Már nem ugyanaz

Milyen fura.
Nevén nem nevezném, de gondoltam és írtam róla sok pozitívumot, legalábbis sokáig én nem mélyedtem bele a negatívumokba (most sem), amelyek sajnos, ott szunnyadnak mindenféle, bármilyen jellegű és vonatkozású csoportosulásban, s egyszer csak, mint vulkán törnek kifelé az indulatok.
Egy irodalmi csoportról van szó, melynél én Svájcként tartózkodtam mindig, soha nem szóltam bele semmiféle kisebb-nagyobb vitába és marakodásba - nem voltam túl régen ott, s mint új, az ember befogja és nem foglal pártállást, pláne, ha azt sem tudja, mihez kéne. Néha beküldtem, néha kellett, néha megmagyarázták, hogy inkább amúgy - fűződik az első időszakhoz azért elég sok szép sikerélményem.
A második időszakban már nem igazán volt kedvem, így valójában nem volt sok látszatom, valahogy elidegenített a sok főszerkesztőváltás, szerkesztőváltozás, újraszerveződés - az ezekkel járó stílus- és nézetváltás; a háttérben zajló, fogalmam-sincs-miről-szóló, kik ellen és miért való balhézás, vitatkozás... ki kivel, ki ellen... szerencsére sikerült mindig kívül maradnom. Hogy miért kell minden versnek egyformán szólnia, és csak az a jó - most objektíve írom, külső megfigyelőként - az rejtély. Más helyeken is negatívumként hozták ezt fel erre az egyébként színvonalas helyre, név nélkül természetesen, de aki akarta, valamint járt ott valaha és picit képben van, tudta, miről van szó. Sokan mások is, mint én is, úgy döntöttünk, nem akarunk "hasonlítani", inkább maradunk olvasóként - vagy sokan úgy sem.
Találkozó készülődőben, éspedig épp városunkban, mégiscsak megfordult a fejemben, hogy esetleg akár jelentkezhetnék is... ehhez hozzátartozott volna versválogatás-beküldés és a kiválasztottnak a felolvas(tat)ása is, valamint egy bulizós est. Gondolkoztam és olvastam esténként a szervezkedős üzenősködést hétszámra. És szó se róla, meglepődtem a sok száz üzenetnyi vállveregetős bratyizáson, úristen, én ebből annyira kilógok... mások már félszavakból értik egymást. Nem, én itt csak lógnék; nem jelentkezem. Hetekig kívülállóként olvasgattam a fejleményeket.
S aztán egy nap alatt feje tetejére állt minden: összevesztek szerkesztők, volt szerkesztők - ment a nem annyira szalonképes duma is, sértődések, kiszállás, csók-Pityu, némi műsorborulás... Már semmit nem értek. Miről is van itt nagyban szó?
Jól döntöttem. Itt néha sok mindenről szó van, csak nem az irodalomról.
Dicsérjük, akit kell és illik; ócsároljuk, aki vetélytárs, és hagyjuk hidegen, aki nem hozzánk hasonlóan ír, hisz az tutira nem jó, pedig esetleg x éve, mások vezetése alatt, hú, de jó volt.
A műsor és a reggelig tartó, szinte magánjellegű buli biztos meg lesz tartva, biztos sikeres is lesz az egész; elkönyvelve meg pláne, hisz megszépülnek az emlékek.
De a jelentősége már nem az, ami volt. Az ünnepélyes, meghitt, konszolidált, közérdekű, kellemes hangulatú, toleráns est, ahova gimis osztályok vonultak ki... ahol a díszteremben gyufaszálat nem lehetett leejteni... ahol mindenki ugyanazért ment oda... ahonnan mindenki úgy jöhetett el, hogy ez igen; értékes program, találkozó volt, sokáig fogunk emlékezni rá...
Már nem ugyanaz. Más szelek fújnak...

Poet 2009

2009 vége felé jelent meg a Poet 2009 évkönyv, Versbe álmodó címen, melyet Beri Róbert szerkesztett.
A Poet.hu szerzőinek alkotásaiból készült válogatást tartalmazza, szerzőnként 1-1 verset vagy prózát.
Borítóját Károlyfi Zsófia tervezte.

