Itthon dolgozunk

Keddtől jövő keddel bezárólag itthon dolgozom a fogam miatt. Szerencsére a lényegi munkám olyan, hogy meg lehet tenni szükség esetén és "felülről" cseppnyi empátiával.

Tegnap a temetés után a régi kollégák közül egy felajánlotta, hogy házhoz szállít minket, így megúsztam néhány tömegközlekedési eszközt, de nem is baj, mert bármennyire felöltöztem (orromig vastag sálat tekertem), és bármennyire örülhetünk, hogy nem volt 10 fokkal hidegebb, viszonylag közel volt a sír és nem volt hosszú a szertartás - azért már fázott a lábam 2 harisnyanadrág-1 térdzokni-nadrág-bundacipő ellenére, és nekem most nem szabad betaknyosodni és társai, míg aktuális a fogászat.

A temetés előtt, ahogy 3 szál rózsából álló csokromat készíttettem, egyik volt kolléganőm, Évám sportosan, biciklivel érkezett - ő még szintén aktív, és állandóan azzal közlekedik -, s miközben levette a jólláthatósági mellényt, már oda is szólt a virágárusnak: "egy ugyanilyet kérek".

A szertartás után a volt kollégákkal jól elbeszélgettünk a közös emlékekről, szegény régi kedves barátunkkal-kollégánkkal kapcsolatos történésekről, és tudtunk volna tovább is, de a hidegtől nem időzhettünk túl sokáig. Évánk elhúzott biciklivel, egy volt kolléga pedig elvitt engem és egy másik nagyon kedves, már nyugdíjas volt kolléganőmet odáig, ahol a 3. járműről szoktam leszállni lényegében fogorvoshoz menet. Ez a volt kolléganőm is épp erre lakik, így csaknem a fogorvosig elkísért, napi sétájára és közellakására hivatkozva. Közben nagyon jókat beszélgettünk, mint kiderült, neki is nagy hobbija a fotózás, és imádja...
A fogorvosnál némi várakozás után vázpróbán estem át, ez a 12-es koronasor fém tartóváza lényegében, ami már végleges. Ez most nem volt éppen kellemes akció, az érzékeny fogcsonkokra és a dagadt, sebesült íny alá felerőltetni ezt a cuccost, de hát ez is egy fontos része a dolognak... brrrr...

Szóval az itthon dolgozás is amiatt van, hogy ebben a nagy hidegben ne kelljen minimum 3 órát tömegközlekednem a 8 frissen lecsiszolt fogammal - így ez az idő óriási megtakarítás, és hát tutira nem kelek ötkor, úgy osztom be az időmet, ahogy nekem tetszik - van, hogy este 10-ig is korrektúrázhatok, hogy meglegyen az időm, és reggel 8-kor már akkor is tudok dolgozni, ha fél 8-kor keltem.

Egy ilyen munkafázis látható a képeken - de ez csak egy variáció, egy macskára. Ugyanis az a gyakoribb, hogy mindkét macska ott tolong a heverőn, és ilyen-olyan látványos - cél: minél nagyobb tömegben és hosszúságban! - pózokban eldőlnek az összes kelléken és hozzávalókon, amelyek a munkámhoz szükségesek... Egy ilyet is meg akartam örökíteni, de mire roppant óvatosan leóvakodtam a fényképezőgépért, Honesty azonnal feleszmélt és jött utánam, mert azt hitte, jön a kaja...:)

Honestynek ez a póz tökéletes kitámasztás, mint egy fotelben, keleti kényelem közepette. Nagyon sokáig így maradt, de legalább láttam tőle a kellékeimet...:)))

Elkísértük utolsó útján

Ma végső útjára kísértük a régi kedves barátot.

A szertartásra nem nagyon találok jobb szót, mint hogy az emberhez, akit búcsúztattunk, méltó volt.

