Budapest IV. -- Sakura-ünnep

Két nap híján pontosan két éve voltam először a Sakura-ünnepen István jóvoltából -- én azt sem tudtam addig, hogy van olyan.
Japánban évszázadok óta ünnepként tartják számon a cseresznyefa virágzását, a rengeteg cseresznyefajta mindössze pár napig virágzik. Nem hivatalosan, de a cseresznyevirág Japán nemzeti virága.
A virágzás idejét jelentős eseménynek tartják, s ilyenkor ún. hanamit tartanak, melynek egyszerűen csak az a lényege, hogy az emberek kiterítik a takarókat a cseresznyefák alá, s miközben élvezik a csodaszép fehér vagy rózsaszín virágfelhők látványát, pihennek, beszélgetnek, kikapcsolódnak.

Ilyenkor a budapesti füvészkertben két hétvégén programokat, bemutatókat rendeznek, s a cseresznyefák alatt pihenve rengetegen töltik idejüket. Jellegzetes, ünnephez kötődő vásárokat tartanak, origami- és rajzfoglalkozásokat gyerekeknek és felnőtteknek, van haikuverseny, valamint különböző harcművészetekből is ízelítő kapható.
Mi, most másodjára leginkább azzal töltöttünk pár órát, hogy bejárjuk a területet a ragyogó napsütésben, és csak fotózunk, csak fotózunk... miközben igyekszünk betelni a látvánnyal. Sikerült is sok száz szép képet kreálnunk, melyek feldolgozása is igazi élvezet volt.
Egy kis ízelítő a fotókból: 

Budapest III. -- Fanyűvés

És még mindig az érkezés napján történt: a kiállítás után fanyűni mentünk a macskásokkal.
A szokottnál kisebb létszámban jöttünk össze mintegy öten, de akik ott voltunk, jól éreztük magunkat, finomakat ettünk.
Sajnos, beszorítottam magam egy legbelső ülőhelyre, így nem tudtam felállni globálfotókat csinálni. Készültek ugyan egyszemélyes fotók, na meg persze a kajákról mindenképpen.
István érdeklődésre bemutatta a többieknek Murcost, ugyanis a délután frissen készült fotókat előrelátóan rátöltötte az olvasójára. Nyilván még mindenféle feldolgozás nélkül -- de így is tetszést aratott a kis teknőcbaba.
Tibbe egész napos kutyakiállításosdi után érkezett naptól megpirult arccal, holtfáradtan, de annál éhesebben; s a Simon makkája-pólóm is tetszésre talált.

Így néz ki a Hátszínszelet Udvarmester módra rizzsel és uborkasalátával. Nagyon finom, és elmondanám, hogy mivel én nem tudtam megenni az adagomat, a felét elcsomagoltattam, és másnap este az volt a vacsorám, tökéletesen jóllaktam vele kétszer.:)) És természetesen míg mások általában simán tudnak desszertet enni, én bezzeg féladag ellenére sosem... pedig olyan guszták, hogy ihaj.

Budapest II. -- Oktogon, két kiállítás

Hamarosan felkerekedtünk a nem túl messze lévő Mai Manó Házban lévő Magyar Fotográfusok Házába, ahol megnéztük a Marie Claire magazin által meghirdetett nemzetközi fotópályázatának kiállítását Női sorsok a világban címmel.

Tíz fotográfus tíz történeten keresztül, mintegy száz képben mutatja be a NŐT. Különböző szerepekben és helyszíneken megörökítve örömeiket, szenvedéseiket, nehéz pillanataikat, reménytelen helyzeteiket...
"Rabok, katonák, még szinte gyermekanyák. Csaknem reménytelen körülmények között, egyedüli családfenntartóként élő, a jövőben mégis bízó anya. A párja mellett végsőkig kitartó asszony, egy, a többség szempontrendszere alapján szélsőség értékrendűnek tekinthető anya a kislányával. Betegek, akik számára az élet maga a kór. Az ima erejében hívők, a társadalmilag elvárt szerepek megváltoztatását célul kitűző fiatalok... Mind, mind nők, a mindennapok hősei.

A kiállított sorozatok - egy kivételével - a valóságot tekintik kiindulópontnak, és annak megörökítésével foglalkoznak. Az események sorából gyakran nehéz, olykor örömteli pillanatokat emelnek ki, portrékban, csendéletekben, szituációkat fényképezve mutatják meg a nők különböző helyzetét, feladatait, arcait."

(Forrás: novagyok.hu)

Hogy mennyire jó a kiállítás, azt a látogatóra tett hatás bizonyítja. A fotók elgondolkodtatnak, elérzékenyítenek, letaglóznak, elementáris hatással bírnak. De mindenképpen hatnak.