Megtiszteltetés volt számomra, hogy kétfelől is felkértek a szereplésre, melynek örömmel tettem eleget.

A verset azzal a "hátsó gondolattal" választottam ki, hogy közeledik a karácsony, s ha feltehetőleg addig megjelenik, egyik személyes ajándékom lesz a világ legjobb anyukája, édesanyám számára...
A számítás bejött.:)
(Ez az év során a 7. antológia volt, melyben versem jelent meg.)

Anyám születésnapjára

Évek hosszú, kemény sora
nyomja egyre keskenyedő
válladat,
nehéz küzdelmek,
el nem sírt könnyek
szántják barázdákba
belső fénytől tiszta
arcodat.

Adj még álmot, anyám!
Őrizd meg lelkem hófehér,
ám makacs galambját,
mert gyermek vagyok én,
hisz' látod... még nem léptem át
virágos álomkertünk falát...

Vigasztalj s maradj még,
álmodjunk nevetést, fényeket!
A szebb jövőt meséld nekem...
meséld, s én elhiszem!
Te egyetlen biztos pont,
és feltétlen szeretet
ebben az életben.

Cucus

Cucust akkor vettük, amikor allergiás gyermekeim a másik szobában való tollallergiára pozitívan reagáltak. Illetve negatívan... tehát: nem fulladtak be, na.
Cucus volt az első szőrös állat, amikor Daninál már megszűnt a sűrű kórházas tartózkodás és a gyógyszerekkel, sprayvel szinten tudta tartani a betegségét.
Mivel Rebi és Kleofás nem volt különösebben simogatható, illetve Kleofást még lehetett is, de az csak nem olyan, mint egy szőrös állatka, így jutottunk el Cucusig, a sötétbarna színű aranyhörcsögig.

Mikor megvettük, olyan pici volt, mint egy kisegér. És nagyon fürge, eleven, mósztató kis jószág. Valahogy abban hasonlított Rebire, hogy mindig úgy látszott, épp halálra izgulja magát. Állandóan aggódni kellett az egészségéért, nehogy túlzásba vigyük a sokkot, a stresszt számára.:)

Cucus a nevét akkor még kicsi unokahúgom, Móni szójárása által kapta.
Ő kb. "fityiszt!" jelentésben használta a "cucus!" szót. Amikor az apja viccelődött, húzta valamivel a gyereket, s Móni arra ráébredt, hogy szívódás, akkor mondta azt apjának, hogy: "peeersze; cucuuuus"! Ez a cucus szó tök jól ráillett Cucusra...

Különleges volt a maga nemében a színe miatt. Rengetegszer láttam már aranyhörcsögöt, de ilyen színűvel addig nem találkoztam.
Hörcsögkirálylány módra elláttuk - legalábbis úgy tudom, lány volt... Párt nem akartunk mellé, mert ismertük az ilyesmi borzasztó szapora végét hörcsögéknél.
Saját vezényletemmel láttuk el mindig, igyekeztem a lehetőségekhez képest mindent megtenni, hogy szép élete legyen. Én úgy voltam/vagyok vele, ha nem tudom biztosítani a tőlem telhető maximumot a potenciális állataim számára, akkor nem vállalok be állatot. Ez volt mindig nálam az alap. Ha meg már ott volt, maximálisan igyekeztem számára a tőlem telhető aranyéletet biztosítani... Aranyhörcsögnek - aranyélet. Teljesen logikus.
Rendbetételében mindig segített valamelyik vagy mindkét gyerek, akinek - vagy egyikőjüknek - az volt a dolga, hogy Cucust addig fogja kézben, játsszon vele kint, a szobában, de úgy, hogy meg ne lógjon bútor mögé stb. Tény, hogy terráriumában minden áldott nap nemcsak friss volt a 2-3-féle bolti kajája, vitaminkarikája, vitamincseppes vize, de friss zöldségeket is kapott - minimum egyfélét, de inkább 3-4-félét -, és szerette a kekszet, kenyérhéjat, sajtot is, ezekből is mindig raktunk etetéskor.
A forgácsot 2-3 naponként teljesen cseréltük. Volt furnérlemezből készült, csupa-lyuk, szintes kisháza, volt mókuskereke... gyerekeim nagy élvezetére. Ugyanis Cucus éjjelente imádta használni a mókuskereket, s az bizony, egy idő után "elfáradt", vagyis folyamatosan nyikorgott órákon át... Mikor másnap gyerekeim panaszkodtak, hogy egész éjjel nyikorgott a kerék, akkor rájöttem, hogy bizony, ezt néha olajozni "kék", onnantól kezdve igyekeztük a problémát megelőzni.:)

