Horány

És elérkezett a naaaagy macskaklubtalis nap, a régi jó bevált társasággal.
Nyilvánvaló, hogy ott volt a helyünk, hiszen mi a saját találkozásunkat is direkt ehhez igazítottuk.
Nem keltünk épp ződhajnalban, de nem is tanyáztunk reggel túl sokáig, elkészültünk, összepakoltuk, amit össze kellett, s irány Horány!:)
Kimentünk trolival a Nyugatiba, ahol jegyet vettünk Alsógödre. Még volt vagy 20 perc várakozási időnk, és szerencse, hogy közben Istvánt rávettem egy információs megkérdezésre, mert ennek híján rossz vonatra szálltunk volna, amely nem állt volna meg Alsógödön... a számunkra "jó vonat" kicsit később indult, de kényelmesen be lehetett tanyázni addig a bent álló személyvonatba.

Alsógöd úgy a 7. állomás  saccperkábé, olyan félóra az út. Szeretek vonatozni, gyerekkorom falusi nyaralásaira való utazásainkra emlékezem mindig ezeken a személyvonatozásokon; mekkora nagy kalandok voltak azok számunkra, még át is kellett szállni!...
Még emlékeztem rá, hogy az alsógödi állomáson a peronok mellett sok-sok pad van, amely a nagyvárosok állomásaira általában amúgy nem jellemző; s mindegyik pad támláján neves íróktól-költőktől vannak vésett idézetek. Természetesen a barbárság miért pont ide ne jutna el, itt-ott a festékszóró a feltűnőbb, és nem a kalligrafikus betűkkel írt irodalom.
Jó kis gyaloglás után elértünk a Duna-parti személyi komp kikötőjéhez, ahol láttuk, hogy 40 perc múlva lesz itt a mi kompunk. Ezt az időt sem töltöttük feleslegesen, de ez nyilvánvaló... a Duna-parton, egy parkos strandos résznél unatkozni két fotósnak? Visszaemlékeztünk, amikor legutóbb itt jártunk, és meg is találtuk ugyanazt a (Széchenyi-) forrást, ugyanazokat az öreg, furcsa, egyedi alakú fákat, mint akkor... Fotóztuk a Dunát sok szemszögből, fotóztuk a kenuzni tanuló (vagy gyakorló?) csoportot.

A Lepence nevű komp seperc alatt átért, belőle fotózni nem tudtam, mert nem jutottam nyitott ablakrészhez. Mivel előbb telefonáltunk, hogy melyik komppal megyünk, már vártak bennünket kocsival, hogy legalább Horányon belül ne kelljen tévelyegnünk sokat.
Még dél előtt odaértünk, és nem is mi voltunk az utolsók, de nem ám! Még jóval utánunk jöttek Peguék és Csibéék is! Először megszabadultunk a hozott cuccoktól, italfélék a közösbe és némi ajándékfélék a háziaknak, majd innentől kezdve belevetettük magunkat a jó hangulatba, tereferébe. Voltunk vagy 20-an, de még így sem tudott mindenki eljönni. Igazi nagy jövés-menés volt, csak hébe-hóba telepedtünk asztal mellé, közben a férfiak jóvoltából már odaértünkkor rotyogott a finom marhapörkölt a bográcsban.
Az igazi fő szenzáció Tibbe kiskutyája volt, akit magával hozott (mondván, hogy kutya nélkül úgy érzi magát, mint félkarú óriás:))). Három hónapos, Janice névre hallgat és tündéri. Szerintem Janice miatt triplaannyi fotó készült a talin, mintha nem lett volna ott. De végül is Tibbe bármilyen kutyát is hozott el bármilyen talira, mindig egyfajta kuriózum volt az illető. A macskások szeretik a kutyákat is, sokkal többen szerintem, mint ahány kutyás szereti a macskákat. A legideálisabb, ha állatszeretők lévén szeretjük mindkettőt, s azt csak helyzetünk, lehetőségeink, körülményeink szabják meg, hogy melyiket tartjuk, tarthatjuk-e egyáltalán, vagy hogy lehet-e az ember olyan szerencsés, hogy mindkettőt tarthatja.