Attól féltem, hogy erősen felzaklat majd, de mégis inkább valamiféle megnyugvást éreztem, és úgy, hogy nem éreztem emiatt lelkifurdalást. Január 12-én hunyt el, és ma temették, talán volt idő megbékélni a gondolattal és belenyugodni a változtathatatlanba. Még vannak pillanatok, amikor ezt is, azt is el szeretném neki mesélni. Még a temetésen is voltak ilyen futó gondolataim... istenem, hát hogy is számolhatnék be neki erről a napról? Hatalmas, havas fenyő alatt, szikrázóan csikorgó téli napon helyezték hamvait örök nyugovóra.

A búcsúztató református pap utolsó mondatai között hangzott el: ki-ki emlékezzen békében arra az időszakra, amit vele, a társaságában tölthetett... így lesz.

Nyugodjék békében.

Túl a tortúrán

Ma egész nap ez ment a fejemben, mert olyan szép...



Túl vagyok a tortúrán! Még persze lesznek utórezgések, de mostmár a hetek óta felgyülemlett idegesség és feszültség oldódik lassan felfele.
Több injekció lett beszúrva még sokkal több helyre, s az, hogy egyiktől-másiktól a könnyem is kijött, ez vele jár, de cseppet sem félemlít, inkább ezer injekció, mint bármi egyéb. A 17 éves korona levarázsolása igen nehezen ment, kicsit már kétségbe is estem, aztán egyszerre csak összejött. Aztán 8 fog csiszolása, többek közt az a fog is, ami egyetlen csiszolásom volt 17 éve, és azért is halogattam oly sokáig a fogorvoshoz menést, mert az volt az etalon. Az ui. borzalmas "élmény" volt. Mondjuk, üzemi fogászaton történt...

Olyan fürgén dolgozott, fúrt-faragott a doki, és olyan szuperül le voltam zsibbadva, hogy sokszor azt sem éreztem, melyik fogamon szorgoskodik. Még a nyeldeklési kényszerem is hátrébb hagyott, igaz, a szívem miatt kapok valami plusz szert a szuriba, meg otthon is vettem be nyugtatót és Daedalont...
Nem tudom, mi segített, de néha már képes voltam nem egyfolytában való reszketésre is.
Egyhuzamban történt az összes csiszolás, és csak a legvégén lehetett öblíteni. Hát, sokáig tiszta vér volt minden, természetesen minden fogam tövénél az ínybőrnek annyi lett, de ez így szokott, ez a legkevesebb.
Utána jött a másik félelmem, a mintavétel. Összesen 4-féle cucc volt - alul-felül, összezárt fogsor külső rész, majd újra felül. Hála jó istennek, nem volt semmiféle öklendezés, pedig ez tőlem hatalmas szó, hiszen minden 2. gyógyszerbevétel és még a saját fogkefém használata is néha azzal jár!
Hatalmas kő esett le, amikor készen lettünk. Maximum 2 óra volt az egész, beleszámítva beinjekciózást, mintavételt is. Mindenféle szempontból minden jobb volt, mint amire számítottam.
Legközelebb csütörtökön kell menni, hálistennek, az rövid idő lesz, és nem kell pontosan időre - valami drótvázat próbálni fel. Remélem, jól sikerültek a minták és nem kell megismételni, azt valahogy nem díjaznám.
Most persze az ezt követő napokért nem irigylem magam, de ez már a saját sebeim nyalogatása a saját fészkemben. Pl. semmit nem ettem ma, és már marhára éhes lennék, viszont még nem érzek poharat, kanalat - annyira el vagyok még mindig zsibbadva.
Aztán persze nem is remélem, hogy 8 lecsiszolt fog közül senki sem fog fájni...
A hideg-meleg... a beszéd... hát elég szörnyű. De a tortúrát túléltem.

Kétéves a Fák, virágok...

Ma kétéves a Fák, virágok, fény és árnyékok c. fotóstopikom. S visszaemlékezem arra az időre, ami kiváltotta belőlem, hogy megnyissam...