Olyan nagyra nőtt, hogy volt ismerősünk, amikor meglátta, azt hitte, tengerimalac. Hát nem volt tengerimalac pedig, csak egy jól táplált, sötétbarna aranyhörcsi.

Előfordult, hogy a legnagyobb óvintézkedés ellenére kiszökött éjszaka (többnyire lyukacsos fedőlap volt a terráriumra téve pedig), és általában Dani csípte el az ágyában, mikor arra ébredt, hogy Cucus átszaporáz az arcán... így aztán kölcsönösen majd szívbajt kaptak. Szerencsére Dani megfogta és visszarakta a helyére. Ez nagy mázli, mert ha nem teszi, akkor nem tudom, hogy került volna vissza a "lakásába", hiszen reggel nekünk muszáj volt menni, és nem biztos, hogy megtaláltuk volna simán a zsúfolt szobában... jaj, nem is jó rágondolni! Lényeg, hogy mindig el lett csípve a grabanca még aznap éjszaka.

Sok hörcsögszakértő ismerősöm mondta, hogy bizony, a hörcsögök szavatossága hamar lejár. Egy, de szinte max. másfél év - és egyik óráról a másikra felmondják a szolgálatot.
Cucus kétéves korában halt meg, szegénykém...
Sosem felejtem el a napot, mert aznap tettük rendbe épp, forgácscsere, s minden egyéb is új, tiszta, bőséges - s Cucus hatalmas örömmel vette birtokába a rengeteg kaját, a friss, illatos forgácsot. Csak néztük, hogy hány századik kört futja éppen a terráriumban... hányszor cikkanja be a mókusházat és hogy szinte vigyorogva teker a mókuskeréken. Még az is eszembe jutott, hogy ha ilyen életerővel, energiával rendelkezik, akár dupla életkort is élhet!
Utána, mint ahogy szokott, ledőlt a forgácsba, a háza mellé, szunnyadni kicsinyég, míg leszáll a csendes éj az aktív, órákig tartó mókuskerék-tekerési lehetőséghez.
Csakhogy pár óra múlva még mindig ugyanúgy feküdt. Gondoltuk, tényleg annyira mozgalmas pár órája volt, hogy szegényke elfáradt. Tényleg elfáradt... örömében. Örökre elaludt...:(

Rebeka

Rebeka volt a legszebb a lakótelepi állatkereskedésben lévő nimfák között. Voltak szürkék, sárgák, fehérek - ő pedig gyöngyös.
Mikor bedugtam az ujjamat a hatalmas kalitkába, ő volt az egyedüli, aki nem rebbent szanaszét, hanem kíváncsian szemlélte az ujjam, és óvatosan sasszézott - kettő előre-egy hátra - a rúdon felé.
Még akkoriban nem voltak macskáim természetesen. Kleofás, a teknős már megvolt évek óta, de ő nem volt kizáró ok. Még a gyerekek is általános iskolásak voltak. Egész évben játszadoztunk a gondolattal, hogy de jó lenne egy madár...