Az elején kesudiót és sajtos tallért eszegettem -- persze más is volt, csak a magamét írom --, aztán mikor Csibéék megjöttek, a hozott hagymatortától mindenkinek megjött az előétvágya, és tényleg valami isteni volt!
Szuper volt mindenkivel jókat beszélgetni, akár komolyan, akár hülyéskedve. Persze mi Istvánnal aktívan fotóztunk is, ebben ő egészen a tali legvégéig kitartott; rajtunk kívül, azt hiszem, egyedül Tibbe fotózott.
Nagyon jólesett az igazi jó bográcsos marhapörkölt, melyhez nemcsak friss házikenyér volt, hanem a krumplisok kedvéért Hanzika külön krumplit is főzött.

A hazamenésig még sikerült megkóstolnom Ildi anyukájának, Valikának finom sütijét, és Hanzika -- szintén nem tudom, mi a neve, de sárga zselés tetejű, barna tésztájú és közte krém van -- mesés készítményét.
És nem hagyható ki Pegu háromféle házifagyija sem -- sikerült kétfélét megkóstolnom, tényleg isteni volt.
Sajnos, nem minden finomnak ígérkező sütit sikerült megkóstolni, meg ott volt például a gyümölcsös sangria, amiben nem sok kárt sikerült tennünk, sajnos; mert ugye, egyszerre nem bírja az ember, utána meg már elfelejtődött kicsit és megmelegedett a kinti, elég meleg hőmérsékleten.

Közben az egész napot végigkísérte az aktív kutyázás: Janice, ha nem aludt éppen a fáradtságtól, vagy nem a gyerekekkel futkározott, végig valamelyikünk ölében volt; ezekről személyenként jó sok fotó tanúskodik.
Szóval jó kis nap volt, igazi feltöltődés, kellemes kikapcsolódás.
Hazafelé Csibéék hoztak be bennünket Pestre, habár menettérti vonatjegyünk volt... no de így legalább nem kellett komphoz igazodnunk, majd onnan kimennünk a vasútállomásig; hanem úgy 8 után, majd' egy órai búcsúbeszélgetések és búcsúzkodások után egyszerre jöttünk el; talán már komp sem járt, úgyhogy mindenki a híd felé igyekezett.

Blue Pub Óbudán - 2 nap/2.

Tulajdonképpen 6 éve van szó arról, hogy István barátjával és annak családjával össze kellene ismerkedni. Tekintettel a távolságra (mármint nem arra, hogy István Pesten, barátjáék pedig Óbudán laknak, bár nyilván ez is távolság), hogy én viszont tőlük saccperkábé 230 km-re lakom és eddig csak max. 3 napokra mentem fel, ezt eddig valahogy nem lehetett összehozni. Hiszen mi az az alkalmankénti 3 nap, az első nap fele utazás, a harmadiké is. A közte lévő egy egész napon viszont általában bőven szokott nem is egy, esetleg nem is rövid programunk adódni, és hát ugye, az utóbbi időben érthetően radikálisan csökkentenünk kellett a személyes találkozásokat. Még jó, hogy az internet és a telefon családi csomagja (bármennyit beszélhetünk akár naponta többször is, ha úgy adódik, egy havi tarifa fejében) teljes folyamatosságot biztosít számunkra.
Talán azért, mert most első ízben 4 napra mentem, ők eldöntötték, hogy márpedig akkor most már mindenképpen találkozni kellene.
Mivel szombaton egész napos macskás tali volt készülőben, így ez az ismerkedés csak ezen a péntek estén jöhetett össze. A "fiúk" telefonon meghányták-vetették, hogy hogyan és mint, hol kéne. Nem volt olyan egyszerű és egyértelmű, hiszen a baráték dolgoztak -- elvégre munkanap van --, s egyéb családi rendezendő ügyek is közbeszóltak.
Előbb vacsoráról volt szó, majd pedig arról, hogy jó-e nekünk, ha mégis inkább az ismerkedésről szól leginkább a dolog, mert ott Óbudán Zoliéknak van egy nagyon jó kis törzshelyük, amely megfelelhetne nekünk. Hát természetesen, miért is ne? Pláne, hogy Zoli a családi és egyéb elintézendő ügy végeztével felvett bennünket gyakorlatilag a ház előtt, s úgy, kisebbfajta városnéző körúttal mentünk át Óbudára, mely számomra abszolút nem ismerős. Valaha egyszer, több mint 30 éve voltam a Flóriánban, de ennyi; semmire nem emlékszem a környékből.
A házuk előtt megtörtént a család háromnegyedével a bemutatkozás, majd 1 perc múlva már lefelé gyalogoltunk egy pincebeli helyiségbe: egy kis különleges görögös pubban találtuk magunkat.
Később utánanéztem a neten: lehető legjobb leírás róla az, amit már megírtak, és forrásmegjelöléssel pár mondatot idézek a cikkből, továbbá ez a bejáratnál készült fotó is annak illusztrációja. Olyan szemszögből írta mindezt a cikk írója, hogy nyilvánvalóan nem csupán egyetlenegyszer volt valószínűleg látogatója ennek a helynek, ezért minden szempontból érdekesnek, hitelesnek gondolom, első olvasásra és első ottjárás után is teljesen bejött a cikk.