Néha elgondolkozom: mi van vajon azzal a harcias (fél)istent játszó emberrel, aki bár nem volt topikgazda, mégis kitúrt néhányunkat egy régebben működő fotóstopikból, ahova rettegve bár, de beóvakodtam, miután hosszas hónapokig csak nézelődtem benne... elég bunkó módon megaláztatott párónkat így vagy úgy. Én hivatalosan nem tagadtattam onnan ki, de vérig sértő, padlóig lekezelő hangnemben osztotta az észt és mószerolt többeket a moderációban, így miután engem is csesztetni kezdett néhány kimoderált társam után, hát megragadtam az alkalmat, hogy magunkat megvédhessem, majd én is leléptem, nem vártam meg, míg kihajíttat... Pedig én kizárólag saját képeket vittem. Nem töltöttem le netről, nem másoltam sehonnan. Nem vagyok profi fotós, de annyira szart sem teszek fel, mint amilyent itt-ott (ott is!) egyik-másik fotózó.

Egy darabig még tüsténkedett és fontoskodott időnként a jeles úriember, aztán "elmúlt" onnan - annyira nem volt nagy kaland számomra, hogy utánanézzek, hova; és nyomozzak, hogy vajon miért is ment el onnan, ha elérte a célját: az új, számára nem kedvelt amatőröket kiüldözte. Tessék, szabad volt a terep és tiszta a levegő, lehetett csodákat alkotni és felpakolni - mégsem volt jó??? Ráadásul meg... időnként eleinte, párhetente felmentem oda bekukkantani... hááát, tisztelet a kivételnek, de amiket időnként láttam... akiket viszont már NEM macerált és moderált ki... hát isten bizony, nem értettem - és mai napig sem, ha eszembe jut! -, nem fogom fel, ha addig élek sem, mi volt a baja speciel velem.

Belehágott néhány ember önérzetébe, kitiltatta onnan pl. szegény D.-t, aki tiszta merő jó szándékkal jelentkezett ott időnként, többnyire saját fotóival... és belekötött olyan formaságokba, hogy köszöngetésekből állunk ki. Na és, ez mindenhol így van! Bele lehet nézni, a köszöngetések azóta is változatlanok... én speciel pedig csak alkalmazkodtam az ottani szokásokhoz! Ezt tapasztaltam: köszönünk és képet felrakunk...

Volt, akit szintén kimoderáltatott, mert nem saját fotókat visz, ám tudja fene, mi történt, az illető a "feloldás" után mégiscsak visszajárt igen hamar. Érteni nem értem, de az emberi lélek bonyolult. Én tutira nem tenném be a lábam oda, ahonnan egyszer - pláne igazságtalanul - kivágtak.

Gondolkoztam a megoldáson, hiszen rengeteg, több ezer  volt a természet-, táj-, műemlék-, alkotásfotóm, érdemesnek tartottam ezt valahol összefogni - így pattant ki fejemből a Fák, virágok... miért is ne lehetne saját fotóstopikom, ahol nem ugathat bele senki, hogy mikor köszönök vagy sem?

Elmondanám, hogy a Fákra is hoztak már csiricsárét, netes, feltunningolt képeket, sőt simán be is vallják - még sincs belőle probléma. Még topikgazda címen sem akarok (fél)istent játszani, nekem nem az a győzelem és öröm, ha nyilvánosan megszégyenítünk - lehetőleg igazságtalanul ráadásul - akárkit az internet jóvoltából. Ezt bárki megteheti. Sőt, van, aki csak így tudja megtenni, mert azt gondolja, leírta nyilvánosan, akkor a "beosztottak" elfogadják mint etalont, tehát X:0 oda, döngöljük padlóba a szerencsétleneket...

Erről ennyit. Így visszagondolva piszok hamar eltelt ez a két év is...

Mikor megnyitottam a Fákat, egyből éreztem: minden megoldódott, ez a lehető legjobb megoldás. Félelem nélkül, örömmel és nyugodtan, igazi kikapcsolódásként kezdtem "belakni" a helyet...

Akkoriban született ez a kispróza:

Csillámkák

A kispróza nem irodalmi alkotásokkal kapcsolatban íródott. Bár akár azokra is asszociálhatnánk, amennyiben nem megfelelő közegben, kellő önbizalomhiánnyal megáldva és félve-rettegve mernénk közzétenni kincsecskéinket; és nem megfelelő ember - ám hatalmas önbizalommal -, túl későn és pláne nem megfelelő hangnemben, modortalanul - mondhatnám: bunkón - aláz le nyilvánosság előtt több félénk, bátortalan próbálkozót, akik esetleg hetekig, hónapokig azt gondolhatták a visszajelzések alapján, hogy jó, amit csinálnak...

