Rebeka

Rebeka volt a legszebb a lakótelepi állatkereskedésben lévő nimfák között. Voltak szürkék, sárgák, fehérek - ő pedig gyöngyös.
Mikor bedugtam az ujjamat a hatalmas kalitkába, ő volt az egyedüli, aki nem rebbent szanaszét, hanem kíváncsian szemlélte az ujjam, és óvatosan sasszézott - kettő előre-egy hátra - a rúdon felé.
Még akkoriban nem voltak macskáim természetesen. Kleofás, a teknős már megvolt évek óta, de ő nem volt kizáró ok. Még a gyerekek is általános iskolásak voltak. Egész évben játszadoztunk a gondolattal, hogy de jó lenne egy madár...

Gyerekkoromban volt egy világoskék hullámos papagájom, Csóri; ő nagyon kedves kis jószág volt, imádtam. Folyton ki volt engedve, és állandóan a vállamon, fejemen ült, vagy előttem ette meg a történelemkönyvemet speciel, vagy anyám hivatalos iratát vagy csekkszelvényét... Értette a nevét, ha szóltunk, bárhonnan repült kitartott ujjunkra. Az arcunkhoz vittük, és mennyei érzés volt, ahogy gyengéden végigcicerézte az arcunkat, birizgálta a hajunkat, halálfinoman macerálta a fülcimpánkat...:)
Sajnos, róla nincs képem...
Szóval tudtam, milyen egy kedves madár.

A gyerekek buzgón vonultak mellettem segítség gyanánt. Rebivel megvettünk minden kelléket egy lélegzetre. Nem mondom, hogy azonnal barátságos lett, dehogy. Olyan rémültek tudnak lenni ezek a szárnyasok, hogy hihetetlen. Megtanultunk finoman és halkan "közeledni", lassacskán hozzászoktunk, mi az, amitől őrjöngve frásztkapás van (pl. szárító kinyitása - na, ettől konkrét volt a szívinfarktus!).

Napi szinten takarítottuk - leginkább én. Kifejlesztettem egy nagyon gyors technikát, mellyel 10 perc alatt ki is takarítottam, és mindenféle új, friss kaját, vizet is pár perc alatt megkapott.
Imádta a reszelt főtt tojást és a reszelt sárgarépát, almát... vitamincseppeket is kapott a vizébe, meg speciális, madaraknak való fehér "homokot" az újságpapírral borított "padlóra", a kalitka oldalára csipeszelt halcsont mellett.
Rendszeresen vittem neki lúdhúrt, salátát.
Hálás, elégedett, szépséges gyöngyöske volt - kicsit királynős a fején levő kakadubóbita miatt.
Hamarosan eljutottunk odáig, hogy hazaérkezés után rendszeresen kinyitottuk a kalitka ajtaját, már várta, megszokta egy idő után, nagy hangon követelte, úgyhogy nem is lehetett elfeledkezni róla! És azt az örömet, ahogy megtette a 4-5 tiszteletkört a szobában!
Így rendszeresen edzésben volt fizikailag is.
Néha-néha bóbiskolt egyet a kalitka vagy a szekrény tetején, illetve a polcokat is nagyon szerette (csak mi nem, mert megette róla a könyveket, elcsipegette a gipszből készült dísztárgyakat...), időnként újra csapott néhány kört.

Hétvégeken egész nap ki volt engedve. Teljesen önellátóan időnként beröppent a kalitkába enni-inni, megbízott bennünk, tudta, hogy nem zárjuk be, csak este. Tanyázott a vállunkon, fejünkön, vagy pl. hogy ha hason feküdtem, a hátamon bóklászott. Este magától belibbent a kalitkába, és ha nem vettük azonnal észre, hogy bezárjuk, akkor sem jött már ki - nyugovóra tért.

Soha nem értük el, hogy olyan legyen, mint pl. Csóri volt. Nem lehetett megfogni, nem lehetett megsimogatni, s a kézfejünkre is nagyon ritka megtiszteltetés volt, ha odaröppent. Megelégedtünk azzal, hogy csak a fejünket, vállunkat, hátunkat tiszteli meg jelenlétével.
Hat évig élt velünk.
Utolsó pár hónapban folyamatosan apró kis tojásokat produkált, szünet nélkül ült rajtuk, nem törődött semmi mással, az evéssel sem... egyik reggelre a kalitka padlóján fekve találtunk rá. Teljesen zaj nélkül, csendben ment el akkor éjjel...
Szerettük. Sokáig nagyon üres volt a lakás nélküle...