Segítség, árvíz!

Hirtelen - sajnos - megszaporodtak ezek a listák; van, hogy egy nap alatt többet is aláírok. Így, e-mailben továbbküldjük, a listák és nevek egyre szaporodnak. Társasoldalak is beszálltak, lehet csatlakozni. Viszont az ötlet szerintem nem rossz, sőt! Az a rengeteg - mezei embernek szinte felfoghatatlan mennyiségű - pénz, ami elmegy a tűzijátékokra, sok-sok szerencsétlen embernek, családnak segítene kimászni valahogy a bajból.

Sokan vélekednek úgy, hogy "úgysem szeretik a tűzijátékot" - nos, én szeretem, de itt most szerintem abszolút nem erről van szó, még csak el sem gondolkodom, itt habozás nélkül simán dönthető a kérdés, a fontossági sorrend. Sokkal nagyobb, fontosabb dolgokról is lemondana itt az ember, azt hiszem, nemhogy egy pár perces vagy negyedórás látványról. Nem hiszem, hogy lenne jóérzésű ember, akinél ez problémát, egyáltalán kérdést okozna!
Nekem érkezett már Ökumenikus Szolgálattól is levél és csekk, habozás nélkül feladtam összeget vele. Mivel mindig vannak, akik azzal hárítanak, hogy "miből adjak, nekem sincs"; jelzem, ehhez sem kell Krőzusnak lenni, én is hónapról hónapra, mezei alkalmazottként élek, egykeresős "családként" létezünk. Hanem ilyenkor (is) megszólal az emberben valami, a segíteni akarás, az összefogás, egyáltalán, hogy emberek vagyunk, s a szerencsétlenek helyében lenni nem ezerszer, de milliószor rosszabb lenne, mint most nekünk lemondani pár dologról!
Volt már kifejezetten az árvízkárosultak javára szervezett gyűjtés a templomunkban, úgy vettem észre, nemcsak én, más is komolyan vette: adakozunk, még ha a hatalmas tragédiákban ezek cseppek is a tengerben, az a lényeg, hogy megszülessenek ezek a cseppek! De felhívható - és valószínűleg tesszük is sokan - az 1752 is, ahol a Vöröskereszt végez villámgyűjtést...

Segítség - egyszerűen

SZIASZTOK!

SEGÍTSÜNK AZ ÁRVÍZKÁROSULTAKNAK !!!

Mondjunk le augusztus 20-án a tűzijátékról, az árvízkárosultak megsegítésére!
Nekünk csak látvány, nekik az élet.
A múló látvány helyett maradandó, életre szóló segítség !
Egyetértesz?
Menjen ez a lista körbe egész MAGYARORSZÁGON!
Klikkelj a "Továbbítás"-ra, írd a neved a lista végére, és küldd el minél több ismerősödnek!

Noé - támogatás: Héra, Panino, Okulláré

Ismét van 3 virtuális örökbe fogadott támogatottam, mert míg egy kis lehetőség is van rá, meg sem tudok lenni a hűséges kutyaszemek tulajdonosainak legalább ilyen fokon való segítése nélkül.

Név: Héra
Nem: szuka
Született: 2003. 01. 01.
Bekerült: 2010. 01. 04.

Virtuális örökbefogadás: 

Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány 

Héra egy kuvasz keverék szuka, akinek 2008-as oltási biléta van a nyakörvén. XVI. kerületben találták.

* * * * * * * * * * * * * * * *

Név: Panino
Nem: kan
Született: 2007. 01. 01.
Bekerült: 2009. 12. 13.

Virtuális örökbefogadás: 

Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány



Paninót a XVII. kerületből mentettük egy régóta nem lakott, elhagyatott területről. A lába be volt dagadva, de a gyógyszeres kezelés hatására jól gyógyult. Hatalmas termetű labradorkeverék, azaz Labrador XXL :). Szukákkal jól kijön, de az ételét félti, kanok mellé nem javasoljuk. Emberekkel nagyon kedves.

* * * * * * * * * * * * * * * *

Név: Okulláré
Nem: kan
Született: 2006. 01. 01.
Bekerült: 2008. 10. 27.

