Sopánka

Feszült, idegességgel teli hetek vannak mögöttem és lesznek is még. A jövő hetet mindenesetre szívesen kihagynám az életemből. Ahogy közeledünk az időpont felé - kedd délután 8 fog csiszolása... és mintavétel... broáááá! Órákon át hogyan leszek képes nyitva tartani a képem anélkül, hogy ne nyeldekeljek, ne köhögjek, ne "csukoljak", ne öklendezzek és még folytathatnám, hisz pl. mi a garancia arra, hogy 3 óra hosszán át nem fog rám jönni tüsszögés? -, úgy szorul egyre inkább ökölbe a gyomrom, s belegondolva a zabszempróbát már most sem állnám ki.

A hajnali kelések és fagyos széllel kísért csúszkálások is kiborítóak, és aztán a munkahelyen estig az egész napi küzdelmek, a megfeszített törekvés, hogy tudjak a munkáimra koncentrálni - ott sem lehet kiadni a gőzt. Nálunk nem dívik a magánjellegű diskurancia és pletyózás, na jó, a munkákkal és teendőkkel kapcsolatosan jó néhány nagy poén lemegy nap mint nap, mert munkatársaim mind prímán vannak eleresztve humorérzék szempontjából szerencsére - de nincs pl. még 5-10 perces pletyó sem. Aki hozzánk belép, általában elcsodálkozik, hogy itt feszt dolgozik mindenki... hát igen. Talán a folyamatos és sürgős munka, az akcidens részlegünknél az ügyfelek nagy forgalma miatt van ez így, na meg az is számít, hogy 70%-ban férfikolléga vesz körül, akiknek kisebb észrevételük is nagyobb, mint a divat, a frizurák vagy a sütés-főzés.

A másik az, hogy ha nem kérdeznek, én bizony nem mesélek magamtól, magamról egy szót sem. Nem is szoktak tudni semmit az életemről, vagy csak nagyon kivételesen, ha úgy adódik - 1-2 ember. Bennem reked a gőz, és csak emelgeti a fedőt.

Elment a régi kedves barát is, aki annyira értett a lélekpátyolgatáshoz... az ő temetése lesz csütörtökön például. Igaz, hogy aznap kell majd valami fogpróbára is mennem, de még mindig jobb, hogy nem kedden van szegénynek a temetése, mert ott, bizony, most nagyon konkrét lesz az időpont... Mindenesetre 2 napos csiszolt állapotom nemigen a legjobb alkalom lesz arra, hogy találkozzam a temetésen régi, még mindig nagy (jelentőségben, népességben és terjedelemben egyaránt) munkahelyem szerintem legalább száz jelenlegi vagy volt dolgozójával, köztük sok-sok volt, közeli kollégával, némelyikükkel mai napig tartom a kapcsolatot...

Egyszóval félek, rettegek, szorongok, és mindenütt úgy kell tennem, mintha nem. Mert felnőttként viselkedünk, nem hisztizünk, példát mutatunk, hiszen tudjuk jól, hogy saját jól felfogott érdekünkben csináljuk.

Közben meg, mintha mi sem történne, ha a családban, munkahelyen vagy közeli barátok-ismerősök között ennek gondja, másiknak baja, harmadiknak problémája van, ugyanúgy helytállunk. Istápolunk, tanácsot adunk, biztatunk, vigasztalunk, lelkizünk az ő érdekében. Visszafogjuk magunkat, segítünk szóval és tettel... csak nem terhelek másokat az én nyomorommal? Pedig néha úgy elkezdenék ordítani, hogy rám is figyeljen már valaki!!! Na nem mintha elmehetne helyettem bárki is a tortúrára, megoldani sem tudja senki a problémát, és valóban, tényleg... hát ugyan, mit mondhatna, amit ne tudnék?

Talán ezért is maradok csendben. Egyelőre a keddet kell túlélnem. Utána meg ebben a hidegben a 8, frissen felére köszörült sajgó foggal ellenni valahogy 1 hétig, amikor állítólag kész lesz - és arra semmi garancia, hogy nem fogom felzabálni a gyógyszertárat a fájdalomtól, akár még majd már fedett fogakkal is... Meg aztán speciel a legjobb barátom temetése amúgy is tragikusan sokkoló... és én menjek oda majd töklámpáshoz hasonló fejjel...:(((

Erre is jó ez a blog. Sopánkodtam egy kicsit magamnak, magamban, sajnáltatom magam magammal, kicsit felemeltem a fedőmet.

Hát... az tuti, hogy ez nem az én hetem lesz...