"...most beszélj a hallgatással"

Csöndben állj, Föld és - csodás dal -
most beszélj a hallgatással.
Lámpámat magasra tartva
fényt vetek nagy-nagy utadra.

(Rabindranath Tagore - Kosztolányi Dezső ford.)

Nem lehet feldolgozni, valami döbbenet. Egy ember, akit 35 éve ismerek, aki minket felnőttekként tanított munka mellett, aki hozzásegített bennünket ahhoz, hogy minél zökkenőmentesebb lehessen a gyerekkor és felnőttség közötti átmenet, hogy minél könnyebben beletanulhassunk a felnőtt dolgozók életének írott és íratlan szabályaiba, aki nagyon kedves régi barátom és emlékem maradt akkor is, amikor már nem dolgozott köztünk, és akivel még nincs egy éve, hogy újra intenzíven felvettük az internet áldása által a kapcsolatot - egyszer csak nincs többé.

Tudtam, hogy méltatlanul nehéz kereszteket rakott rá az élet, és ő ezek ellenére túlélő volt. Túlélt egyenként is végzetes betegségeket, imádott édesanyja halálát, válásokat és csalódásokat, túlélte a legnagyobb szörnyűséget, mit ember elviselhet: saját lánya halálát is (mely, mivel még egy éve sem történt, tudom, halála napjáig nem dolgozhatta fel), az utolsó stroke-ja után újra tanult írni, mozogni, gépelni... bottal járt, de büszke volt rá, hogy ellátja saját magát - és az élet egyre csak rakta rá megpróbáltatásait...

Május elején talált meg csodálattal vegyes hitetlenkedéssel és szeretettel a verseimen keresztül, s azóta a vele való kapcsolat szinte mindennapjaimhoz tartozott. Intenzív lelki kapocs éledt újra köztünk az eleinte szinte napi, majd heti jó néhány levélváltás által. Az igen terjedelmes levelezések útján mintha be akartuk volna pótolni a hiányzó 33 év történéseinek megéléseiről való kölcsönös beszámolást. Néhány közös ismerősünkkel is sikerült felvennie a kapcsolatot, s ez gondolatom szerint legalább kicsit enyhítette állandó fájdalmait és napjai egyformaságát.

Szerencsére idősebbik lányával egy városban élt, így ha szüksége volt segítségre, nem volt egyedül.

December 16-án kaptam tőle az utolsó, tökéletesen szabatos és a tőle megszokott hibátlanságú levelet, amelyben pár sorban leírta - mint utólag kiderült, végzetes - balesetét, és hogy valószínűleg kórházban köt ki és elképzelhető, hogy sokáig nem fog tudni írni, mindezek után boldog ünnepeket és új évet kívánt, s hogy reméli, nem ez a levele lesz az utolsó... de legyek nagyon boldog...

Január első napjaiban értesültem közös ismerősünk által arról, hogy két műtéten esett át, csigolyája tört, és a telefont is a veje tartotta a füléhez, úgy tudott valamennyire beszélni vele. Én nem akartam és nem is mertem ilyen állapotban zavarni őt.

Mikor 13-án hajnalban megláttam közös volt kolléganőnk előző éjjel írt rövid, döbbent levelét a halálhírével, nem akartam elhinni. És még most is mindennap az van bennem, hogy erről is akarok írni neki, meg arról is...

Ami ebben a bánatban némi enyhüléssel tölt el, az az, hogy kérésére mindkét könyvemet el tudtam neki időben küldeni - a második elkészültét és megszületését együtt izgulta végig velem a múlt nyáron -, és tudom, ezzel fantasztikus örömet okozhattam neki. Névnapomra ő is elküldte nemcsak írásbeli levelét az évtizedek múltán is nagyon jól ismert, becses kézírással, hanem valóban egyedi ötletként egy magnókazettán a gondolatait, a hangját - egy kis walkmannel, hogy meg is tudjam hallgatni...

Még dolga lett volna itt, még tudott volna örömet szerezni jó pár embernek, családjának...

Legkisebb unokája születését sem érhette már meg, bár az örömöt legalább igen, amikor értesült a bekövetkezendő eseményről.

Nekem pedig... hiányzanak a levelei, hiányzanak csendes, szerény beszámolói és kicsit sem csak udvariasságból történő érdeklődései rólam, családomról, munkámról, a történésekről, a versekről... Hiányzik biztatása, meggyőzése úgy a verselésemhez, egészségügyi bajaimhoz, munkámhoz, mint tapintatos tanácsai családi problémáimhoz.

Hiányzik a nehéz napok túléléséhez... hiányzik. Soha nem felejtem el.

Már nem szenved, már egész biztosan nem fáj neki semmi. Megérdemli, hogy pihenjen...

Élt 72 évet.

"Minden élet csak ennyi? Az ember akar valamit, építget, rakosgat, törekszik erre-arra… aztán vége."

"Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen."

"Sűrűn álltak a csillagok az égen és pislogtak, mintha megannyi szem lett volna, mely a földet nézi. (...) Szemek azok, megholt emberek szemei, kik visszatekintenek arra, ami kedves volt nekik ebben az életben. S valahányszor egy ember meghal idelent, egy csillaggal több gyúl ki odafönt s valahányszor egy ember születik, egy csillag elszalad a földre."

Wass Albert

Régi kedves barátom, nyugodj békében.