Virtuális örökbefogadás: 

Jelenlegi támogatója: Bűvössárkány



2006-os születésű keverék kan kutyus. 2008. október 27-én került be hozzánk, Gyálon találták. Kisebb sérülések, sebek voltak rajta.
Szukákkal, kanokkal egyaránt tökéletesen kijön, kerüli a konfliktusokat. Lakásban és kertben is tartható. Ismeretlen emberekkel eleinte bizalmatlan, de aki elnyeri a bizalmát, azzal nincs probléma. Aki el szeretné vinni, előtte néhány hétig látogassa, ismerkedjen meg vele. Rendkívül okos, tanulékony, figyelmes, jó természetű kutya.


(Forrás: A fotók és a barna színű szöveg a Noé honlapjáról)

Vekeri-tó

A Vekeri-tó Debrecentől nagyjából 8-10 km-nyire van, attól függ, hogy a városközpontból vagy a Tócósból nézzük-e a távolságot. Jellegzetes nyírségi táj ez, futóhomokdombokkal, tavakkal, erekkel, homoki tölgyesekkel, rétekkel öleli félkörívbe a város keleti szélét. Az itteniek kedvelt pihenőközpontja az 52 hektárnyi terület, melyből 12 hektár vízfelület.

Erdőspuszta területén - melyhez hozzátartozik Bánk, a Fancsikai-tavak, a Hármashegyalja - több kilátó áll - régebben 5-6-ot is megszámoltunk és "megmásztunk", mára nem tudom biztosan, legalább kétszer leégett pl. a legnagyobb, sajnos, látni is sikerült a szenes maradványokat... hogy helyrehozták-e utoljára, még nem láttam. E kilátókról gyönyörködhetünk Erdőspusztában. Értékes növény- és állatvilága miatt természetvédelmi környezet.

A 70-es évek elején kezdték tudatosan alakítani a tájrészt, emlékszem, én is 76-ban jártam ott először, akkori munkahelyi közösségemmel. Vannak, akik szinte heti rendszerességgel oda járnak, bár most éppen nem a virágkorát éli a hely, eléggé lepusztult a szolgáltatás, mindenesetre volt már ennél fényesebb korszaka is a kirándulóközpontnak.

Többször is ellátogattunk arra, emlékszem, biciklitúrák alkalmával, szintén kisebb munkahelyi csapattal, ahol napoztunk a fancsikai tavaknál, szalonnát sütöttünk, csápoltuk a szúnyogokat.

Aztán jártunk arra később, gyerekeim kiskorában, bő évtizedes autós időszakban, igen sűrűn, ekkor évente többször is. Télen a vastagra fagyott tavakon csúszkáltunk, volt, hogy gyönyörű szikrázó napsütésben, szilveszter napján mentünk ki, fantasztikusan jólesett a séta a ropogó hóban - nekünk akkor ez volt az óévbúcsúztató, nem pedig holmi buli.

A Vekeri-tavon csónakáztunk sokat, így jártuk be a nagy kiterjedésű, ám nem kerek tó mindenféle kanyarulatát - füzek alatt, híd alatt -, ragyogóan lehetett közben fotózni a tájat. A csónakház körül akkoriban szolgáltatások egész hosszú sora állt a parton, és 90 körül szinte hemzsegett a nép egy-egy hétvégén; alig lehetett helyet találni a már leteregetett pokrócok között, ha az ember kicsit ücsörögni vagy napozni akart.

Manapság is előfordul, hogy véletlenül eljutok arra, ha valami autós ismerősnek eszébe jut, hogy mászkáljunk, fotózzunk ott egyet, nézzünk körül. Tavaly is így jutottam el - az ember ilyenkor jókat nosztalgiázik és időnként déja-vu érzése van...

Fáradtság

Ma este megtörtént az, ami velem szökőévben egyszer fordulhat elő: péntek esti hazavánszorgás, bevásárlás, majd itthon macskaetetések, almozások, némi - evés közben átnézett, ám alig látott - újság olvasási küzdelmei után (nem láttam jól) azt gondoltam: "egy picit ledőlök". Úgy húzott az ágy, hogy nem bírtam ellenállni.

És aztán Honesty "nyikkantott" valamit, arra eszméltem. Azt sem tudtam, mi van most... éjszaka vagy reggel? 3/4 11 lett közben. Lassan visszatért a fejembe a dátum, a péntek este elméleti öröme, meg a bűntudat, hogy elcsesztem pár órát, mikor pedig azalatt mennyi mindent csinálhattam volna!

