Csak egy álom volt

Én nagyon "álmodós" fajta vagyok.
Ez azt jelenti, hogy elég felületesen és szakaszosan alszom, sajnos. De ez csak egy dolog.
Lévén éjjeli későn fekvő is, ám hajnalban meg kelni kell, ezért óraszámra is röhejesen kevés, amit alszom. Őrülten kevés, érzem is és frász tör ki a gondolattól, hogy egyszer el találok aludni olyan helyen, ahol nem kéne. Van, amikor a munkahelyen, elsősorban a kora délutáni időszak 1-2 órája a kínok kínja ilyen szempontból, s inkább felállok különböző ürügyekkel, teszek-veszek 1-2 percig, inkább, minthogy átlibbenjek bóbiskolásba.
Nem szoktam - eddig még megúsztam! -, és hál' istennek soha nem fordult még elő, de láttam másokat, akikkel igen.
Ők két csoportra oszthatók. Vannak, akik tisztában vannak vele, de nem zavartatják magukat; és vannak, aki nem is tudnak róla és tagadják. Ő nem, dehogyis aludt el! Holott igen... hisz láttam, láttuk. És ez olyan ciki, engem agyonfrusztrálna.
Szóval ritkán tudom magam igazán kipihenni, ezért ragaszkodnék hozzá, hogy legalább a hét egyetlen napján, szombaton - ha nincs meghatározott tennivalóm, utazás, vendégség stb. - addig alhassak, ameddig jólesik.
A lényeg az, hogy akár 2-3-4 órát, akár többet alszom, akkor is álmodom. Mindig, többfélét. S ez nem mindig jó ám... van, amikor félek visszaaludni, van, amikor szinte kényszerítem magam ébredésre, s hogy ne ezt álmodjam, ha egy mód van rá.
Emlékszem olyan korszakokra, amikor lidérces, visszatérő álmaim voltak. Ez rettenetes volt... pláne, amikor majdnem ugyanabba a világba kellett ébrednem, mint amelyből felébredtem...
Ezek máig kísértenek, de szerencsére az élet elrendezte körülöttem azokat a helyzeteket és sorsot, hogy az effajta álmok ritkultak.
Konkrétumra az álmok számához képest általában kevésre emlékszem, vannak viszont olyan álmok, amelyek hosszú idők eltelte után is olyan elevenek, mintha most történnének.
Nem tudom, mitől függ az, hogy megmarad egy álom, vagy sem. Nem hiszek az álmokban, mert ha csak töredékük igaz lenne, én már rég nem lennék az élők sorában, ez tutifix.
Mára virradóra álmodtam egy furcsát, nagyon furcsát, ám maradandót, amin nagyon csodálkoztam. Egész nap nem ment ki a fejemből.

