejegyzést...

Tehát nem tanakodtunk sokáig az ötleten, itt a jó idő, apás hétvége -- egyszóval minden adott ahhoz, hogy felkerekedjünk és szétnézzünk abban a hajdúböszörményi temetőben.
Mivel hét elején jött az ötlet, Szilvi a szokásos előrelátó precízségével mindent kijegyzetelt és lerajzolt, ami a kiruccanásunkhoz szükséges. Így pl. helyközi busz menetrendje aznapra oda és vissza, a megállók sorrendje, melyik járat áll meg a temetőhöz legközelebb, ha mégsem ott áll meg, akkor hogy jutunk oda, az utcák nevei és kézi rajzolású térkép a buszmegállótól a temetőig, a temetővel kapcsolatos infók és rajzok -- magyarul az embernek nem kell attól tartania, hogy csak úgy megyünk bele a vakvilágba, így ezzel sok kétséget és időt takarítunk meg.
Reggel viszonylag korán keltünk és mindenre gondolva, precízen, alaposan és mégis praktikusan pakolásztunk és készülődtünk össze. Helyi busszal mentünk az autóbusz-állomáshoz, ahol még volt negyedóránk a miskolci járat indulásáig. Amikor megérkezett, alaposan elcsodálkoztunk, ugyanis -- minden busz más és más -- ennek utastere olyan szinten volt magas, mintha emeletes busz lenne. Kényelmessége és a légkondi miatt sajnáltuk, hogy csak fél óra az út oda, ahova készülünk...
A jegyek ára olcsóbb volt, mint ha nálunk helyi járatra, akár egyetlen megállóra is jegyet vesz az ember...

Hajdúböszörményen belül a második megálló volt az, melynél le kellett szállnunk, de innen azért bő 1--1,5 km-t gyalogolni kellett a temetőig. Ám mivel Szilvi minden infót elraktározott előre, olyan biztonsággal sétáltunk, mintha nem is most járnánk itt először.

Útközben sem tétlenkedtem fotózás terén:

A temetőhöz érve próbáltunk valami tendenciát felépíteni, hogyan is kezdjük átnézni a sírokat. Nyilván gondoltuk, hogy akkora nem lehet a temető logika alapján, mint a debreceni, de azért iszonyú nagy az itteni temető is. Alapvetően szép, rendezett és tiszta. Bizony, sok szempontból korszerűbb is, mint a mienk. Pl. meglepő volt, hogy itt egész napra abszolút nyitva tartott mosdók, vécék voltak; ez Debrecenben elképzelhetetlen. Azóta már minden össze lenne vandálkodva és szétlopva...:( Itt nyoma sem volt vandalizmusnak. Nem hittük volna, de összességében 8 órás, temetőn belül 5 órás programunk alatt egyszer sem gondoltunk arra, hogy valami gáz van, húzós dolog, vagy netán félnünk vagy tartanunk kellene bármitől-bárkitől... (Ez azért nem tölt el elégedettséggel, hogy mindig a mienk a rosszabb...)
A bolyongás kisebbik fele után tartottunk némi szünetet, amikor is kezet mostunk (ezt megtettük egyébként óránként, hiszen nagyon meleg volt), ittunk az átmelegedett teánkból és megettük a hozott egyszál szendvicsünket.

 

Próbáltuk megkeresni a minél régebbi sírok tábláját, hiszen nekünk már 1700-as években születettek is vannak a családfánkban, de a többség, akiket reálisan kereshetünk, 1850-től felfelé születettek. Ehhez viszont szintén gyalogolni kellett és táblákat kerülni, ráadásul a tendencia nem nagyon jött be, mivel ténylegesen a sírok kor szerint igen vegyesen alkották a táblákat. Átgondolva végül is logikus, mert hiszen ma is úgy van, hogy a sírhelyeket megváltjuk. Ahol lejár a határidő, és nincs hozzátartozó, aki megváltsa az ominózus sírt, ezeket a sírokat felszámolják, s helyükbe újak kerülnek. Ez így van. Így nem ritka, hogy egy-egy sorban akár 100 év is lehet a különbség az elhalálozások dátumában...
No mindegy, mi azért igyekeztünk nagyjából átfésülni a táblákat, de tájékozódás szempontjából nem igazán vagyunk a helyzet magaslatán, így nemegyszer futottunk bele újra és újra ugyanabba a táblába, ahol egy-két jellegzetes sírnál döbbentünk rá erre.
Nagy örömömre szolgált Maghy Zoltán festőművész sírját látni!

A temető mindenesetre tényleg hatalmas. Idegenforgalmi szempontból is híres a hajdúböszörményi kopjafás temető, mely ugyane területen van, és meg is csodáltuk. Valóban óriási és különleges hangulata van.