Sokkal jobban viszont nem lettem, valami általános kimerültség, gyengeség van rajtam. Megágyaztam és kimentem fürödni. Közben lassacskán visszatért az agyamba, hogy volt egy vonalas telefon, míg aludtam, oda is másztam, és keresztanyámmal "csevegtem" legalább félórát. Azonkívül azonban, hogy megköszönte a mosott ruhákat, semmire nem emlékszem a "beszélgetésből", szerintem ő mesélte a napját, én meg helyeseltem és hümmögtem. Ezután visszamásztam elnyúlni. Kicsit később beugrott, hogy sms-em is volt közben, fiam írt, hogy későn jön. Még válaszoltam is, hogy "oké, pussz". Mindezt így "alvajártan" cselekedve. Ezek szerint mégiscsak csináltam valamit.

Hogy ki tud az ember purcanni, mire eljön a hétvége! Vagy ez a korral jár? Azért félelmetes. Én, aki mindig úgy figyelek rá és igyekszem 200%-osan kihasználni, értelmesen, praktikusan a szabad perceket, netán órákat... velem is előfordulhat, úgy látszik, hogy kitol velem a szervezetem...

Péntek este

Megszelídült kavicsok
morcognak talpam alatt,
ahogy haladok óvatosan.
Utamon tavaszi szellő
frissíti langyosan
megviselt tudatomat,
szemem tükrén a gondfelhők
is megjuhászodnak...
béke van, otthon és nyugalom...
vége a hétköznapoknak.


Kimerültség

Ha egy zűrös, munkában eltelt
nehéz hét után
beülsz egy tanfolyamra, mit
nem is te akartál...
harminc fokban - mert beiskoláztak...
- egy június végi péntek délután
ott ülsz érdekes mintákkal
túlrajzolt arccal -
de már meg sem próbálod
vésővel-kalapáccsal
bizonygatni, mennyire megfelelsz,
foggal-körömmel megérteni,
s értékelni, mennyire jó ez neked...
csak a túlélés, mi motivál
s a hátsó óhaj, mi dominál,
hogy "úristen, legyen végre vége már
ennek a hétnek,
s hadd örüljek csak pusztán
a kevéske ténynek,
hogy még lélegzem tán
és úgy tűnik, élek"...


Megnyugvás

Ránk zuhan feketén
az éj sötét leple,
szempilláink' nem tartja fenn
már az éles elme,
pusztán az akarat...
gyűrött az arc
és lassú a gondolat.
Gyűjtsük össze a béke morzsáit,
fényesítsük sorra a nap kincseit,
béleljük ki álmaink melegágyait,
s ha majd lábujjhegyen oson a hajnal,
terítsünk tiszta abroszt
az új naphoz.

Újra a Margitsziget...

Még amivel az előző részt kipótolnám: első élményem a Margitszigetről, a többiről is említés, végül néhány vers az utóbbi évek margitszigeti élményei kapcsán, és persze képek...

Amúgy először 16 évesen vetődtem oda, amikor a gimi nyári szüneteiben anyukám dolgozójában lehettem adminisztrátor - mindez 3 éven keresztül! -, egyik ott dolgozó 23 éves lány "elkért" anyukámtól, hogy engedjen el vele Pestre 1 napra. Emlékszem, a hajnali vonathoz vitt ki apukám biciklivel, ahol találkoztunk Icával. Nagy és addig ismeretlen izgalom volt ez számomra: szülők és osztályfőnök stb. nélkül utazom "nagylány" barátnőmmel Pestre... Ha anyám rá mert bízni, én is totálisan bíztam benne...

Akkor még majd' 4 órát ment Pestre a vonat... a Nyugatinál a mosdóban kimostuk a csipát, emberi formába vágtuk magunkat, és egész nap csak mentünk és mentünk...