Gyerekkoromban volt egy világoskék hullámos papagájom, Csóri; ő nagyon kedves kis jószág volt, imádtam. Folyton ki volt engedve, és állandóan a vállamon, fejemen ült, vagy előttem ette meg a történelemkönyvemet speciel, vagy anyám hivatalos iratát vagy csekkszelvényét... Értette a nevét, ha szóltunk, bárhonnan repült kitartott ujjunkra. Az arcunkhoz vittük, és mennyei érzés volt, ahogy gyengéden végigcicerézte az arcunkat, birizgálta a hajunkat, halálfinoman macerálta a fülcimpánkat...:)
Sajnos, róla nincs képem...
Szóval tudtam, milyen egy kedves madár.

A gyerekek buzgón vonultak mellettem segítség gyanánt. Rebivel megvettünk minden kelléket egy lélegzetre. Nem mondom, hogy azonnal barátságos lett, dehogy. Olyan rémültek tudnak lenni ezek a szárnyasok, hogy hihetetlen. Megtanultunk finoman és halkan "közeledni", lassacskán hozzászoktunk, mi az, amitől őrjöngve frásztkapás van (pl. szárító kinyitása - na, ettől konkrét volt a szívinfarktus!).

Napi szinten takarítottuk - leginkább én. Kifejlesztettem egy nagyon gyors technikát, mellyel 10 perc alatt ki is takarítottam, és mindenféle új, friss kaját, vizet is pár perc alatt megkapott.
Imádta a reszelt főtt tojást és a reszelt sárgarépát, almát... vitamincseppeket is kapott a vizébe, meg speciális, madaraknak való fehér "homokot" az újságpapírral borított "padlóra", a kalitka oldalára csipeszelt halcsont mellett.
Rendszeresen vittem neki lúdhúrt, salátát.
Hálás, elégedett, szépséges gyöngyöske volt - kicsit királynős a fején levő kakadubóbita miatt.
Hamarosan eljutottunk odáig, hogy hazaérkezés után rendszeresen kinyitottuk a kalitka ajtaját, már várta, megszokta egy idő után, nagy hangon követelte, úgyhogy nem is lehetett elfeledkezni róla! És azt az örömet, ahogy megtette a 4-5 tiszteletkört a szobában!
Így rendszeresen edzésben volt fizikailag is.
Néha-néha bóbiskolt egyet a kalitka vagy a szekrény tetején, illetve a polcokat is nagyon szerette (csak mi nem, mert megette róla a könyveket, elcsipegette a gipszből készült dísztárgyakat...), időnként újra csapott néhány kört.

Hétvégeken egész nap ki volt engedve. Teljesen önellátóan időnként beröppent a kalitkába enni-inni, megbízott bennünk, tudta, hogy nem zárjuk be, csak este. Tanyázott a vállunkon, fejünkön, vagy pl. hogy ha hason feküdtem, a hátamon bóklászott. Este magától belibbent a kalitkába, és ha nem vettük azonnal észre, hogy bezárjuk, akkor sem jött már ki - nyugovóra tért.

Soha nem értük el, hogy olyan legyen, mint pl. Csóri volt. Nem lehetett megfogni, nem lehetett megsimogatni, s a kézfejünkre is nagyon ritka megtiszteltetés volt, ha odaröppent. Megelégedtünk azzal, hogy csak a fejünket, vállunkat, hátunkat tiszteli meg jelenlétével.
Hat évig élt velünk.
Utolsó pár hónapban folyamatosan apró kis tojásokat produkált, szünet nélkül ült rajtuk, nem törődött semmi mással, az evéssel sem... egyik reggelre a kalitka padlóján fekve találtunk rá. Teljesen zaj nélkül, csendben ment el akkor éjjel...
Szerettük. Sokáig nagyon üres volt a lakás nélküle...