Baljós pillanatban került nem megfelelő helyre. Félt is. Reszketve tette az első lépéseket... habozott. Nem tiltakoztak ellene, ezért felbátorodott. Adott magából, gondolt rájuk, túlzott gondossággal válogatta az általa lelkesen összegyűjtött csillámpillanatokat, időt szánt... hogy szépet és jót adhasson.
Kincsecskéi ugyan főleg csak számára értékek, hiszen bármelyikre ránézve csakis neki jelentenek a látványon kívül mást is, de azért buzdították a közel-távol mellette levők, és már akkor is megsimogatták örömpelyhekkel, mikor még bicskával farigcsált... és vadidegenek, más értő tájakon fényes csillaghullással fejezték ki tetszésüket; érdek nélkül, hiszen ők ezáltal nem kerültek előrébb és magasabbra - mindezek valahogy adtak neki egy kis bátorságot ahhoz, hogy megmutathassa másoknak is féltve őrzött csillámkáit.
Itt sem zavarták el, így lassan kezdte szinte jól érezni magát. Sőt, hasonlókkal viszonozták kincsecskéit direkt neki címezve, és figyeltek rá. Már valóban örült, hogy idejött, szinte azt remélhette, hogy ha nincs ott egy ideig, még talán hiányozhatnak is kincsecskéi az ottlevőknek...
De beigazolódott a baljós pillanat sejtelme. Jött valaki, aki a régi idők jogán saját képzelt trónusáról toronymagasságból szemlélhette és bírálhatta, valahol a kifogásolás és az ócsárlás között, szégyenérzet és visszafogottság nélkül a kincsecskehozókat.
Pedig megfelelő alázat nélkül művészet sincs... ez az alapszabály őrá is vonatkozik, csak ő nem tudja. Itt alázatnak nyoma sem volt, és nem szivárványok jöttek abból a magasságból, hanem villámok. Az egyszerű csillámkák nem élhették túl.
De rájuk is virrad új nap. Meglesz a helyük. Ha máshol nem, gazdájuk és a közelállók szívében.

Sopánka

Feszült, idegességgel teli hetek vannak mögöttem és lesznek is még. A jövő hetet mindenesetre szívesen kihagynám az életemből. Ahogy közeledünk az időpont felé - kedd délután 8 fog csiszolása... és mintavétel... broáááá! Órákon át hogyan leszek képes nyitva tartani a képem anélkül, hogy ne nyeldekeljek, ne köhögjek, ne "csukoljak", ne öklendezzek és még folytathatnám, hisz pl. mi a garancia arra, hogy 3 óra hosszán át nem fog rám jönni tüsszögés? -, úgy szorul egyre inkább ökölbe a gyomrom, s belegondolva a zabszempróbát már most sem állnám ki.

A hajnali kelések és fagyos széllel kísért csúszkálások is kiborítóak, és aztán a munkahelyen estig az egész napi küzdelmek, a megfeszített törekvés, hogy tudjak a munkáimra koncentrálni - ott sem lehet kiadni a gőzt. Nálunk nem dívik a magánjellegű diskurancia és pletyózás, na jó, a munkákkal és teendőkkel kapcsolatosan jó néhány nagy poén lemegy nap mint nap, mert munkatársaim mind prímán vannak eleresztve humorérzék szempontjából szerencsére - de nincs pl. még 5-10 perces pletyó sem. Aki hozzánk belép, általában elcsodálkozik, hogy itt feszt dolgozik mindenki... hát igen. Talán a folyamatos és sürgős munka, az akcidens részlegünknél az ügyfelek nagy forgalma miatt van ez így, na meg az is számít, hogy 70%-ban férfikolléga vesz körül, akiknek kisebb észrevételük is nagyobb, mint a divat, a frizurák vagy a sütés-főzés.