Ott kaptam ízelítőt először földalattiból, metróból, mozgólépcsőből, s gyorstalpalón bejártuk a város néhány - mert ugye, csak néhány fér bele egy napba - nevezetességét. Sétáltunk a Várban, a Halászbástyán, Gellérthegyen, voltunk a Városligetben, a Váci utcai sétálóutcában, a belvárosban pár butikban elköltöttem az akkori párszáz Ft havi fizetésem... nem felejtem el a buggyos ujjú, gumírozott derekú narancssárga blúzt, a piros kis lakktáskát... aztán jártunk az Állatkertben, Vidámparkban, a János-hegyen, libegőztünk is, és bizony, már szürkületben mentünk ki a Margitszigetre, mert hogy azt nem lehet kihagyni! Eléggé félelmetes is lehetett ez azért a mai eszemmel visszagondolva, ám én, nem tudom, miért, 23 éves "felnőtt" barátnőmben úgy megbíztam, hogy nem féltem egy cseppet sem. Akkorról végül is a centenáriumi emlékműtől eltekintve nem sok minden maradt meg bennem a Margitszigetről, de jólesett az egész napos melegben szinte észrevétlen rohanás után az enyhe esti séta. Arra sem emlékszem, fagyin kívül ettünk-e valamit egész nap... valamit biztosan ehettünk tán...

Máig sem értem, hogy férhetett bele mindez egyetlen napba... Igaz, hogy most maga az állatkert egy nap, nemkülönben az volt a vidámpark is, amikor gyerekeimmel jártunk ott sok évvel később, és a többi sem semmi... Akkor még éjszaka is jártak a vonatok, és mi az utolsóval jöttünk haza valami hajnali 4 óra felé Debrecenbe érve... szóval ez volt életem első pesti élménye.

Azután jártam ott a nászutamkor, mert 2 hétre budapesti nyomdászüdülő-beli beutalót kaptunk februárban. A Dániel úton üdültünk, és onnan jártunk el nap mint nap felfedezni kies fővárosunkat... Egy téli Margitsziget megint egészen más.

Valamint voltunk ott akkor is, mikor gyerekeim 5 és 9 évesek voltak, akkor vettünk ki a hárshegyi kempingben egy 4 ágyas faházat, ott voltunk egy hétig, és onnan jártunk el nap mint nap nagy-nagy felfedező utakra, nos, akkor is jártunk a Margitszigeten, és bringóhintóztunk is, amit, bevallom őszintén, nemcsak a gyerekek élveztek nagyon.:)

És aztán az utóbbi 3 év alatt már kétszer is bejártuk a Margitszigetet, kettesben a kedvessel. Ez megint egészen másfajta, új felfedezés volt. Különben is az ember teljesen más szemmel lát mindent felnőtt korban. Megtanulja felfedezni az apró örömöket. Kialakul egyénisége, lesznek kedvtelései, amelyeknek gyermekmódon örülve hódol - mint pl. a fotózás. Ez utóbbi két margitszigeti úton fedeztem fel igazán annak lényegét... a csodáját. A műemlékeit, a fáit. A csodálatos, nyugalmas, békés, szeretetteli séták gondtalan örömét, minden pici virágot és minden óriási fát. A vizet, a leveleket, a lepkéket, a bogarakat, a virágokat... s megtaláltuk a szivárványt is a szökőkút vízsugaraiban!

Sőt, harmadjára is voltunk a kedvessel tavaly, csak akkor célirányosan, este a szabadtéri színpadon néztük meg Loreena McKennitt koncertjét, szakadó esős, több órás késésű kezdettel - s ez is mai napig nagyszerű élmény, nem adnám semmiért.

Szabálytalan séta

Sétálunk.
A nyár még csak belépett
a színpadra, épp csak elhúzták függönyét…
lágy szellő esedez arcunk hűsítéséért.

Megyünk szótlanul, kezem a kezedben,
néha rám mosolyogsz, gondtalan, kedvesen,
s nem bántjuk a virágzó lélek díszeit,
eljátsszuk, hogy nem vár megoldásra itt
semmilyen probléma, hisz nincs…

A dolgunk, hogy azt érezzük, ami van,
a jövő majd elrendeződik, súlytalan
bár jól tudjuk, nincs olyan, mit helyettünk bárki
megoldhatna, mégis e percben nem fontos semmi,
s ami kilátástalan, az csak a jövő, de mi

a jelenben járunk.
A Margitsziget hatalmas fehér törzsű fái
szerencsére nem is hagyják előcibálni
a kérdést: meddig lesz így és milyen értelme van
a jelennek, ha nem tudjuk, mi lesz majd holnap.

Most itt vagy velem, itt vagyok veled
tündöklünk, nyugalom van,
nem félsz és nem félek,
s talán ez itt a lényeg.