(Kép forrása: obudakocsma.blog.hu)

"Egy hétköznapi járókelő valószínűleg elmegy a bejárat előtt akár napjában többször is úgy, hogy észre sem veszi, hogy van itt valami a Kenyeres utcában.
A lépcsőn lebaktatva családias környezet tárul elénk.
Amint próbálunk beevickélni, azonnal feltűnik, hogy bokáig gázolunk a földimogyoró héjában. Ez pedig nem azért van, mert koszos a hely. Ez itt így szokás. A görög hangulatra a belső tér kék-fehér színkombinációja és a halk szirtaki muzsika enged következtetni. Kocsmárosunk, Yoannis igazi görög vendégszeretetben részesít bennünket. Nem kell a pulthoz fáradni, ő rögtön megkérdi, mit hozhat. Az első kör itallal egy kis tálka földimogyorót is kapunk (héjában!). Amint ez fogyni kezd, jön a következő adag. És mi termeljük magunkba az itókát, a földre pedig a héjat. Varázslatos hangulat. Egészen egyedi.
Ha már a görög tengerpartra nem juthatunk el, és otthon, az ágyban fekve sem szeretnénk az antik görög irodalmat olvasgatni, jó alternatíva lejönni ide Yoannishoz, és egy kicsit szörpölni itt a mítoszok földjén." (Forrás: obudakocsma.blog.hu)

Bő 2 óra hosszat töltöttünk itt. Jó hangulat, szimpatikus emberek. Azt hiszem, a megismerkedés jól sikerült, a beszélgetés fesztelen és folyamatos volt. Nagyon jól éreztük magunkat, miközben finom koktélokat ittunk, földre mogyoróztunk, görög zenét hallgattunk, s 5-en megosztoztunk egy finom fetatálon. Ezen volt némi fűszerrel meghintett, kockákra vágott fetasajt, szőlőlevélbe burkolt fűszeres rizs és olajbogyó.

Bevallom, én még nem ittam vendéglátóhelyen koktélt; ezen biztos sokan csodálkoznának. Nem is nagyon értek hozzájuk, így aztán Zoliék javaslatát követtem az elsőnél, aminél maga a főital nem jut eszembe, de egy gyömbéres svédcsavarral készült; a második pedig egy lightosnak kért, fehér rumos "cucc" volt. Isssteni élményszámba mentek.:)) Természetesen aki nem alkoholizált, az legalább ilyen finom gyümölcskoktélt ivott, mindkét alkalommal másfélét.

Csodáltuk a tulajt, Yoannist, aki szinte mindenkit név szerint üdvözölt kedves közvetlenséggel, aki betévedt a pubba. Látszik, hogy sok törzsvendég jár ide. Saját kezűleg, egyedül csinál mindent, keveri a koktélokat, felveszi és kiviszi a rendelést, s mindenkihez van néhány humorosan kedves megjegyzése vagy kérdése. Látszik rajta, hogy élvezi, amit csinál. Időnként együtt énekel és mozog a zenével, kezében egyensúlyozva a tálcával, s nem látszik rajta fáradtság.

A találkozó után vendéglátóink kikísértek bennünket a buszhoz, amivel és villamossal hazaértünk nem sokkal 11 előtt. Egyszóval nagyon jól éreztük magunkat, örülünk, hogy összejött végre a találkozó.
Köszönet Zoliéknak a meghívásért!:)

Szent István-bazilika - 2 nap/1.