A másik az, hogy ha nem kérdeznek, én bizony nem mesélek magamtól, magamról egy szót sem. Nem is szoktak tudni semmit az életemről, vagy csak nagyon kivételesen, ha úgy adódik - 1-2 ember. Bennem reked a gőz, és csak emelgeti a fedőt.

Elment a régi kedves barát is, aki annyira értett a lélekpátyolgatáshoz... az ő temetése lesz csütörtökön például. Igaz, hogy aznap kell majd valami fogpróbára is mennem, de még mindig jobb, hogy nem kedden van szegénynek a temetése, mert ott, bizony, most nagyon konkrét lesz az időpont... Mindenesetre 2 napos csiszolt állapotom nemigen a legjobb alkalom lesz arra, hogy találkozzam a temetésen régi, még mindig nagy (jelentőségben, népességben és terjedelemben egyaránt) munkahelyem szerintem legalább száz jelenlegi vagy volt dolgozójával, köztük sok-sok volt, közeli kollégával, némelyikükkel mai napig tartom a kapcsolatot...

Egyszóval félek, rettegek, szorongok, és mindenütt úgy kell tennem, mintha nem. Mert felnőttként viselkedünk, nem hisztizünk, példát mutatunk, hiszen tudjuk jól, hogy saját jól felfogott érdekünkben csináljuk.

Közben meg, mintha mi sem történne, ha a családban, munkahelyen vagy közeli barátok-ismerősök között ennek gondja, másiknak baja, harmadiknak problémája van, ugyanúgy helytállunk. Istápolunk, tanácsot adunk, biztatunk, vigasztalunk, lelkizünk az ő érdekében. Visszafogjuk magunkat, segítünk szóval és tettel... csak nem terhelek másokat az én nyomorommal? Pedig néha úgy elkezdenék ordítani, hogy rám is figyeljen már valaki!!! Na nem mintha elmehetne helyettem bárki is a tortúrára, megoldani sem tudja senki a problémát, és valóban, tényleg... hát ugyan, mit mondhatna, amit ne tudnék?

Talán ezért is maradok csendben. Egyelőre a keddet kell túlélnem. Utána meg ebben a hidegben a 8, frissen felére köszörült sajgó foggal ellenni valahogy 1 hétig, amikor állítólag kész lesz - és arra semmi garancia, hogy nem fogom felzabálni a gyógyszertárat a fájdalomtól, akár még majd már fedett fogakkal is... Meg aztán speciel a legjobb barátom temetése amúgy is tragikusan sokkoló... és én menjek oda majd töklámpáshoz hasonló fejjel...:(((

Erre is jó ez a blog. Sopánkodtam egy kicsit magamnak, magamban, sajnáltatom magam magammal, kicsit felemeltem a fedőmet.

Hát... az tuti, hogy ez nem az én hetem lesz...

4 éves a Gyöngy

Négyéves a Gyöngyszemek. Szinte elröppent ez az idő. Egyik év a másik után csak úgy szalad, leginkább az évente ismétlődő eseményeken mérem le: hisz' ezt még most csináltuk, ezen most estünk át, ezt most intéztük - már megint kell?

A Gyöngyszemekkel indul minden napom. Nagyon-nagyon indokolt és kevés az olyan nap, amikor nem tudok bejelentkezni, egyszerűen hozzátartozik a hétköznapi hajnalokhoz vagy hétvégi nappalokhoz-estékhez.

