Anyámnál esőben

Egész napra beállt az eső. Nem szakadt éppen, de esett annyira, hogy mindenképp ernyőt kellett húzni.
Délelőtt anyám telefonált, hogy akkor megyek-e, ahogy előzetesen már beszéltük. Úgy gondoltam, hogy mindenképp jobban el tudok menni, mint kánikulában.
Az okozott némi gondot, hogy most vittem hozzá a Szilvitől kölcsönkért sporttáskát, amelyet már pakolgatok egy ideje, és valahogy sikerült telepakolnom. Jól elkülönítgetve, különcsomagolva ugyan, de beleraktam a jól felgyűlt göngyölegektől, szárazkenyér-csomagoktól kezdve egy új hálóingig, egy köntösig, macskakajákig, óriás táblacsokiig mindent. Nem volt ez éppen túl nehéz, de szokás szerint a műtött oldalon vittem, a vállamon, plusz általvetőben rajtam volt a táskám, valamint jobb kézzel tartottam az ernyőt, amit időnként rángatott és kiforgatott a szél, szóval semmi variálási lehetőségem nem volt útközben. Éreztem, hogy ez kicsit sok lesz; de talán hátha mégsem... ugye. Amit el kell vinni, el kell. A félórás gyaloglás így meglehetősen gúzsba kötött állapotban zajlott, és tiszta erőtlenre zsibbadt a karom és oldalam, mikor odaértem. Anyám nem győzött sopánkodni, hogy "de hát miért kellett ennyit" cipelnem. Mondtam, hogy nem a cipelés a gond, hanem hogy az ernyőtartás miatt nem tudtam cserélni -- fordítva egyszerűen nem is megy a beosztás, és hát az eső miatt ázni sem nagyon akartam az esetleges variálások miatt.
Kipakoltam a sporttáskát, majd elkezdtük összeszedegetni a kórházba viendő cuccokat és bepakolgatni.
Már volt a postás is a nyugdíjjal, úgyhogy rendeztük, amit kellett. Ideadta 4 csekkjét és a rávalót, adott segítséget és a költségekre, valamint ideadta nekem a műtéttel kapcsolatos összeget is többféle vonatkozásban... ezek lerendezése az én dolgom lesz, nyilván.
Pakolgattunk, beszélgettünk. Ettem savanyú krumplilevest és pár falat malacsültet, ami nagyon finom volt, csak nem bírtam megenni, úgyhogy azt elpakoltuk hazavitelre, és némi levest is.
Jó sokat cicáztam, kismacska többször is aludt az ölemben.
Hazafelé is esett az eső, természetesen, de már nem teli sportszatyor nyomta a vállam, csak a nagy baglyos szatyrom (meg hát nyilván az oldaltáskám), de már az ernyővel tudtam variálni.

Ez az út ma két nehézséggel is járt, amint a későbbiekben kitűnt... az... khm..., az aranyerem már hazaérve is éreztem, hogy fáj. Innentől kezdve egy hétig kínlódtam vele... kétféle kenőcs, arrébb menni alig tudás, kínlódva mászás... rég nem volt vele ennyi bajom.
Mivel utólag írom ezeket, ezért tudom ezt már az eznapi dátum alatt elmondani.
A másik nehézség másnap kezdett tudatosulni, hogy bizony, az eddigi stagnáló alapödéma a műtéti területek környékén soha nem fog elmúlni, és örülni kell neki, ha elmúlni nem is, de legalább időnként stagnál...

Este megnéztem a tegnapi Elifet, aztán elbeszélgettük, többekkel elcsetelgettük az időt, így hát elkértem Istvántól a BK-t, ő igen hamar letölti valahonnan az adás után. Így a Szulejmán után még azt is megnéztem.

Dani a két első simább kezdőnap után mától 12 órában van. Kétféle műszak van: reggel 6-tól este 6-ig, illetve ennek fordítottja. Nem tudom, hogy örökké így lenne-e, de három hónapig igen, és ez bizony aktív fizikai meló. Járkálni, cipelni, békázni több csarnokon keresztül egész nap keresztbe-kasul, keresni, honnan hova kell épp szállítani a mázsás papírtömeget stb.
Nincs feldobva.