Másnap, miután összeszedtük magunkat, turistaként közelítettük meg a bazilikát. Először alaposan körbefotóztuk az egyik oldalát, majd a bejáratnál az előterét, aztán bementünk. Konkrétan belépőjegy nincs, de a perselybe illik azért adományt dobni. S ami nagy örömet szerzett, még fotósjegy sincs (pedig elhatároztuk, hogy ha törik, ha szakad, fotósjegyet kell vennünk, ha létezik, s ha már itt vagyunk), ami persze egyáltalán nem probléma, ha szabad fotózni!:) S hála istennek, a Szent Jobb-kápolna kivételével a székesegyház belsejében szabad a vakuzásos fotózás!

Alaposan körbejártuk a belsejét, minden lefotózható dolgot lefotóztunk szerintem -- bár ez nem mindig jelentett sikert természetesen. Nyilván a vaku fénye nagy távolságokra nem ért el, pl. a mennyezeti freskók fotói abszolút elérhetetlenek maradtak vagy nem sikerültek, de azért próbálkoztunk persze...

Itt is, mint sok templomban, gyújtható mécses, s mikor tétovázva nézegettem a rengeteg pislákoló fényt, István már rakta is érte a kétszázast. Meggyújtás és elhelyezés után odasúgta: "Nem tudom, mire gondoltál közben, de váljon valóra!":)

Nagyszerű dolog volt, hogy bejutottunk a Szent Jobb-kápolnába, ugyanis ahogy ott szétnéztünk, s amit lehet, lefotózgattunk, már terelgettek is kifele bennünket, mondván, hogy temetés lesz, és el kell hagynunk a helyiséget. No de amit akartunk, láttuk és fotóztunk is. Mert bár itt nem lehet vakuzni, VISZONT a Szent Jobbnál áll egy őr, egy ládikó és egy felirat: 200 Ft ellenében 2 percre megvilágítják a Szent Jobbot! Természetesen ezt ki nem hagyhattuk, István gondolkodás nélkül cselekedett. Erre a közelben tartózkodó, létező összes turista kihasználta a dolgot és mindenki odarohant fotózni! Hiszen itt vakuzás nélkül is elegendő fénnyel világítanak ahhoz, hogy normális képet lehessen csinálni. De azt hiszem, ha arra várunk, hogy valaki más dobjon be 200 Ft-ot, addigra némi félhomályban való ácsingózás után már bekövetkezett volna a kiterelésünk...

 
A főoltárt nem lehetett megközelíteni, kordonnal volt körülkerítve a belső területtel együtt, így tulajdonképpen csak az azt körülvevő részt, mellékoltárokat, festett üvegablakokat, erre a részre eső szobrokat, freskókat tudtuk megkörnyékezni, de így is jó volt.

Kint egy automatából 400 Ft-ért lehetett kapni jó kis súlyú és nagyságú, aranyszínű emlékérmét; egyik oldalán Szent István, másik oldalán a székesegyház látható. Kaptam egy ilyet is, majd pedig két darab százas és egy ötforintos segítségével, választási lehetőséggel és saját kézi erővel lehetett sajtolni egy domború, fekvő ovális emlékérmét (erre kellett az ötforintos); ekkor a Szent Jobbot választottam.

Ezután 500 Ft-os jegyekkel fel lehetett menni a kupolához, vagy gyalog, vagy lifttel -- ugyanannyiba került mindkettő. A liftezés két részletből, két liftből tevődött össze, jó hosszú ideig tartott... hát, gyalog nem annyira lett volna csábító az ötlet, élénken emlékeztem még a debreceni Nagytemplom tornyába felvezető csigalépcsőre több alkalommal is, az egri minaretre és az esztergomi bazilika kupolájához való fel- és lemászásra; de így mindjárt sokkal kihagyhatatlanabb és vonzóbb volt az ötlet, meg is ragadtuk! A belső szerkezet látványa így sem maradt ki, a szinteknél láttuk, hogy igen hatalmas terek és állványozások vannak ott fenn a kupolák alatt! Időnként volt szerencsénk hallani a harangot is közvetlen közelről, első ízben igen frászt kaptam némi hökkenettől. Olvastam azt is, hogy 6 harang van itt, mindegyik különböző nagyságú, más és más rendszerek szerint szólnak, külön rendeltetésszerűen. Az egész órákat a Szent István-nagyharang üti, mely a legeslegnagyobb; a negyedórákat pedig nagyságban a következő, a Nagyboldogasszony-harang kongatja el.