Csak egy álom volt

Én nagyon "álmodós" fajta vagyok.
Ez azt jelenti, hogy elég felületesen és szakaszosan alszom, sajnos. De ez csak egy dolog.
Lévén éjjeli későn fekvő is, ám hajnalban meg kelni kell, ezért óraszámra is röhejesen kevés, amit alszom. Őrülten kevés, érzem is és frász tör ki a gondolattól, hogy egyszer el találok aludni olyan helyen, ahol nem kéne. Van, amikor a munkahelyen, elsősorban a kora délutáni időszak 1-2 órája a kínok kínja ilyen szempontból, s inkább felállok különböző ürügyekkel, teszek-veszek 1-2 percig, inkább, minthogy átlibbenjek bóbiskolásba.
Nem szoktam - eddig még megúsztam! -, és hál' istennek soha nem fordult még elő, de láttam másokat, akikkel igen.
Ők két csoportra oszthatók. Vannak, akik tisztában vannak vele, de nem zavartatják magukat; és vannak, aki nem is tudnak róla és tagadják. Ő nem, dehogyis aludt el! Holott igen... hisz láttam, láttuk. És ez olyan ciki, engem agyonfrusztrálna.
Szóval ritkán tudom magam igazán kipihenni, ezért ragaszkodnék hozzá, hogy legalább a hét egyetlen napján, szombaton - ha nincs meghatározott tennivalóm, utazás, vendégség stb. - addig alhassak, ameddig jólesik.
A lényeg az, hogy akár 2-3-4 órát, akár többet alszom, akkor is álmodom. Mindig, többfélét. S ez nem mindig jó ám... van, amikor félek visszaaludni, van, amikor szinte kényszerítem magam ébredésre, s hogy ne ezt álmodjam, ha egy mód van rá.
Emlékszem olyan korszakokra, amikor lidérces, visszatérő álmaim voltak. Ez rettenetes volt... pláne, amikor majdnem ugyanabba a világba kellett ébrednem, mint amelyből felébredtem...
Ezek máig kísértenek, de szerencsére az élet elrendezte körülöttem azokat a helyzeteket és sorsot, hogy az effajta álmok ritkultak.
Konkrétumra az álmok számához képest általában kevésre emlékszem, vannak viszont olyan álmok, amelyek hosszú idők eltelte után is olyan elevenek, mintha most történnének.
Nem tudom, mitől függ az, hogy megmarad egy álom, vagy sem. Nem hiszek az álmokban, mert ha csak töredékük igaz lenne, én már rég nem lennék az élők sorában, ez tutifix.
Mára virradóra álmodtam egy furcsát, nagyon furcsát, ám maradandót, amin nagyon csodálkoztam. Egész nap nem ment ki a fejemből.