Megkérdeztünk egy sírnál dolgozó férfit, hogy mit tanácsol, hol keresgéljünk. Elég tanácstalan volt, mikor elmondtuk neki röviden, hogy nem idevalósiak vagyunk, családfánkat kutatjuk, sírokat fotózunk, és elvileg mikortól születetteket és temetetteket keresünk, s felsoroltunk néhány jellemző nevet: Jószay/Jószai, Ercsey, Holczer, Bársony, Király, Mező, Sajtos... Némi homlokráncolás után megmutatta, merre van a legősibb temetőrész, s annak környékén főként régi temetkezések vannak.
A legősibb részben már csak néhány régi, ide-oda borulós, jórészt szinte olvashatatlan sírkő áll, térdig érő növényzetben... úgyhogy csak egy részüket közelítettük meg, és inkább szúrópróbaszerűen -- itt nem igazán jártunk sikerrel.
Természetesen Szilvi a főbb családfa-jegyzeteit is elhozta, úgyhogy konkrétan a nevekre mentünk, s a valóban nem tucatnevektől gazdag családfánkban található neveket olvasva az ilyen sírokat anélkül is lefotóztam, hogy Szilvi egyből talált volna az elhozott jegyzeteiben konkrétumot vagy alátámasztást, majd utólag a fotók alapján is lehet nyomozni.

Nem mondom, hogy akár csak harmadát is sikerült bejárnunk a temetőnek ennyi idő alatt.
Találtunk is olyan sírokat, melyek párosítások és évszámok szempontjából egyből azonosíthatóak voltak számunkra; ezeknél szinte indiántáncot jártunk még akkor is, ha igen távoli a rokonság.:)
Érdekes módon az Ercseyekből nem találtunk, pedig a családfakutatós fórumokon állítólag nemrégiben is látták az általunk is keresett főbb sírokat. Állítólag sokan fotózzák is azokat, tehát valószínűleg nem jelentéktelen és olvashatatlan, avítt, dülöngélő sírokról van szó. Csak valahogy nem jöttek elénk...
Holczert sem találtunk, viszont Jószaiból kettőt, a négy fenti utolsó névből viszont tetemes mennyiséget, persze ezek jó részét még be kell azonosítani, hogy rokonok-e vagy sem.
Szóval nagy eredményeket nem mutathatunk fel, de jó volt ez az egész egynek.

Nyárias meleg volt aznap is, szinte égette arcomat, nyakamat és karomat a nap, később bőven szemmel látható is lett. Természetesen kicsit korán jött ez a nagy nyár egyébként, belegondolva két hete még télikabát volt rajtam... Nem mintha ez meglepő lenne, hiszen gyakorlatilag megszűnt a tavasz mint évszak, és ezért én nem is szoktam várni abszolút. Merthogy tudom, hogy ha vége a télnek, fejest ugrunk a dögmeleg nyárba. Amit én speciel amúgy nem kultiválok, nem bírok, sőt.
Sportcipőben és farmerben mentem, szerencsére, mert többször volt szükség arra, hogy térdig érő gazon vagy csalánon hágjunk át az elhagyatottabb részeken. A sportcipő talpán át így is kaptam egy szúrást a talpamba, tavalyi gesztenyehéjnak köszönhetően... mi lett volna, ha papucsban vagy vászoncipőben megyek? Szilvi "nem puha" papucsban jött farmerrel, neki csak annyi baja lett, hogy szemmel láthatóan iszonyat koszosságú lett messziről is a lába a nap végére, s emiatt hazafelé végig komplexusa volt, hogy "mindenki látja". Mondtam, hogy kisebb gondja is nagyobb legyen, senki nem gondolja, hogy fél éve nem mosott lábat.:))

A rengeteg sírfotón kívül sok szépséget is fotóztam aznap, elsősorban fákat és virágokat.

Miután már 4-5 óra körül járni alig bírtunk, úgy döntöttünk, hogy kifelé meglátogatjuk a mosdót, s utána a távozás mezejére lépünk, hiszen jóból is megárt a sok. És még a buszig is le kell gyalogolni ebben a melegben a távolságot, úgyhogy bár majd' megvesztünk egy útközben lévő fagyizónál egy fagyiért, de mivel képtelenek voltunk sietni, ezért nem mertünk kockáztatni, hiszen fagyival meg nem lehet buszra szállni. Utólag persze konstatáltuk, hogy belefért volna, de biztos, ami biztos...
A busz Miskolcról jött, így nem csoda, ha nem érkezett percpontosan, s mi sajogva, ám királyként rogytunk be a kényelmes kettősülésre a légkondifúvókák alá.
A napi élményt még fokozta, hogy Böszörményt elhagyva a busz magas üléséről látni lehetett a távolban Bodaszőlő és Józsa között a zeleméri templomromot.:) A buszpályaudvartól nem messze pedig megvettük az áhított fagyit is, melyet egy padon terpeszkedve, kéjesen nagyokat hümmögve termeltünk befele...