Volt egy lány, egy jóbarátom, nem is olyan túl régen. Olyan hihetetlen jó kapcsolat volt, és amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul lett vége - mások, objektív okok miatt.
Nem vagyok könnyen barátkozós és kitárulkozós típus, éppen ezért csodálkoztam, hogy úgy tudtunk beszélgetni, bohóckodni, tereferélni, ökörködni, mintha isten tudja, mióta ismernénk egymást. Közös hullámhosszon voltunk, félszavakból értettük egymást. Úgy másfél éven keresztül havonta 1-2-3 alkalommal is több órákon át együtt utaztunk, és nem volt olyan, hogy ne lett volna miről beszélnünk, min nevetnünk, de számtalanszor "csak úgy" felhívott, úgy, mintha most éppen befejezne egy előbb elkezdett mondatot.
Mindketten legszívesebben egy olyan kirándulásra emlékeztünk vissza, amelyre oda és vissza 9 órát utaztunk egyetlen nap alatt, kettesben, úgy, hogy ő vezetett és nem jött velünk más. Olyan felhőtlen volt az a nap, jól sikerült a kirándulás, és a 9 óra utazás nemhogy fáradság nem volt, hanem szinte csak kiegészítette, betetőzte azt... egy csomó kaland, a majdnem az úttestig áradó Tisza, a másodperc alatt több nagy gümőt csípő szúnyogok, amin aztán nagyokat lehetett röhögni... a suhogó szabadidőruhás, öntudatos Józsi az egyik faluban... az eltévedés, a késést realizáló hirtelen ijedségünk...
Aztán sajnos, ennek vége lett. Tudom, tudom: az igazi barátságoknak nincs végük. Ha meg mégis végük van, nem így és nem egymás irányában ok nélkül, indokolatlanul van végük. Ez viszont patthelyzet volt, ő nem tudott mást tenni, és én valamilyen szinten megértem őt - az ő fontossági sorrendjét.
Mivel bele tudtam magam élni az ő helyzetébe, én sem tettem keresztbe egy fűszálat sem annak érdekében, hogy ne így legyen. Nem magyarázkodtam, nem akartam meggyőzni, s az igazságot szerintem mai napig sem tudja arról, amiről ő úgy döntött, ahogy. Azzal döntött, hogy nem kérdezett, nem firtatott okot, a másik fél igazát. És jobb, tisztább volt így nekem is. Nincs keserűbb győzelem annál, mint mikor úgy csatolunk valakit magunkhoz, hogy közben másokat feketítünk (még akkor sem, ha igaz... pláne nem, hogy ha nem az). Örülök, hogy nem kellett töprengenem azon, hogy hogyan NE kelljen ezt megtennem úgy, hogy ne is hazudjak, de ne is meséljek, hogy NEKI ne kelljen problémáznia a döntésen. Én megtanultam lemondani, nem most és nem egyszer-kétszer.
S ha vége kellett, hogy legyen, egyszerűbb és a legkevésbé fájdalmas - rövid halál - meghúzni egy határozott vonalat, és úgy tenni, mintha soha nem lett volna valami olyasmi, amit úgy is lehetett volna nevezni, hogy barátság. Kész, megpróbálni lezárni - a másik meghalt.
A cigiről is így lehet leszokni szerintem - de csak akkor, ha tényleg azt akarom: leteszem és egyszerűen nem szívom többet. Bármilyen nehéz, de ha tényleg ezt akarom, meg lehet tenni.
Az álmom természetesen összefüggéstelen és zűrzavaros volt, semmi értelme benne logikát keresni... de róla szólt.

Álmomban valahol egy állatkertben voltunk, mászkáltunk, bohóckodtunk, vihorásztunk, állatokat etetgettünk, fotóztunk. Aztán jött egy nagy, fekete vihar, és egy koncentrációs táborban találtuk magunkat - értelmet nem kell keresni -, szakadt az eső és mi nagyon féltünk. Tőlünk nem messze hulltak a bombák, lőttek, zaj és ricsaj volt, mi meg egy sötét sarokban, sáros földön ültünk, és egymást átölelve féltünk, reszkettünk... tudtuk, hogy meg fogunk halni. Sírva mondta nekem, hogy halálunk előtt meg kell vallania valamit. Hogy ő mindig nagyon kedvelt engem, senkivel nem tudott olyan jókat röhögni, ennyire egy hullámhosszon lenni. És mikor megszakadt a kapcsolatunk, akkor őt ez nagyon megviselte, de nem tudott kiállni mellettem, nem tudta, melyik ujját harapja, nem tudott kettészakadni. Tudta, hogy ez nincs jól, valahol nem stimmelnek a dolgok, de nem volt bátorsága "hozzám", könnyebb volt megpróbálni nem figyelni a köztünk lévő kapocsra, s a sok dolgába temetkezni, csak a környezetével, ismerőseivel, rokonaival foglalkozni és velük kikapcsolódni - az idő úgyis olyan kevés, úgyis elrohan, s egyúttal az idő meg is old majd mindent.
Aztán fordult az álomkép, valahogy kikerültünk a koncentrációs táborból anélkül, hogy meghaltunk volna, és egyszerre - mi sem természetesebb - ott volt egy csomó állat megkötve és ketrecek mögött szenvedve; mi meg elkezdtük őket menteni. Aztán jött egy közös ismerősünk is, aki természetét és szokását meg nem hazudtolva beállt mellénk ebben segíteni...

Na, ez volt az utolsó álomfoszlány - mert hajnali 5-kor harsány zenébe kezdett a mobil.

Nem, nem történt semmi. Csak éppen nem felejtettem el az álmom, és éppenséggel egész nap vissza-visszatérek rá. Olyan természetes volt minden benne, a logikátlanság ellenére... Meghökkentem és kicsit kizökkentett a valóságból. Visszaemlékeztem sok mindenre.
Kár. Kár értünk...
Legyen boldog, és köszönöm neki azokat a bolond, önfeledt órákat.:)