Volt egy lány, egy jóbarátom, nem is olyan túl régen. Olyan hihetetlen jó kapcsolat volt, és amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul lett vége - mások, objektív okok miatt.
Nem vagyok könnyen barátkozós és kitárulkozós típus, éppen ezért csodálkoztam, hogy úgy tudtunk beszélgetni, bohóckodni, tereferélni, ökörködni, mintha isten tudja, mióta ismernénk egymást. Közös hullámhosszon voltunk, félszavakból értettük egymást. Úgy másfél éven keresztül havonta 1-2-3 alkalommal is több órákon át együtt utaztunk, és nem volt olyan, hogy ne lett volna miről beszélnünk, min nevetnünk, de számtalanszor "csak úgy" felhívott, úgy, mintha most éppen befejezne egy előbb elkezdett mondatot.
Mindketten legszívesebben egy olyan kirándulásra emlékeztünk vissza, amelyre oda és vissza 9 órát utaztunk egyetlen nap alatt, kettesben, úgy, hogy ő vezetett és nem jött velünk más. Olyan felhőtlen volt az a nap, jól sikerült a kirándulás, és a 9 óra utazás nemhogy fáradság nem volt, hanem szinte csak kiegészítette, betetőzte azt... egy csomó kaland, a majdnem az úttestig áradó Tisza, a másodperc alatt több nagy gümőt csípő szúnyogok, amin aztán nagyokat lehetett röhögni... a suhogó szabadidőruhás, öntudatos Józsi az egyik faluban... az eltévedés, a késést realizáló hirtelen ijedségünk...
Aztán sajnos, ennek vége lett. Tudom, tudom: az igazi barátságoknak nincs végük. Ha meg mégis végük van, nem így és nem egymás irányában ok nélkül, indokolatlanul van végük. Ez viszont patthelyzet volt, ő nem tudott mást tenni, és én valamilyen szinten megértem őt - az ő fontossági sorrendjét.
Mivel bele tudtam magam élni az ő helyzetébe, én sem tettem keresztbe egy fűszálat sem annak érdekében, hogy ne így legyen. Nem magyarázkodtam, nem akartam meggyőzni, s az igazságot szerintem mai napig sem tudja arról, amiről ő úgy döntött, ahogy. Azzal döntött, hogy nem kérdezett, nem firtatott okot, a másik fél igazát. És jobb, tisztább volt így nekem is. Nincs keserűbb győzelem annál, mint mikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk (még akkor sem, ha igaz... pláne nem, hogy ha nem az). Örülök, hogy nem kellett töprengenem azon, hogy hogyan NE kelljen ezt megtennem úgy, hogy ne is hazudjak, de ne is meséljek, hogy NEKI ne kelljen problémáznia a döntésen. Én megtanultam lemondani, nem most és nem egyszer-kétszer.
S ha vége kellett, hogy legyen, egyszerűbb és a legkevésbé fájdalmas - rövid halál - meghúzni egy határozott vonalat, és úgy tenni, mintha soha nem lett volna valami olyasmi, amit úgy is lehetett volna nevezni, hogy barátság. Kész, megpróbálni lezárni - a másik meghalt.
A cigiről is így lehet leszokni szerintem - de csak akkor, ha tényleg azt akarom: leteszem és egyszerűen nem szívom többet. Bármilyen nehéz, de ha tényleg ezt akarom, meg lehet tenni.
Az álmom természetesen összefüggéstelen és zűrzavaros volt, semmi értelme benne logikát keresni... de róla szólt.

Álmomban valahol egy állatkertben voltunk, mászkáltunk, bohóckodtunk, vihorásztunk, állatokat etetgettünk, fotóztunk. Aztán jött egy nagy, fekete vihar, és egy koncentrációs táborban találtuk magunkat - értelmet nem kell keresni -, szakadt az eső és mi nagyon féltünk. Tőlünk nem messze hulltak a bombák, lőttek, zaj és ricsaj volt, mi meg egy sötét sarokban, sáros földön ültünk, és egymást átölelve féltünk, reszkettünk... tudtuk, hogy meg fogunk halni. Sírva mondta nekem, hogy halálunk előtt meg kell vallania valamit. Hogy ő mindig nagyon kedvelt engem, senkivel nem tudott olyan jókat röhögni, ennyire egy hullámhosszon lenni. És mikor megszakadt a kapcsolatunk, akkor őt ez nagyon megviselte, de nem tudott kiállni mellettem, nem tudta, melyik ujját harapja, nem tudott kettészakadni. Tudta, hogy ez nincs jól, valahol nem stimmelnek a dolgok, de nem volt bátorsága "hozzám", könnyebb volt megpróbálni nem figyelni a köztünk lévő kapocsra, s a sok dolgába temetkezni, csak a környezetével, ismerőseivel, rokonaival foglalkozni és velük kikapcsolódni - az idő úgyis olyan kevés, úgyis elrohan, s egyúttal az idő meg is old majd mindent.
Aztán fordult az álomkép, valahogy kikerültünk a koncentrációs táborból anélkül, hogy meghaltunk volna, és egyszerre - mi sem természetesebb - ott volt egy csomó állat megkötve és ketrecek mögött szenvedve; mi meg elkezdtük őket menteni. Aztán jött egy közös ismerősünk is, aki természetét és szokását meg nem hazudtolva beállt mellénk ebben segíteni...

Na, ez volt az utolsó álomfoszlány - mert hajnali 5-kor harsány zenébe kezdett a mobil.