Szerintem biztos volt egy óra hossza, mire körbefotóztuk az egész várost. Fantasztikus látvány volt. Meg pl. az milyen furcsa érzés volt, mikor láttam, hogy alattam levő magasságban helyezkednek el a tornyok hatalmas órái!

Miután úri módra a két lifttel lelibbentünk, Istvánban még nem zárult le az örömszerzés vágya, ami a meglepetésekre irányult, úgyhogy kaptam tőle egy -- természetesen smaragdzöld gyöngyökből álló -- mutatós, szép rózsafüzért...

Miután kivonultunk a térre, jó nagy távra ki kellett gyalogolnunk, hogy beleférjenek a gépeinkbe a bazilika előképének összes részletei. Fantasztikus élet zajlik ott az egész környéken, turisták hemzsegnek, alig hallani magyar beszédet (hozzáteszem, mindez, ugye, hétköznap), olyan érzésem volt, mint mikor 4 éve a Vár és a Halászbástya környékén töltöttünk el egy fél napot, mely szintén hétköznap volt.
Ugyanaz, mint ami mondjuk, Debrecenben is van nap mint nap a Nagytemplom és a református kollégium, Déri Múzeum környékén... hétköznap is, amikor ugye, a helyi lakosok többnyire dolgoznak és soha nem részesei a hétköznapi belvárosi életnek, s nem is gondolnak erre. Pedig attól még van turizmus és mozgalmasság!
Ezután a bazilika másik oldalát kerültük meg, hogy teljesen körbejárjuk, s jól is tettük, mert így olyan részleteket tudtunk fotózni, amelyeket s amilyeneket eddig nem.

Kissé elfáradva és megéhezve egy közeli büfénél tejfölös-sajtos lángost vettünk és a téren leülve meg is ettük (én csak a felét, de jóllaktam; így inkább elcsomagoltuk a másik felemet).
Hazatroliztunk, így otthon már csak ivásról és kávéról kellett gondoskodni, majd többedjére megnéztük a Totorót.:)) Totoro -- A varázserdő titka. Ez egy nagyon aranyos, különleges hangulatú japán rajzfilm...

Ehhez kapcsolatban el kell mondanom, hogy István a nemtalálkozásos időszakban többek között aktívan utánajárt a neten, hogy kapható-e valahol Totoro akár plüss-, akár más formában. Merthogy imádom. Természetesen én minderről nem tudtam, tökre meglepetés volt! De ha véletlen elejti, akkor sem hittem volna el, hogy hozzájut, hiszen Totoro egy japán rajzfilmfigura, tehát nem valószínű... az itthoni gyerekek nem ismerik őt.
De igenis, jelentkezett valaki, akivel lelevelezték, hogy nincs ugyan kies hazánkban Totoro, de meg tudja rendelni! Ez szinte hihetetlen... így István megrendelte a pasi által, neten befizette, és némi idő múlva mehetett érte a postára: egyenest Kínából jött a csomag Totoróval!!:))) Pofám leszakad, komolyan. Bőven több mint fél évszázadosan van egy igazi Totoróm...

Utazás Pestre - 1. nap.

Szinte hihetetlennek tűnt, hogy fél év után elutazhatok végre Pestre, nyilván jelen helyzetemben ezt is István segíti elő. Lehetne kérdezni, miért nem segíti sűrűbben: ez amellett, hogy pofátlan, egyben nagyon igazságtalan kérdés lenne (épp a tisztánlátás kedvéért válaszolom meg, hiszen sokaknak sejtelmük sincs egy ilyen helyzetről), mivel minden egyebekben is ő (is) segít lehetőségéhez mérten (jelzem, nem egy Krőzus ő sem), olyan módon, hogy  hónapról hónapra segít megküzdeni a túléléssel. Mindez nem sokkal azutántól, mióta lejárt a "munkahely-keresési támogatásom" (ez fantasztikusan hangzik, ám gyakorlatilag ugyanaz, mint a munkanélküli segély...) április közepén.
Nekem mindig az első, hogy az évszaktól függő 55-70 ezres lakásszámláimat kifizessem, senki nem olyan hülye, hogy azt gondolhatja, ezt a 22800 Ft rászorultsági szoc. segély megbűvölésével teszem. Ezért bárki bárhogyan segít, vagy ha én adok el valamit, netán egyedi megbízásos (nagyon ritka) melóm van - azokat nyomom befele, hiszen az a típus vagyok, akinek egyetlen számla befizetésének késése álmatlan éjszakákat és világösszeomlást okoz. A számlákon túl lévén a többivel úgy vagyok, hogy le van tojva, lesz, ahogy lesz... ez néha kellemetlen, mert bár le lehet szokni az amúgy is minimális evésről, de pl. a gyógyszereket csak meg kell venni... Ha valami ünnepem közeledik és bárki a közeli hozzátartozókból megkérdezi, mit szeretnék, nem tudom, mi környékez: síró- vagy nevetőgörcs-e, vagy inkább mindkettő. Mert akkor az alapvető fenntartási kozmetikumaimat, hajfestéket vagy egy-egy gyógyszeremet (:DD) szoktam kérni. Anyukámtól például jó ideje pénzben kapom az ajándékot -- kimondás nélkül is tudja, hogy számlára fogom költeni, netán valaminek a megjavíttatására a lakásban...