Nem pörgős topik, ezért bárki számára követhető, még pár nap kihagyással is bőven utánolvasható, hisz egyrészt fizikai képtelenség folyamatosan ontani rá az áldást, lévén, hogy az embernek ezer más dolga is van, másrészt felesleges is - a mennyiségen nem múlik semmi. Jobban követhető bárki számára, s pont itt látszik meg az az eset, amit olyan sokan elmondtak már, hogy esetenként "a kevesebb több". Csak a magam szerepe szempontjából: bevallom, többre értékelem azt, hogy egységes tipográfiában, ugyanakkor dekoratívan, többször átnézve minden szempontból küldjek el egy hozzászólást, mint hogy lapátoljunk csak a statisztika öröméért - és még így is előfordulhat hiba természetesen. Tartalom és esztétika együtt, ez a lényeg.
Na meg hát nyilván egyértelmű: többször is megkívánná az ember a verselést, ha több ideje lenne rá. De munkahelyen nálunk speciel kizárt, akkor dolgozni kell, olyan nincs, hogy "elvégzem a munkám, miért ne netezhetnék", mert ui. nálunk a munkának "nincs vége". Ha elvégzem, már sorban állnak a következők, egyik sürgősebb, mint a másik. Volt egy időszak, régen, amikor más helyen és lazábban voltunk, akkor meg lehetett tenni munkánk mellett annyira, mint ahogy más óránként kivesz 10 percet vagy cigiszünetet tart stb. - na, ilyen nincs már... és akkor sem volt hivatalos vagy elfogadott.

Bízom benne, még sokáig működik az index, a topik és mi páran, akik időnként, egy apró közösségként ott vagyunk. S hogy nem csak a mi örömünket szolgálja, azt bőven bizonyítja az a tény, hogy számtalan helyre elhordják az itt felrakott dolgokat, és/vagy hivatkoznak a lelőhelyre, a Gyöngy linkjére.

Boldog szülinapot, Gyöngyszemek!

Porszívóóó

Október óta mostanra mégiscsak lett porszívónk.:)) Örülnek a macskáim is!:)

E hónapban nem a jól bevált, sok-sok helyen elfogadott melegétel-utalványunkat kaptuk, nyilvánvalóan vezetői szemmel nézve nyomós ok lehetett rá... hanem tescósat. Aminek csak egyetlen hátránya van: egyelőre sehol a világon nem fogadják el olyan szinten, ahogyan azt eddig pl. én használtam - rendeltetésszerű üzemi étkeztetés címén -, csak a tecsós kajáldában és a mekiknél, burgereknél. Na most, én szeretem a mekit és burgert, de csak olyan 1-2 havi szinten 1-1-szer. A Tescóban viszont megérdeklődtük: bármit vehetünk, ha mellé némi kajaféleséget is veszünk.

Így aztán vettünk egy Zanussi porszívót, csinos, fekete - mert októberben felmondta a szolgálatot az előző, 10 év után. Mivel valószínűleg leégett benne valami, így nem is próbáltuk javíttatni, mert az kb. legalább egy fél új porszívó ára lett volna.

Maradt a kellemes, enyhén szólva is elég viszolyogtató megoldás: mikor már több kettőnél, akkor szőnyegtisztító habot csinálok egy lavór vízben, és dörzsivel átsúrolgatom az egész szőnyeget, négykézláb kúszva-mászva. Nem mondom, rengeteg minden - elsősorban több mázsa macskaszőr - feljön így is, és a tisztaságérzet is megvan általa, ámde a porszívózást szerintem csak nem pótolhatja, legfeljebb frappánsan kiegészítheti.

Úgyhogy mostantól ha üzemi szintű ebédet akarok, akkor üdvözülten rágondolok a porszívóra.:)) Mert mire 10 pótporzsákot is megvettünk hozzá, plusz két sajtos stanglit vagy mifenét, ki is fújt a kajacsekk.

Majd felváltva eszem foodos kisadagot és bolti sajtos rudat - megveszem zsebből; az utalvány, mely cégünk utolsó juttatása, meg majd csak fel lesz használva valamire. Alapjában véve nincs messze a tecsó tőlünk, de ahhoz, sajnos, elég messze van, hogy az 1-2 naponkénti nem kevés és nem könnyű szatyornyi bevásárlásaimat munka után onnan intézzem - kerülő a munkahelytől átszállással, plusz onnan szatyrokkal még két megálló hazáig, félóránként járó buszokkal. Holott mellettünk a Coopban mindent megkapok napi bevásárlást illetően.

Viszont porszívó is csak kellett már, de a fogam csináltatása miatt egyszerűen nem telt volna ilyesmire... egy gonddal kevesebb - amivel meg több, az csak kaja...:)))