A szív hídjai

"A felnőtt testvérpár édesanyjuk halála után hazaérkezik Madison Countyba. Döbbenten értesülnek anyjuk végakaratából arról, hogy nem az édesapjuk mellé kívánja temettetni magát, hanem úgy rendelkezett, hogy hamvait vessék a híd alatti patak vizébe. A hagyatékot rendezgetve különös, szívszorító történetre derül fény. Évekkel korábban, 1965-ben, Francesca férje és gyerekei egy távoli vásárra utaztak. Ezalatt egy idegen férfi vetődött a farmra, és útbaigazítást kért a nőtől: a közeli Rosamunde-hídat kellett lefotóznia a National Geographic magazin részére. Francesca felajánlotta, hogy megmutatja a hídhoz vezető utat. Beszélgetésbe elegyedtek, s a romantikus, más életről ábrándozó asszonyban mély vonzalom ébredt a fotós iránt. A rövidke négy nap alatt, amit együtt töltöttek, Francesca élete legnagyobb szenvedélyét élte át, amelynek történetét naplójában írta meg. Az azóta elhunyt fotós, Robert Kincaid hamvait a vízbe szórták a Rosamunde-hídnál, ahogyan azt évekkel később a testvérek anyja is kéri a végakaratában. Gyermekei a feltárult szerelmi történeten megrendülve súlyos döntés elé kerülnek: temessék-e anyjukat az édesapjuk mellé, ahogyan eredetileg a család tervezte, vagy tartsák tiszteletben utolsó akaratát, és végső hűségét élete nagy szerelméhez." (Port.hu)

Tudtam, hogy egyszer írnom kell erről...

Egy szívszorítóan szépséges filmélményem: A szív hídjai - Clint Eastwood rendezésében és férfi főszerepében, női párját Meryl Streep játszotta. Emlékszem, mit összevissza hajtottam, míg úgy 8-10 éve fel tudtam venni videóra, s ha volt egy kicsit több szabadidőm annál, mint amennyi nem szokott lenni, és a hangulatom is olyan volt, évente akár többször is megnéztem. Mára már dvd-n is megvan, szerencsére; és számomra megunhatatlan a hangulata, kisugárzása, az, ahogy meg tudja érinteni a szeretetre, jobbra, másabbra, új varázsra vágyó lelkeket.

Pedig Francesca alapjaiban jó házasságban, meghitt családi légkörben élte napról napra, évről évre megszokott, szelíd, szorgalmas, kötelességtudó háziasszonyi szerepét; s úgy tűnt, ő ebbe teljes mértékben bele is nyugodott; nem tudott arról, hogy vágyna valami másra, valami szépre, újra, izgalmasra - egy mindent felforgató, egész további életét meghatározó érzésre. Nem tudta, hogy addigi élete csak töredéke annak a mindent felemésztő, hatalmas erővel rátörő, felébresztő érzelemhullámnak, s amit 4 nap alatt képes volt megkapni az élettől, annak emléke végigkísérte haláláig őt, melyből az a  4 nap, időben kevéssége ellenére erőt, bizonyságot, hitet, kitartást adott neki még évtizedekig. Honnan is sejthette volna...

Hátha még úgy nézi az ember ezt a filmet, hogy nincs mögötte semmilyen szempontból támasz, sőt, zsarnokság, boldogtalanság, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság uralkodik mindennapjain. Amikor esetleg olyan "társ" van a háttérben, aki nélkül magányában is boldogabb lehetne. Boldogabb, mert a lelke szabad lehetne... s ez olykor felülír rengeteg mindent. Az ember néha akár egy sátorban boldogabb lehet, mint egy saját villában; egy nevenincs erdei sétán, mint egy déltengeri utazáson - ha az van mellette, aki kell, hogy legyen. Közös hullámhosszon, az igazi testi-lelki társ...

De egy, amúgy teljesen szokványosan jó házasságban a kötelességtudat, a megfellebbezhetetlen és kikerülhetetlen lelkifurdalás, a családanyaként és tisztes feleségként való helytállás, s a várható társadalmi előítéletek lehetetlenné teszik a folytatást... s én ezt is teljes mértékben meg tudtam érteni...

Eltemetni magában ezt a fantasztikus csodát, és a 4 tökéletes nap emlékeiből merítve energiát, az által élni "normálisan" az utolsó percig... mekkora önmegtagadás, belenyugvás, lemondás, lelki fájdalom és erő kellett ehhez!

Mai napig csodásnak tartom a rendezést és a szereplők szerintem hibátlan, teljes hitelességét. Nálam magasan a léc fölötti (elvárási átlag) ez a film...

Jelenetek egy házasságból

Kedves barátom levele kapcsán eszembe jutott a svéd filmek világa, közte egy olyan filmmel, amit én akkoriban lezsibbasztó hatással éltem át: ez az Ingmar Bergman rendezte Jelenetek egy házasságból című film Liv Ullmann és Erland Josephson főszereplésével. Azt hiszem, mozifilm is készült belőle, én viszont talán 4 (vagy 6?)  részben láttam a tv-ben; késői órákban vetítették nálunk, talán úgy a 80-as körüli években, pontosan már nem tudom.