A jegy árában benne volt az emeleti kiállítás is, így azt is megnéztük Konyhában, ágyban, társaságban... címmel, mely a hazai kortárs fotográfiában tulajdonképpen a női szerepmodellek bírálata.

* * *

A kiállítás előtt még alaposan körbenéztünk és fotózgattunk is,
én speciel sosem jártam Pestnek ezen a részén.

Budapest I. -- Viszontlátás és Murcos

A szilveszter környéki 4 nap óta első pesti utamat mostanra tudtuk összehozni. Tökéletes tavaszi idő volt végig a 3 nap alatt az elmúlt hetek hideg vagy hűvös, esős időjárása után, s a mindkettőnk saját megszokott rutinnal telt napjai után több kellemes, hasznos, szép és kedves program hozott igazi kikapcsolódást.

Megérkezésem után a következő pár órát megszokottan a West Endben töltöttük, sétálással, nézelődéssel és ebéddel. Az ebéd kicsit nyűgös volt, mert a hatalmas kajáldás tér ellenére csak nagysokára kaptunk helyet, ám végül is kicsit egymáshoz képest elcsúsztatva, de megtörtént a dolog: finom volt a sült kacsacomb hagymás törtburgonyával és párolt lilakáposztával, és István sem panaszkodott a rántott sajtjára rizzsel és tartárral.:))
Hazaérkezésünk után először is fogadtak minket a cicák. Amazonka és az "új cica", akit ugyan eszmeileg hivatalosan István Kobolnak hív (igen, d nélkül), de én biztos vagyok benne, hogy nemhogy nekem, de neki sem fog olyan könnyen a szájára állni ez a név. A pár nap alatt meg is győződtem erről, szerintem nem szerencsés egy ilyen tűzrőlpattant, szeleburdi hipermacskának, aki ráadásul alig nőtt ki a kölyökkorból és lány, ilyen komor nevet adni. Nekem hamarosan a Murcos jött a számra. Egyrészt a színe miatt, másrészt a morcogóssága miatt, amellyel néha még viseltetik Amazonka irányában; harmadrészt, mert sokkal cicásabb (már amennyiben feltételezzük, hogy a Kobol bármennyire is cicás lenne...).
Nagy öröm és meglepetés volt, hogy a belépésem után azonnal megsimizhettem és dorombolt is nekem. Egyáltalán nem félt, nem tartott tőlem, mintha mindig is ismert volna.
Ezután ajándékoztunk -- én kapásból kaptam egy Simon's cat-es pólót (sajnos, a kép nem adja vissza, de hófehér), melyet a délutáni programra fel is vettem, s mellé egy hasonszőrű kulcstartót:

 

...én pedig vittem egy Erdei tündért, két -- ennek és az előző alkalommal vitt egyik rajznak szánt egyforma -- lila keretes képtartót, amilyenek az első két rajzé is ebből a garnitúrából. (Kicsit zavaros, de 4 hasonló rajz van mostanra Istvánnak. Eddig 3 volt, de csak 2-t vittem lila keretbe, a 3.-nak másféle volt eddig. Mivel most megint kaptam lila keretet, ezért 2-t vittem: a friss rajznak és az eddig másféle keretűnek -- nyilván hogy egységes legyen.) Én egyszerre szoktam odaadni mindent, amit viszek, míg István felosztja az ott töltött napokra, amit nekem szán. Így odaömlesztettem több csomagban "pár kila" édességet, kávét, kabalamacit, ajándékilag "roppantul izgalmas", ám praktikus ruhaneműt.
A kép:

Visszatérve Murcosra, a kiscica volt most az elsőrendű szenzáció. Rengeteget fotóztam, mert igazi látványosság volt, nem elég, hogy különleges külsejű, de állandóan produkált valami újat. Amazonka maga a megtestesült nyugalom, őt nincs indok lépten-nyomon zaklatni a fotózással. De Murcost hihetetlen energiával áldotta meg a sors, még akkor is azt mondom, ha nekem Haramia jutott elemi csapásként osztályrészül:) -- egyszóval István nem fog mellette unatkozni, az tuti.
Hamarosan érkezésem után már röpködött égen-földön, keresztül-kasul mindenen, árkon-bokron, szekrény tetején, bárhol. Őrült dobogásról szólt a három nap, ha otthon voltunk. Általában 15-20 perc rohangálás után következett 10 perc tikkadás a dobozában, és ez ismétlődött több-kevesebb folyamatossággal. Feltételezhetően mikor odavoltunk, többet aludt.

