Kétéves a Fák, virágok...

Ma kétéves a Fák, virágok, fény és árnyékok c. fotóstopikom. S visszaemlékezem arra az időre, ami kiváltotta belőlem, hogy megnyissam...

Néha elgondolkozom: mi van vajon azzal a harcias (fél)istent játszó emberrel, aki bár nem volt topikgazda, mégis kitúrt néhányunkat egy régebben működő fotóstopikból, ahova rettegve bár, de beóvakodtam, miután hosszas hónapokig csak nézelődtem benne... elég bunkó módon megaláztatott párónkat így vagy úgy. Én hivatalosan nem tagadtattam onnan ki, de vérig sértő, padlóig lekezelő hangnemben osztotta az észt és mószerolt többeket a moderációban, így miután engem is csesztetni kezdett néhány kimoderált társam után, hát megragadtam az alkalmat, hogy magunkat megvédhessem, majd én is leléptem, nem vártam meg, míg kihajíttat... Pedig én kizárólag saját képeket vittem. Nem töltöttem le netről, nem másoltam sehonnan. Nem vagyok profi fotós, de annyira szart sem teszek fel, mint amilyent itt-ott (ott is!) egyik-másik fotózó.

Egy darabig még tüsténkedett és fontoskodott időnként a jeles úriember, aztán "elmúlt" onnan - annyira nem volt nagy kaland számomra, hogy utánanézzek, hova; és nyomozzak, hogy vajon miért is ment el onnan, ha elérte a célját: az új, számára nem kedvelt amatőröket kiüldözte. Tessék, szabad volt a terep és tiszta a levegő, lehetett csodákat alkotni és felpakolni - mégsem volt jó??? Ráadásul meg... időnként eleinte, párhetente felmentem oda bekukkantani... hááát, tisztelet a kivételnek, de amiket időnként láttam... akiket viszont már NEM macerált és moderált ki... hát isten bizony, nem értettem - és mai napig sem, ha eszembe jut! -, nem fogom fel, ha addig élek sem, mi volt a baja speciel velem.

Belehágott néhány ember önérzetébe, kitiltatta onnan pl. szegény D.-t, aki tiszta merő jó szándékkal jelentkezett ott időnként, többnyire saját fotóival... és belekötött olyan formaságokba, hogy köszöngetésekből állunk ki. Na és, ez mindenhol így van! Bele lehet nézni, a köszöngetések azóta is változatlanok... én speciel pedig csak alkalmazkodtam az ottani szokásokhoz! Ezt tapasztaltam: köszönünk és képet felrakunk...

Volt, akit szintén kimoderáltatott, mert nem saját fotókat visz, ám tudja fene, mi történt, az illető a "feloldás" után mégiscsak visszajárt igen hamar. Érteni nem értem, de az emberi lélek bonyolult. Én tutira nem tenném be a lábam oda, ahonnan egyszer - pláne igazságtalanul - kivágtak.

Gondolkoztam a megoldáson, hiszen rengeteg, több ezer  volt a természet-, táj-, műemlék-, alkotásfotóm, érdemesnek tartottam ezt valahol összefogni - így pattant ki fejemből a Fák, virágok... miért is ne lehetne saját fotóstopikom, ahol nem ugathat bele senki, hogy mikor köszönök vagy sem?

Elmondanám, hogy a Fákra is hoztak már csiricsárét, netes, feltunningolt képeket, sőt simán be is vallják - még sincs belőle probléma. Még topikgazda címen sem akarok (fél)istent játszani, nekem nem az a győzelem és öröm, ha nyilvánosan megszégyenítünk - lehetőleg igazságtalanul ráadásul - akárkit az internet jóvoltából. Ezt bárki megteheti. Sőt, van, aki csak így tudja megtenni, mert azt gondolja, leírta nyilvánosan, akkor a "beosztottak" elfogadják mint etalont, tehát X:0 oda, döngöljük padlóba a szerencsétleneket...

Erről ennyit. Így visszagondolva piszok hamar eltelt ez a két év is...

Mikor megnyitottam a Fákat, egyből éreztem: minden megoldódott, ez a lehető legjobb megoldás. Félelem nélkül, örömmel és nyugodtan, igazi kikapcsolódásként kezdtem "belakni" a helyet...

Akkoriban született ez a kispróza:

Csillámkák

A kispróza nem irodalmi alkotásokkal kapcsolatban íródott. Bár akár azokra is asszociálhatnánk, amennyiben nem megfelelő közegben, kellő önbizalomhiánnyal megáldva és félve-rettegve mernénk közzétenni kincsecskéinket; és nem megfelelő ember - ám hatalmas önbizalommal -, túl későn és pláne nem megfelelő hangnemben, modortalanul - mondhatnám: bunkón - aláz le nyilvánosság előtt több félénk, bátortalan próbálkozót, akik esetleg hetekig, hónapokig azt gondolhatták a visszajelzések alapján, hogy jó, amit csinálnak...

Baljós pillanatban került nem megfelelő helyre. Félt is. Reszketve tette az első lépéseket... habozott. Nem tiltakoztak ellene, ezért felbátorodott. Adott magából, gondolt rájuk, túlzott gondossággal válogatta az általa lelkesen összegyűjtött csillámpillanatokat, időt szánt... hogy szépet és jót adhasson.
Kincsecskéi ugyan főleg csak számára értékek, hiszen bármelyikre ránézve csakis neki jelentenek a látványon kívül mást is, de azért buzdították a közel-távol mellette levők, és már akkor is megsimogatták örömpelyhekkel, mikor még bicskával farigcsált... és vadidegenek, más értő tájakon fényes csillaghullással fejezték ki tetszésüket; érdek nélkül, hiszen ők ezáltal nem kerültek előrébb és magasabbra - mindezek valahogy adtak neki egy kis bátorságot ahhoz, hogy megmutathassa másoknak is féltve őrzött csillámkáit.
Itt sem zavarták el, így lassan kezdte szinte jól érezni magát. Sőt, hasonlókkal viszonozták kincsecskéit direkt neki címezve, és figyeltek rá. Már valóban örült, hogy idejött, szinte azt remélhette, hogy ha nincs ott egy ideig, még talán hiányozhatnak is kincsecskéi az ottlevőknek...
De beigazolódott a baljós pillanat sejtelme. Jött valaki, aki a régi idők jogán saját képzelt trónusáról toronymagasságból szemlélhette és bírálhatta, valahol a kifogásolás és az ócsárlás között, szégyenérzet és visszafogottság nélkül a kincsecskehozókat.
Pedig megfelelő alázat nélkül művészet sincs... ez az alapszabály őrá is vonatkozik, csak ő nem tudja. Itt alázatnak nyoma sem volt, és nem szivárványok jöttek abból a magasságból, hanem villámok. Az egyszerű csillámkák nem élhették túl.
De rájuk is virrad új nap. Meglesz a helyük. Ha máshol nem, gazdájuk és a közelállók szívében.