Fiatal voltam és a jelenlegi állapothoz képest bőven tapasztalatlan, új házas, azt hiszem, irdatlan pofonként hatott a film olyan szempontból, hogy mi is az igazi lelki "övön aluli" ütés, a katasztrófa, az évtizeden keresztül csodálatosnak hitt - és mindenki által fantasztikusnak látott - házasság s vele együtt egy egész, teljesnek, boldognak hitt emberi élet hirtelen, totális összeomlása, s az akkori padló-állapotból való ön-felküszködése az embernek.

Szinte féltem létezni utána, predesztináltnak éreztem a házasság intézményét, s az "úgy sem sikerül, úgy sem lesz jó" gondolatokat mindenáron megelőzni próbáltam azzal, hogy mindent úgy csináltam, hogy bennem aztán hibát ne találjanak, tökéleteset akartam, még annak árán is, hogy én nem vagyok boldog.

Mert hogy "azt a virágot szagoljuk, amit leszakítottunk" - mondták a régiek -, a házasság által. Baromira meg akartam felelni mindenki, bárki szemszögéből, hogy énrajtam ugyan ne múljon egyetlen rossz házasság sem! Mindegy, hogy bukásra volt ítélve, és ha nem látom ezt a filmet, talán egyszerűbben és könnyebben szabadulok tőle, még mielőtt még nehezebb lett volna... én megpróbáltam menteni, éveken keresztül; de homokba dugva a fejem, akkor is tudtam magamban belül, hogy érdemtelenül és hiába. Ez, úgymond - és ma már tisztán látom -, tök felesleges volt... a magam teljes önfeláldozása, énemet felülmúló alkalmazkodás, olykor lealacsonyodás, végtelenségig megalázkodás. Annak ellenére, hogy nem sokat, de azt mindet én vittem ebbe a szerencsétlen közös életbe, mégis fizettem, bőven és a tolerancián irgalmatlanul túl, amikor már látszott, hogy semmi esély a mentésre, a jobbra. Fizettem, hogy megszabaduljak kínos-keservesen. Felesleges volt 10 évig tűrni lelki terrort és bármit. Véges az emberi élet itt a földön, s ha 6-8 évet meddőn hagyunk kárba és boldogtalanságba veszni, amikor pedig nem lenne muszáj - az vétek és bűn.

Nem sikerült nekem sem. Marianne legalább 10 évig boldog volt és biztonságban, megbecsülésben élte azt a 10 évet. Én pedig csak küzdöttem, mint mókus a kerékben, vagy mint Szakács Béla mondja: disznó a jégen.

Később könyvben is olvastam a filmet, s akkor is hatott rám rendesen.
A történetben a pár a különböző lelki traumák és párkapcsolatok után-közben befejezésként, idősödő emberpárként éppen titkos találkán vannak egymással... a film alapján ezt szinte meg lehetett volna jósolni az elején, hiszen ők azért valóban szerették egymást. De valójában csak maga a távolság tudta annyi év után is életben tartani a kapcsolatukat, a távolság tartotta életben a szeretetet, a megértést, az empátiát, a toleranciát, amelyek által kölcsönösen el tudták fogadni egymást annyi év után is - akár emberként, akár titkos szeretőkként; annyi gyarlóság és buktató, visszafordíthatatlan és néha szégyenletes kudarc után.

Számomra kemény film volt, leányábrándtipró, mélyen valóságos.

* * * * * * * * * * * * * *

Rég volt és nem volt szép

Megbújva kerülöm villám-tekinteted,
ha már nem nézel szelíden,
kormos szavaid szürkére sikálnám,
ha már nem maradhatnak fehéren.

Ordításodra csendben felelni,
ha már a csend téged provokál,
nyugalom lenne nekem is fontosabb
ennél a pokoli hangulatnál.

Nem csaltam-hazudtam, nem ártottam,
őrület lángja mégis meg-megcsillan
szemedben, s ijesztő, egyben érthetetlen,
ez az indulat megfejthetetlen.

Már látom a szálat, mely bennünket összeköt –
foszlani, szakadni, s azt hittük, örök –
de fénye hamvad, ereje lankad. Lassan a múlté…
mindaz, mi szép volt, az enyészeté.

Bírod még?

Kemény a tél most, mint az életem
Naponta érzem átfagyott keresztem
Reggelenként jeges markok szorítják szívem,
Vörös tűzkönnyek égetik szemem
       S az ólmos ködfátyol mögül mintha
       gúnyolódna egy hang:
            - Bírod még?

Ha éjjel zörget az északi szél
(Már egész megszokott, mint ez a tél.)
Előre félek az álmoktól, a másnaptól,
Újrakezdeni megint, míg utol
      nem ér egy fáradhatatlan, komor,
      cinikus, baljós hang:
            - Bírod még?

Újra és újra kezdem, mert muszáj
És szidom magam, amiért úgy fáj
De nem szólhatok róla, nagyon hosszú volna
Megértetni bárkivel azt, miért is szólna
      hozzám - szerintem - egy ellenséges,
      fekete árnyék-hang:
            - Bírod még?