A városba érve
a jövő kérdése
már csak átfutó pillanat,
mit lezár a tűzfalakról lecsüngő
bíborszín alkonyat.

Egyszer...

Egyszer megnézzük,
ott van-e még a szigeten
a fehér törzsű óriás,
évszázados mesefa, annak
hatalmas, vízszintbe hajló,
ölnyi vastag ága...

Egyszer megnézzük
ott van-e még égő szívbe
írott két név s vajon
sugároznak-e oly fénylőn
szeretve és féltve, az idő,
viharok dacára...

Egyszer megnézzük,
s ha megkopott az írás ott,
azt újra megerősítjük,
csendben szívünkbe írjuk,
hogy Te és én... e percet
nem vártuk hiába.

Margitsziget

Újra bejártuk,
e hely szinte már sajátunk.
Nem kérdeztelek,
csak rám néztél, s adtad
az alkoholos filcet...
Jelek, betűk, melyeket a viharok
az elmúlt idők alatt lemostak,
semmissé tettek, s lettek
helyettük újak s még újabbak -
a véletlenszerűn kapcsolódó,
az idő sodrásában találkozó,
épp összetartozó nevek
újra megerősítést nyertek.
Hiszem, a sokszáz éves óriásfa
majd akkor is ott áll,
ha mosolyunk már rég
elporladtan álmodja
egymástól távol tündérálmát,
ha érintéseinket réges-rég
tarka pillangók hordták szerteszét
szárnyuk hímporán, s e csodaszép
szivárványszín lepkék
egyszer találkoznak még...
s feldereng sok emlék
ennél a fánál
talán.

Margitsziget

Szeretem a Margitszigetet. Olyan, mint egy csodálatos kis ékszer. Nyúlánk testét körbefonja a Duna, ahogy haladunk beljebb, balról a budai, jobbról a pesti rész... Az ember, ha maga mögött akarja tudni kissé a poros, zsúfolt, nyüzsgő város zaját, seperc alatt ott is lehet.
S addig, amíg bejárja, számtalan csoda van, aminek segítségével percről percre szellőztetheti a fejét, szabadulhat negatív gondolatoktól.

Budapest XIII. kerületéhez tartozó városrész, mint megtudtam és megmaradt bennem érdekességként, mintegy 1 fő állandó lakossal... vajon ki az, aki ott lakik? És hol?

Nevét a XIV. században kapta IV. Béla király lányáról, Árpád-házi Margit hercegnőről, aki apja tatárjáráshoz kötődő fogadalmához híven a Domonkos-rendi apácakolostorban élt.

Szép nagy területen találhatók meg a Domonkos-rendi kolostor romjai, valamint itt van a premontrei templom a XII. századból, zenélő kút, a sziget óriás tölgyfái, platánjai... és számtalan híres ember szobra kíséri végig az utakat. Van mini állatkert, japánkert, tavak, szökőkutak, s a szállodák sora. Itt van a szabadtéri színpad is, ahol tavaly ilyenkortájt láthattuk Loreena McKennitt koncertjét...

Jelenetek egy házasságból

Kedves barátom levele kapcsán eszembe jutott a svéd filmek világa, közte egy olyan filmmel, amit én akkoriban lezsibbasztó hatással éltem át: ez az Ingmar Bergman rendezte Jelenetek egy házasságból című film Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével. Azt hiszem, mozifilm is készült belőle, én viszont talán 4 (vagy 6?)  részben láttam a tv-ben; késői órákban vetítették nálunk, talán úgy a 80-as körüli években, pontosan már nem tudom.

Fiatal voltam és a jelenlegi állapothoz képest bőven tapasztalatlan, új házas, azt hiszem, irdatlan pofonként hatott a film olyan szempontból, hogy mi is az igazi lelki "övön aluli" ütés, a katasztrófa, az évtizeden keresztül csodálatosnak hitt - és mindenki által fantasztikusnak látott - házasság s vele együtt egy egész, teljesnek, boldognak hitt emberi élet hirtelen, totális összeomlása, s az akkori padló-állapotból való ön-felküszködése az embernek.

Szinte féltem létezni utána, predesztináltnak éreztem a házasság intézményét, s az "úgy sem sikerül, úgy sem lesz jó" gondolatokat mindenáron megelőzni próbáltam azzal, hogy mindent úgy csináltam, hogy bennem aztán hibát ne találjanak, tökéleteset akartam, még annak árán is, hogy én nem vagyok boldog.