Nem, nem történt semmi. Csak éppen nem felejtettem el az álmom, és éppenséggel egész nap vissza-visszatérek rá. Olyan természetes volt minden benne, a logikátlanság ellenére... Meghökkentem és kicsit kizökkentett a valóságból. Visszaemlékeztem sok mindenre.
Kár. Kár értünk...
Legyen boldog, és köszönöm neki azokat a bolond, önfeledt órákat.:)

"Képzelet"-antológiák

A blog szerinti időrendi sorrendben a 5. és az 6. olyan antológiáról írok pár szót, melyben megjelentek írásaim. (Héttorony, Téltúlélők, Sodrásban, 100 szerelmes vers - ezekről már írtam eddig.)
A Barátok Verslista vezetője, Baranyai Attila (Anisse) folyamatosan hirdet pályázatokat amatőr költők és írók számára.

Így volt ez az Álom antológia meghirdetésénél is. Beküldhetőek voltak a témával kapcsolatos versek vagy prózák. A sok-sok beküldött munkában voltak dobogós helyezések, viszont emellett olyan szelektálásszerű sorrend is kialakult, hogy a kiadásra kerülő antológiába mely versek kerülhetnek még be.
Örömet okozott az, hogy mind a 4 beküldött versem elérte azt a szintet, hogy antológiába kerülhetnek.

Az egyik a Képzeletünk szárnyán... című 208 oldalas antológia, melyben 3 versem szerepel.
A borító Szép Norbert munkája alapján készült.


Szívedbe álmodom magam

Ha vihar jön, sötét fellegekkel,
ha az ég háborúzni kezd el,
ha a szél cibálja a fákat,
és nagyot sóhajt szívemben a bánat -
szívedbe álmodom magam.

Ha a világom már nem színes tünemény,
ha nem szólal meg bennem semmilyen költemény,
ha baljós napok komor búja lep el,
és szívem már semmire sem felel -
szívedbe álmodom magam.

Ha a mindennapok feketének tűnnek,
ha kilátástalannak érzek lassan mindent,
ha saját szívem sajgón-fájón dobban,
és a szivárvány, jaj, de messze van… -
szívedbe álmodom magam.

Itt ülök csendben

Itt ülök csendben
nem szól zene sem
s már teljes egy órája
a telefon sem rezzen
egyik sem...
hihetetlen
jó a csend most
s gondolataimban járok
s illanok éveket-évtizedeket
bejárom a messze végtelent
csak a szél dübörög
ritmust az ablakon
szívverésem lassul
kezem ellankad
doromboló macskámon
s a csendes álom
puha takarót
szór rám


Alszik a kedves

alszik a kedves
meglesem titkon
kisimult arca
mint gyermeké
hunyt szeme mögött
színes az álom
történései
egy más világé
halványan odébb
rebben a keze
apró sóhaj egy
lágy mosolyt hint
szép álomból keljen
ha aranyló hajnal
új napra hív majd
s ébresztőt int

A másik pedig
a Képzeld el... című kiadvány,
mely tulajdonképpen
egy 48 oldalas,
negyedévente megjelenő
irodalmi folyóirat -
ebben pedig
a 4. beküldött versem
jelent meg.

Fagyott gondolat

Téli hajnal csikorog,
már a gondolat is fagyott
tárgyként zörög a fejemben.
Eddig dolgoztam.
Nem nekem, ám másnak sürgős -
nekem csak megélhetés -,
másnak lesz érdem.
Ám a betűk már összemosódnak
szemüvegemen,
valamit aludnom is kell.
Úgy tűnik, öregszem...

Tavaszvárás

Kaptam egy linket... Köszönöm.:)




Zendít a hajnal

Szoprán hangon zendít a hajnal,
ahogy a kelő nap fénye derül,
száz feketerigó üdvözli a Napot,
közülük kettő erkélyemre ül.

Tavaszt várnak, hangjuk vidító,
tiszta-szép, egekig emelkedő,
ám hideg van még, s a kedves játék
csak kis ideig lesz szemlélhető.

Átröppennek a szomszéd erkélyre
- bent recegő macskáim nyekegnek -,
élénkül nap mint nap a természet tánca,
tündöklő titka a létezésnek.