Na mindegy, lényeg, hogy úgy adódott, most lesz aktuális egy macskás tali, ehhez kötjük a fél év óta soron következő találkozást. És mivel a menettérti vonatjegy ugyanannyiba kerül, ha egyetlen napra megyek, mint ha 4-re mennék, ezért most először 4 napra mentem: szept. 6-9-ig. Úgy is mondhatnám: ez volt a nyaralásom az idén.:) (Meg jó régóta minden évben az addig sűrűbb 3 naposak, melyeket mindig igyekeztünk felejthetetlenné tenni, olyan időszakokká, melyekből sokáig erőt meríthetünk.)

Csütörtöki napon utaztam fel, az eddigi meleg időszakban nagy meglepetés volt nekem itthon a hajnalban elkezdődő és elég kitartó eső és borús idő; egy darabig tehetetlenkedtem, hogy mi a fenét is kell most felvenni és vinni, mert ez totál számításon kívül esett. Szerencsére indulásra elállt az eső, de azért hűvös volt, mindez nem érdekelt, mert elhatároztam, hogy a hátizsákkal, tarisznyával és nagy szatyorral való menetelés közben úgyis melegem lesz, ott pedig úgy sem fog esni az eső. Itt is csak azért esett, mert már hónapokkal előbb sem esett 1-2 alkalomnál 10 cseppnél több eső, s már épp ideje volt... Így is lett, a vonaton végig a borús időt tapasztaltam, de ez egyáltalán nem volt gond, számomra nagyon jó idő volt.
Déli fél 1-kor találkoztunk a Nyugatinál. Sok cuccom volt, s mivel még vásárolni is kellett, ezért az aznapi program csak a Westendben való mászkálás, kajálás, fagyizás volt -- de már ezt is nagy kalandnak éreztem...
Ebédünket a törököknél vettük, jellegzetes és különleges rizsükkel és csípős mártásukkal, zöldségekkel -- én rántott csirkemellet, István grillezettet; majd nézelődés, fagyizás és bevásárlások után (elsősorban a macskástalira vásároltunk be ajándékok és részvételi ezek-azok szempontjából, meg még otthonra pár hiányzó dolgot), még visszamentünk az éttermekhez, és elvitelre vettünk vacsorára valót (én sült kacsacombot rizzsel, István rántott sajtot rizzsel és tartárral) -- hazacipekedtünk.
Innentől kezdve egyébként tényleg lubickoltam a kényeztetés örömeiben. Istvánom fél évig gyűjtögette nekem szánt és egyáltalán (soha) nem sablon ajándékait, s szépen elosztogatva dísztasakokba minden reggel -- kilesve a lehető legmegfelelőbb pillanatot, amikor végképp másra figyelek és mással vagyok elfoglalva -- megajándékozott. Boldog "itt vagy"-napot, boldog névnapot, boldog évfordulót, boldog szülinapot... de tapasztaltam már nála olyat is, hogy boldog szerdát, boldog sárkánynapot meg ilyesmiket.:)) Első nap természetesen nem reggel, hanem a hazaérkezésünk után. Én, amit vittem, az első alkalommal oda szoktam adni, régebben is, amikor még sokkal többre tellett (legalábbis ahhoz képest, amit mostanság tudok ajándékozni neki).
István felvetette, hogy ha leraktuk a cuccainkat, megkávéztunk, még elindulhatunk pl. a Szépművészetibe, de úgy el szokott telni a délután ilyenkor a Westendben, hogy miután a cuccokkal megmássza az ember az emeleteket a régi típusú bérházban, csak akkor indul el "mégeccer", ha nagyon muszáj, vagy ha megbeszélt program van.
A cicák úgy néztek rám, mintha tegnap jártam volna itt. Persze ezt nemcsak most vettem észre, az első 2 odamenés után már így volt, akármennyi szünet is telt el két találkozás között...