Mert hogy "azt a virágot szagoljuk, amit leszakítottunk" - mondták a régiek -, a házasság által. Baromira meg akartam felelni mindenki, bárki szemszögéből, hogy énrajtam ugyan ne múljon egyetlen rossz házasság sem! Mindegy, hogy bukásra volt ítélve, és ha nem látom ezt a filmet, talán egyszerűbben és könnyebben szabadulok tőle, még mielőtt még nehezebb lett volna... én megpróbáltam menteni, éveken keresztül; de homokba dugva a fejem, akkor is tudtam magamban belül, hogy érdemtelenül és hiába. Ez, úgymond - és ma már tisztán látom -, tök felesleges volt... a magam teljes önfeláldozása, énemet felülmúló alkalmazkodás, olykor lealacsonyodás, végtelenségig megalázkodás. Annak ellenére, hogy nem sokat, de azt mindet én vittem ebbe a szerencsétlen közös életbe, mégis fizettem, bőven és a tolerancián irgalmatlanul túl, amikor már látszott, hogy semmi esély a mentésre, a jobbra. Fizettem, hogy megszabaduljak kínos-keservesen. Felesleges volt 10 évig tűrni lelki terrort és bármit. Véges az emberi élet itt a földön, s ha 6-8 évet meddőn hagyunk kárba és boldogtalanságba veszni, amikor pedig nem lenne muszáj - az vétek és bűn.

Nem sikerült nekem sem. Marianne legalább 10 évig boldog volt és biztonságban, megbecsülésben élte azt a 10 évet. Én pedig csak küzdöttem, mint mókus a kerékben, vagy mint Szakács Béla mondja: disznó a jégen.

Később könyvben is olvastam a filmet, s akkor is hatott rám rendesen.
A történetben a pár a különböző lelki traumák és párkapcsolatok után-közben befejezésként, idősödő emberpárként éppen titkos találkán vannak egymással... a film alapján ezt szinte meg lehetett volna jósolni az elején, hiszen ők azért valóban szerették egymást. De valójában csak maga a távolság tudta annyi év után is életben tartani a kapcsolatukat, a távolság tartotta életben a szeretetet, a megértést, az empátiát, a toleranciát, amelyek által kölcsönösen el tudták fogadni egymást annyi év után is - akár emberként, akár titkos szeretőkként; annyi gyarlóság és buktató, visszafordíthatatlan és néha szégyenletes kudarc után.

Számomra kemény film volt, leányábrándtipró, mélyen valóságos.

* * * * * * * * * * * * * *

Rég volt és nem volt szép

Megbújva kerülöm villám-tekinteted,
ha már nem nézel szelíden,
kormos szavaid szürkére sikálnám,
ha már nem maradhatnak fehéren.

Ordításodra csendben felelni,
ha már a csend téged provokál,
nyugalom lenne nekem is fontosabb
ennél a pokoli hangulatnál.

Nem csaltam-hazudtam, nem ártottam,
őrület lángja mégis meg-megcsillan
szemedben, s ijesztő, egyben érthetetlen,
ez az indulat megfejthetetlen.

Már látom a szálat, mely bennünket összeköt –
foszlani, szakadni, s azt hittük, örök –
de fénye hamvad, ereje lankad. Lassan a múlté…
mindaz, mi szép volt, az enyészeté.

Bírod még?

Kemény a tél most, mint az életem
Naponta érzem átfagyott keresztem
Reggelenként jeges markok szorítják szívem,
Vörös tűzkönnyek égetik szemem
       S az ólmos ködfátyol mögül mintha
       gúnyolódna egy hang:
            - Bírod még?

Ha éjjel zörget az északi szél
(Már egész megszokott, mint ez a tél.)
Előre félek az álmoktól, a másnaptól,
Újrakezdeni megint, míg utol
      nem ér egy fáradhatatlan, komor,
      cinikus, baljós hang:
            - Bírod még?

Újra és újra kezdem, mert muszáj
És szidom magam, amiért úgy fáj
De nem szólhatok róla, nagyon hosszú volna
Megértetni bárkivel azt, miért is szólna
      hozzám - szerintem - egy ellenséges,
      fekete árnyék-hang:
            - Bírod még?