Ez a virtuskodás éjszaka nem volt éppen felemelő; én, akit Haramia 10 év alatt igencsak sokszáz óra alvástól fosztott meg, ergo hozzá is szokhattam volna ehhez akár, hát nem így történt. Haramia őrülete mellett sem tudok aludni, akkor miért tudnék Murcos mellett? Csakhogy: Haramia már 10 éves. Valamivel csendesebb és többet pihen, hálistennek... most már! Murcost képtelenség megszokni. István simán végighortyogta a legnagyobb világháborúkat is (ő bármikor képes aludni még ülve is), míg én senyvedve virrasztottam és csak lopott félórákra vesztettem el néha az eszméletem a kialvatlanságtól. A két éccaka alatt, nem túlzok, összesen 3-4 órát alhattam, azt is sok-sok részletben.:) De úgy voltam vele, hogy majd alszom otthon, és Haramiát dicsőíteni fogom, hisz milyen csodás is az, hogy éjszakánként csak 1-2 órát rohangál!
Murcos külsőre eszméletlen, olyan, mintha a vízfestményen összefolytak volna a színek. Kicsi, abszolút vékony csontú, szerintem két kilónyi sincs; s olyan, mint a csík. Csodálatos szemeiről mindig egyfajta sárga, apró szemű szőlő jut eszembe. Arcán a minta érdekesen alakul (bár mindenütt!), mert a nagy összevisszaságban van egy szabályos dolog: majdnem középen egy függőleges vonal halad át az arcán, egyik fele fekete, a másik sárga, némi tarkával elmosva. Tapintása fantasztikusan selymes, tök jólesik az embernek simogatni.
Istvánnál most olyan macskajátékoknak van nagy sikere, melyeket anno Pocak és Amazonka nem vagy alig vett észre, hidegen hagyta őket. Murcos meg féktelen energiával játszik ezekkel, meg amúgy szinte mindennel.
A rengeteg fotóból jónéhány:

A blogvédők: Haramia és Leona

Felfedeztem egy oldalt, Bunnyhero Labs néven, ahol kis mozgó állatrajzokat lehet kiválasztani és úgymond, örökbefogadni őket.:) Annyira jól eljátszottam ezekkel a figurákkal, hogy bár nem bíztam abban, hogy oda tudom varázsolni őket a blogjaimra, de mégiscsak sikerült. Pedig még kisebbre is kellett őket valami úton-módon vennem, mert eredeti nagyságban nem mutattak jól a blogok keskeny szélein, ezt pedig a HTML-kódokba nyúlva lehetett, arányosan változtatva a több alkalommal előforduló szélességi és magassági paramétereket.

Lényeg az, hogy sikerült berakni Haramia nevű cicámat ennek a blognak a moduljai közé, s Leona nevű oroszlánomat a Kövek mögül blogomba.



Lehet velük játszani is -- ki lehet próbálni, tök jók!:)
Az állatkák melletti "more"-ra kattintva adódik egy játék, amivel szintén szórakoztatni lehet őket...

Haramia 10 éves!

Haramiám épp ma, bolondok napján 10 éves!

Nagyon sok boldog évet kívánok még neki szülinapja alkalmából!

És inkább legyen csak az én rossz, ííígedelem macskám, mint beteg.

Isten éltessen, kis rongy csőmacskám, zsebpumám!

Húsvéti cica

Húsvéttal elérkezett Istvánhoz a nyuszi ajándéka.
Egy kiscica, mindössze 6-7 hónapos, mentett teknőc lánycica. Aki ugyan nem fogja Pocakot pótolni, mert aki 11 éven keresztül életünk egyik "alkotóeleme" volt, azt nem lehet pótolni. Pocak a gazdája emlékeiben, szívében él tovább. Aki most érkezett, az nem a Pocak szerepét hivatott betölteni, ő egy másik, újabb cica, aki az idő múlásával talán újra belopja, de önmagát gazdája szívébe; és talán Amazonka életébe is visz egy kis színt: egy újabb társat. Reméljük, így lesz.
István bátyjáék segítettek egy cicamentő hölgynek a tapolcai vasútállomásról menteni ezt a cicát, így ő is szinte első kézből kapott hírt a dologról és egyben ajánlatról. Volt egy kis ideje átgondolni a dolgot, ezalatt a cica orvosnál is járt és ivartalaníttatták is...
Egyelőre az ismerkedés fázisában vannak, mely az én két macskám ismerkedéséhez képest nem rosszabb, sőt. Remélem, minden rendben lesz náluk, velük...
És mivel a szeretet soha nem fogy el, ha adjuk, csak nőhet; lehet bízni benne, hogy ők hárman is ugyanazt a szeretetteli triót fogják alkotni, mint anno Pocak idejében...