Rebeka

Rebeka-nap van. Erről megint eszembe jutott gyöngyös nimfám, Rebi, aki -- a cicák előtt -- közel 5 évig volt családtag. Utóbbi két évben kalitkájában Haramia szokott állatdokihoz utazni, szerencsére leginkább csak oltás miatt.
Megfogni, simogatni nem lehetett, ujjra sem szállt, ellenben fejre, vállra, hátra nagyon szívesen.
Mert sokszor engedtük ki, gyakorlatilag mikor otthon voltunk, Rebi mindig szabadon volt. Ezzel nem élt vissza, esténként, bőven az esti lefekvés előtt magától helyére ült a kalitkában, és napközben is ha éhes, szomjas volt, bármikor ki-be járkált, akár még röpke alvásokra is. Tudta, hogy nem csapom rá az ajtót, utána megint kijöhet...

Olyan jó érzés volt, miközben akkoriban hétvégeken itthoni számítógépes munkáimat végeztem, hogy végig a vállamon ül és (amúgy igen erős) csőrével isteni finoman macerálja-csipegeti a fülbevalómat... Fantasztikus érzéke volt ilyesmi iránt: volt, hogy újságból több maréknyi apró pettyhalmaz maradt, ahhoz azért tépni kell! Sokszor fontos, véletlenül kint hagyott papírok is áldozatául estek -- mégis, amikor emberi testközelben matatott a csőrével, soha, még csak véletlenül sem okozott fájdalmat.
Persze az órákig vállamon való tartózkodása azzal is járt, hogy tele voltam Rebi-pottyantásokkal, melyeket lényegében zavartalanul és következmények nélkül le lehetett rázni szemetes fölött... és hát kit érdekelt egy otthoni turkás pólóban.:)
Ha végighevert az ember az ágyon, Rebi előbb-utóbb rajta kötött ki. És apró, fürge, meleg kis lábaival föl-le gyalogolt az emberi porhüvelyen, s aki egyébként az a típus, hogy imádja a cirókát, birizgát, azt képes volt álomba ringatni. Néha az akkori kiskamasz fiam is "ledőlt" napközben az én szobámban, ahol Rebi is élt és volt kiengedve, csak azért a lehetőségért, hogy Rebi rászállhasson.

Naponként takarítottam, s azt gondolom, mindene megvolt, úgy felszerelésileg, szabadságilag, mint kajailag -- soha nem sajnáltam tőle az időt, hogy friss sárgarépát vagy főtt tojást reszeljek, holott többféle bolti maggal és magkeverékkel el volt látva, s van, ahol csupán ennyit is bőven elégnek gondolnak. Rebinek mindig volt halcsontja (csőrkoptató), apró szemű szitált folyami sóder kiszórva (ebből egy kilót is megvettem, mert ha kell, hát kell, legyen meg mindene, és mit tegyek, ha akkor csak kilós kiszerelésben volt?), lestem a lúdhúrt a kerteknél, de mikor még magunknak sem, őneki bezzeg megvettem a primőr salátát, mely egy hónapig is kitartott nála, persze ügyesen tárolva.

Időnként rájött a bolondóra, melyet dühöngésnek mondtunk; olyankor kente-vágta a csengőt! Máskor meg ült a tükör előtt, és tudományos arckifejezéssel vette fontolóra a tükörben azt a másik szárnyast. Szeretett hintázni is, mérsékelt ringatózással, időnként heves szárnycsapásokkal hozva egyensúlyba magát.

