Segítség...

Felhívott unokatesóm, aki alkalmazni szokott, és szokás szerint jóóól elbeszélgettünk.
Beszámoltam neki erről az egész nyugdíjmizériáról meg a munkásügyi központos hozzáállásról. Ő is el van szörnyülködve, hogy mennyire kicsesztek az ilyenekkel, mint pl. én is vagyok... Mert aki végig tudja dolgozni az idejét, annak úgy természetes, annak fogalma sincs, hogy hogy ki van velünk b*carintva.
Egyáltalán, belegondolva, hogy 10 évvel tovább dolgozunk, mint az anyáink nyugdíjideje volt... Vagy ha nem dolgozunk, mert már elég vínen kivágtak bennünket, akkor meg éljünk meg fényből. Akinek nincs empatikus hozzátartozója, segítsége, annak jobb, ha felköti magát.
Bevallom, nekem sincs elképzelésem, mi lesz még 4,5 évig, ez felháborítóan rengeteg valami jövedelemig...:(
És állandó rettegés is, hogy mi lesz, ha az a pár jó szándékú ember sem tud már segíteni.
Jelenleg néha vagyok olyan állapotban, hogy hihetetlennek tartom, hogy kibírjam addig. Úgy értem, annyira terhel az egészségem, hogy nem hiszem, hogy addig húznám.
Na de nem panaszkodni akartam.
Annyira aranyos, drága ez az én unokatesóm, hogy karácsony előtt egy kicsit segíteni akart rajtam (nem először fordul már ez elő!), és bár nagyon szabadkoztam, de előbb-utóbb odaadtam a számlaszámom. Mondta, hogy neki is dolga van, biztos nekem is; telefonon úgyis megbeszéltünk minden lényegest, nem akar zavarni, így lenne a legegyszerűbb.
Nagyon-nagyon hálás voltam. És még a délután megkaptam az sms-t, miszerint utalt nekem egy tízest. Jót bömböltem utána... A jóösten áldjon meg minden jó embert...