Egyszer dokihoz vittük fiammal egy dobozban, mert valami kemény, vastag szaruféle nőtt az egyik szemhéján. A rendelőben a doki simán leszedte mint elszáradt bőrkinövést (pontosan már nem tudom, mi is volt az), bekente valamivel és adott is valamilyen krémet, amivel próbáljuk meg kenni neki. De mindezek után Rebi ügyesen elrepült tőle! A frász ránk jött, mert félig nyitva volt az ablak! Nagy mázlink volt, hogy Rebi landolt az ott lévő szekrény tetején, mert ha kirepül, nem hiszem, hogy valaha is megtaláljuk!
A doki kedélyesen fogta fel a dolgot, behajította az ablakot, és készségesen húzgált egy széket mindig oda, ahol Rebeka éppen landolt, de mire ráállt és nyúlt volna a madárért, az átrepült egy másik bútorfélére... Hát nem kis izgalom volt, de előbb-utóbb megfogta a gyöngyöst és visszaraktuk a dobozba, pénzt pedig nem kért.:) Azt mondta, hozzuk vissza 1 hét múlva, hogy megnézhesse Rebi szemét, de ezért nem kell fizetnünk. Viszont a gyerekei nagyon gyűjtik a használt telefonkártyákat, úgyhogy ha lenne nekünk, vagy tudnánk másoktól is kérni, azt szívesen venné... Így is lett, összejött 1 hét múlva vagy 8-10 kártya.:))
A szemkenegetésnél igen megszenvedtünk, mert Rebi amúgy önként szívesen ránk jött, de megfogni nem lehetett, nem hagyta magát. Úgyhogy ilyenkor agyonsajnáltuk, mert féltünk, hogy elvesztjük a bizalmát: eddig ugyanis tiszteletben tartottuk, hogy nem fogdossuk, ha nem akarja, most ám muszáj volt! Naponta 1-2-szer mindig eltartott néhány percig, míg bőrkesztyűben, a kalitkán belül ráfoghattunk a kis gyöngyösre. Bizony, bőrkesztyűben, mert nagyon tudott ám csőrrel tépni-vágni, védekezni!

Próbálkoztunk egy társat is megadni neki; egy kis csodazöld hullámos papagájt, Csipit vettük mellé később. De a szándék nem jött be. Csipi abszolút szelídíthetetlen, vad maradt; semmilyen szinten, semmilyen módon nem lehetett rajta kommunikatív jelzést vagy hajlandóságot a változásra felfedezni, és folyamatosan a rettegés jeleit mutatta; szerintem Rebinek is púp volt a hátán szegényke...

Csipi alig egy évig volt mellette, sajnos, nagyon balszerencsés madárka volt. Őt is kiengedtük Rebivel együtt, hadd erősödjön a szárnya. Szerencsére megtanult ő is visszaszállni, sokszor tényleg csak csapott pár kört, aztán vissza is ment magától. Nem tudtuk, mi lett vele, de egyszer csak... nem találtuk. Mivel nyár lévén a konyhaablak tárva-nyitva volt, ezért azt hittük, valószínűleg valahogy nem volt jól becsukva a szobaajtó és kirepülhetett a konyhába... onnan meg, huss! Látni nem láttuk, semmi jelet nem tapasztaltunk, de számtalan variáció közül ez látszott a legelképzelhetőbbnek. Halála után pár évvel találtuk meg tetemét a szekrénysor mögött... Oda eshetett, mikor ki voltak engedve, de nem tudott kijönni... s mi nem hallottunk egy nyikkanást sem, pedig emlékszem, aznap este éjszakába nyúlóan hívogattuk...

Rebi életének utolsó félévében folyamatosan tojásokat tojt, de rengeteget! Nem ám akárhol: fent a szekrény tetején, egy oldalra fektetett banános dobozban. Mindig vártuk, hogy majd csak vége lesz ennek a korszaknak, más nősténymadarak is tojnak, meg sem gondoltuk, hogy ez végzetes is lehet. Annyira beteges lett a tojásokon való ücsörgés, hogy az utolsó hetekben már enni-inni sem jött le a kalitkájába -- néha már én raktam fel neki vizet direkt, a dobozába --, mi sem érdekeltük. Szabadon volt, hogy legalább körözhessen néha egyet-egyet, fizikailag karbantarthassa magát. Ritkán, de néha éjjelente visszatért a kalitkába. Egyik reggel úgy találtuk, lefordulva az egyik ülőrúdról. Én nagyon éberen aludtam mindig is, épp ezért bizton állítom, hang és zaj nélkül távozott... :(
Anyám kertjében van eltemetve a többi elhunyt állatkáink mellett, s csak remélni tudom, hogy szép élete volt.